Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Júliusban a Finewines.hu (Tar Ferenc) szervezésében egy kisebb társasággal Piemont felé indultunk. A pincelátogatásokról szóló beszámolók elé ezt a rövid kis felvezetőt gondoltam. Nem célom Piemont alapjait feltárni, nem célom a fajtákon végigmenni és nem is célom a hektárokat és a művelésmódokat körbetárgyalni. Van elég leírás a borvidékről, még talán magyarul is. Csak néhány érdekesebb történeti-technológiai dologra koncentrálok, ami egyrészt alapvetően meghatározza a borvidéket, másrészt hosszú évek távlatából mélyreható változásokat indított el Piemontban.

A Vallado meglátogatása után keletnek vettük az irányt és a Douro Superior sztárja, a Quinta do Vale Meão került céltáblánk közepére. A Vila Nova de Foz Côa közelében található birtok az egész Douro egyik legnagyobb neve, a Vale Meão mögött álló mintagazdaságról nemzetközi kontextusban is szuperlatívuszokban diskurálnak. A Vallado és a Meão a borvidék két ellentétes szélén vannak, mégis közös tőről fakadnak, hiszen mindketten a legendás Dona Antónia Ferreira „rendtartásához” tartoztak. 1952-ben itt készült az első Barca Velha („Öreg Bárka”), amely a száraz Douro vörösborok origója, a különös gonddal elkészített Barca Velha ma is Portugália egyik legismertebb és legdrágább presztízsbora. A hetvenes években Dona Antónia ük-ük-ük unokája, Francisco Javier de Olazabal – egyben a nagy Ferreira vezére – hozzálátott, hogy az elaprózódott tulajdonrészeket visszavásárolja és újra családi tulajdonba vegye a híres birtokot. Miután a Ferreira Sogrape-tulajdonba került (1987), a Vale Meão még egészen 1998-ig szállította az alapanyagot az óriásnak. Francisco Javier ekkor azonban felállt az igazgatói székből, hogy időközben borásszá érett fiával, Franciscoval végre a saját útjukra lépjenek.