A Petit Pittacum az elmúlt évek során az egyik legmegbízhatóbb vörös vétellé vált, amely ezért évről-évre szerepel vásárálási listáinkon. Még akkor is, ha ritkábban írunk róla. Nem árulok el túl nagy titkot, ha előre leszögezem: az októberben polcra került kettőezer-tizenhetes kiadás ismét hozza azt, amiért szeretünk ilyen és ehhez hasonló nemzetközi vöröseket fogyasztani.

A palackot eredeileg magányban terveztem fogyasztani, végül azonban impulzusszerűen egy pénteki borozás részéve vált. Mellékszál, de jobb is, hogy így alakult: az eredeti tervben szereplő francia Lidl-riesling ugyanis a szállítási papírzacskót átszakítva az 1-es villamos sínein landolt apróbb darabokban a célállomás közvetlen közelében. Ti legyetek körültekintőbbek és semmiképpen se szállítsatok hűtött bort használt papírzacskóban, mi pedig most négykezűleg elindítjuk ezt a hetet is.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

Az lényeges és fontos téma, hogy miként-hogyan érnek és öregszenek a hegyaljai szárazak. A magasabb árszegmensbe sorolt tételek esetén világos, hogy komolyabb elvárásaink vannak, amelyek a hobbiérleléstől egészen a befektetésszerű borvásárlásig sokmindent befolyásolhatnak. Szilágyi László Kastélya viszont vitán felül nem arra született, hogy hosszabb otthoni érlelést kapva ugorjunk neki, sokkal inkább az aktuális évjárat friss alap-középborának fontos szerepét volt hivatott ellátni. Ezért az, hogy ötéves korára az otthoni készlet között érlelve jó formában van, nem elvárás, sokkal inkább rendkívül kellemes meglepetés. Azt ugyan nem állítom, hogy ez a borvidéki tendencia, de hogy példaszerű teljesítmény, az biztos.

Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

Kissé lemaradásban vagyunk önmagunkkal, hiszen a szeptember huszonegyedike és huszonharmadika között megrendezett, sorrendben a hatodik Óbudai Bornapokról már jóval korábban illett volna beszámolnunk. Pedig a rendezvény a maga műfajában fontos szerepet tölt be a budapesti boréletben, hiszen nemcsak lezárja a nyári szezont, de egyszerre mozgatja meg az eltökélt borfogyasztókat, valamint kultúr- és koncertkörítései révén a borszempontból inkább csak lelkes érdeklődőnek számító amatőröket is. És hát engem is, ami módfelett meglepő ahhoz képest, hogy képzeletbeli rendezvénynaptáramban a közelmúltat tekintve az évente két-háromszori mozilátogatásaim is sűrűbben követik egymást, mint az ilyesfajta boros rendezvények. Most viszont én is poharat ragadtam, így a rendezvény utolsó napján furmintfannal közösen bevettük Óbudát, hogy megszondázzunk néhány standot, jól.

Magam sem tudom miért, nálam a siller valamiért tipikus őszi, tavaszi ital, azokra az időkre, amikor a roséhoz még/már hűvös, a súlyosabb vörösborhoz még meleg van. Tehát legalábbis nálam papíron most van szezonja, bár a szezonalitásra, mint olyanra csak részben adok, ha borfogyasztásról van szó. Szegény siller a nagy rosé-divat közepette kevés figyelmet kap, pedig többet érdemelhetne. A Közép-Európában, azon belül is elsősorban sváb területeken egykor a szőlősgazdák mindennapi itala volt, akkor még vegyesen kék és fehér szőlőfürtök felhasználásával készítették. Szekszárdon fuxli (a német Fuchs - róka szóból eredően, a bor színére utalva) néven is ismerték ezt a bortípust, a szekszárdi borászok ezt a hagyományt elevenítették fel néhány éve külön márkanév formájában. A paloznaki Homola Pincészet is készít sillert, talán meglepő módon nem a kézenfekvőnek tűnő kékfrankosból, hanem syrah-ból. Nem mintha ez probléma lenne, a dolog működik, a bor a pincénél elég népszerű, rendszerint gyorsan el is fogy. Sok más újdonság mellett a 2017-es Siller is most került forgalomba a pincénél, és amikor néhány hete barátokkal a pincénél borozgattam, kaptam egy próbapalackot kóstolásra, ami nemrégiben ki is nyílt, mert hát ugye szezonja van. :)

Kétségkívül kockázatos vállalkozás gyanútlan fogyasztóként évjáratmegjelölés nélküli édes likőrfehéret inni Görögországból. Az ugyanakkor, hogy egy széleskörben elterjedt diszkontlánc a hátcímke alapján legalább négy nemzet – történetesen Lengyelországról, Romániáról, Szlovéniáról és szerény hazánkról van szó – piacán lát releváns fogyasztói igényt a sztoriban, adhat okot némi reményre.

Minden bizonnyal engem is ez motivált, amikor néhány hónappal ezelőtt leemeltem a polcról ezt a görög muskotályt. Tekintettel arra, hogy egy tizenötös szesszel felturbózott fehérbort ritkán nyitok szólóban, a kóstolás egészen mostanáig húzódott, míg végül be tudtam dobni a palackomat egy blogközi négykezes vasárnap estébe. Meglepő, de csalódásmentes élményben volt részünk.

Az történt, hogy többéves lemaradást halmoztam fel a Balaton északi partján található Monoszló alappincészetével kapcsolatban. Miközben nappali alapszakos egyetemi éveim végén rendszerint nagyobb mennyiségben fogyasztottam a Balaton melletti vöröseket, a műfaj egy-két kékfrankostól eltekintve érdeklődési perifériámra került. Eközben persze a nyolc és fél hektárnyi területen üzemelő Liszkay Pincészetnél sem állt meg az élet, sőt. Bár jelenleg a legnagyobb hazai kereskedő polcán ez az egyetlen kékcímkés tétel keres új gazdákat, a hivatalos honlap szerint jelenleg is hatféle vörös-, egy fehér- és egy rozébor igyekszik képviselni az úgynevezett kínálatot. Már amennyiben feltételezzük, hogy a közösséginek mondott média által uralt világunkban egyáltalán foglalkozik valaki a pincehonlap alkalomszerű frissítésével.

A címszereplő cabernet franc mindenesetre nemcsak rendhagyó kékségével, hanem azzal is igyekszik felhívni a fogyasztóközönség figyelmét, hogy a fajta itthon megszokott stílusrendszerével szemben sosem látott hordót. Eképpen pedig remény van némi frissességre, valamint annál több gyümölcsre is. Bár a remény közel sem garancia semmire sem, ezúttal mégis mindenfajta előzetes várakozásom teljesült. Hozzá is teszem gyorsan: nem tettem túl magasra azt a bizonyos képzeletbeli lécet.

A nemrégiben megrendezett és itt, a Borrajongó hasábjain is megénekelt Santos & Seixo kóstoló kapcsán már említésre került, hogy az eddig csak borkereskedésként működő Fill The Winebox csapata egy borbár és borbolt megnyitására készül. A kóstoló időpontjában még csak amolyan "soft opening" jelleggel működő borbár a múlt héten hivatalosan is megnyitott, amelynek örömére egy zártkörű kóstolóval is kedveskedtek néhány szerencsés meghívott vendégnek.
A borbárban természetesen számos tételt poharaznak a kereskedés tételeiből, amelyeket helyben meg is lehet vásárolni elvitelre. A borok mellett természetesen kávé, sör és más alkoholos ital is kapható azok kedvéért, akik esetleg nem boroznának, és a rend kedvéért az italok mellé hideg falatokat is lehet fogyasztani.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

Néhány héttel ezelőtt a szlovák közszolgálati rádió önnönmaga székházáról nevet kapott Nočná pyramída, azaz Éjszakai Piramis című, késő estébe hajló interaktív riportműsorának vendége volt Dorota Pospíšilová, aki bár itthon kevésbé számít közismert személyiségnek, északon mégis megannyi helyi fajta megalkotása kötődik a nevéhez. Bár minden bizonnyal a Dunaj a leghíresebb közülük, visszapörgetve a blog időkerekét világosan látható, hogy termelőtől függetlenül nem kifejezetten tudtunk érte lelkesedni, akáhányszor és akármilyen kontextusban is találkoztunk vele. Én persze továbbra is kutatom, hogy mi lehet a szőlő elvitathatatlan belpiacos sikerének titka, ezért időről-időre megpróbálkozok egy-egy palackkal, ha úgy adódik.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a nagyneves címkével ellátott villányi kékoportók elsősorban nem a hétköznapi ivóborok, sokkal inkább a fogyasztói rögvalóság elfelejtett, de az utolsó előtti pillanatban emlékekbe törő névnapok ajándékbor-részhalmazát alkotják. Ez történelmileg alakult így, még akkor is, ha az árazás figyelmen kívül hagyása mellett a minőségi szerepkörük sokkal inkább az előbbi, mintsem az utóbbi csoportba sorolná őket. Gere Attila portugiesere történetesen első- vagy másod-zászlóshajója ennek a kategóriának, éppen ezért nem, vagy csak szökőévente vásároljuk, és még annál is ritkábban fogyasztjuk.

Egy somlói fehér és egy villányi vörös után az őszi hiperes borkínálatból ezúttal egy mádi késői szüretelésű édes bort kóstoltam a Kardos és Fia Szőlőbirtoktól.
A TündérMese névre keresztelt késői szüretelésű édes bor minden évjáratban elkészül a pincénél. Eleinte az volt a szándék, hogy csak az első évjáratot nevezik így, Kardos Gábor kislánya, Tünde tiszteletére, aki az első "TündérMese-szüret" idején született, de a fogyasztóknak és a kereskedelmi partnereknek is megtetszett a név, így meg is tartották. A vidám címke is remekül passzol a bor nevéhez és stílusához (legalábbis szerintem).
A fajtaösszetételt mindig az adott évjárat határozza meg, így ez változhat és változik is, míg a stílus a borász szándéka szerint állandó: cél egy könnyedebb, jó ivású, nem túlzottan koncentrált vagy nehézkes késői szüretelésű bor megalkotása, amelyből több pohár elfogyasztása is jól esik. Ennek jegyében a kézzel szüretelt termés kíméletes préselését követően spontán, acéltartályban erjed a must, és nagyjából 100 g/l maradékcukor-tartalom környékén állítják meg az erjedést. Stabilizálás és hidegkezelés után további 3 hónapos tartályos érlelés következik, a TündérMesében tehát hordónak nem jut szerep.

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

A Bortársaság Borsulijában időről időre "Borász a házban" jeligére borászokat is vendégül látnak a tematikus kóstolók mellett. Az érdeklődők egyrészt személyesen megismerkedhetnek a borásszal, első kézből származó információkat szerezhetnek a pincészetről és az aktuálisan forgalmazott borokon túl olyan meglepetés tételeket is kóstolhatnak, amelyeket még vagy már nem lehet leemelni a polcokról. Szóval, nagyon hasznos kis szeánszok ezek, főleg azok számára, akik nem nagyon jutnak el a borvidékekre. Külföldi borászok viszonylag ritkán érkeznek a Borsuliba, újvilági pince képviselőjét pedig valószínűleg most először láthattak vendégül a Bortársaság Parlament emeleti kóstolóhelyiségében. A Dog Point Vineyard képviseletében Matthew Sutherland, a pincészet export és kereskedelmi vezetője, egyben az egyik tulajdonos fia mutatta be a birtokot és a borokat, őt Murray Cook borász is elkísérte a kóstolóra.

A magyar után itt a külföldi egyveleg, buborékos borokkal, spanyolokkal, osztrák fehérekkel, néhány kaliforniai chardonnay-val és pinot-val.

A legújabb magyar egyveleg erősen fehérbor- és Balaton-hangsúlyos lesz, helyet kap benne például egy csokorra való balatonfüredi/csopaki/paloznaki olaszrizling, amelyek végül külön bejegyzést nem kaptak. Az évszaknak megfelelően több rosé is fogyott az utóbbi hónapokban, de vörösből és édesből most inkább csak mutatóban lesz néhány.
 

Az ausztriai túráról szóló beszámoló második - egyben befejező - részében egy kicsit magunk mögött hagyjuk Wachau-t és a már a kremstal-i borvidéken tevékenykedő Weingut Stift Göttweig-gel való megismerkedés erejéig.

A kitérő után következnek a rövidke túra ad hoc jelleggel, jellemzően vinotékákban kóstolt borai, és itt már újra Wachau-é lesz a főszerep.

(Dürnstein, látkép a várromból)

A nyár utolsó napjait baráti társaságban Ausztriában töltöttem és a miután nagyobb részben borvidékeken múlattuk az időt, a program szerves részét képviselte a borozás is. 2017 ráadásul kiváló évjáratnak lett elkönyvelve Ausztriában (is), a legtöbb friss osztrák riesling és grüner veltliner pedig már kóstolható, ebből a szempontból tehát jókor jártunk ott. Miután az már jó előre látható volt, hogy 2018-ban valószínűleg korai szürettel lehet számolni és a túránk időpontja pont a szüret kellős közepére esett, nem szerveztem borászat-látogatást, inkább igyekeztünk borbárokat, vagy vinotékát üzemeltető nagyobb borászatokat felkeresni kóstolás céljából. Így végül két pincészetet ejtettünk útba, de ezen túl még számos osztrák borhoz volt szerencsénk, elsősorban Wachau-ból, illetve mutatóban még egy párhoz más borvidékekről.

Terjedelmi okokból két részletben emlékeznék meg a túráról és a borokról, az első részben a Domäne Wachau lesz a fókuszpontban.
 

Tokaji száraz bor-fronton közel 20 év alatt rengeteg fellángolásnak, stílusváltásnak, fordulatnak és vitának lehettünk szemtanúi. A türelmetlenek szerint 20 év hosszú idő, a türelmesebbek szerint nem. Egy biztos, a tokaji száraz furmint (és hárslevelű) borstílusa sok változáson ment keresztül, szüreti időpont, almasavbontás, hordóhasználat, maradékcukor, test és alkoholtartalom szempontjából. Egységes stílusról jó eséllyel még ma sem beszélhetünk, de abban megegyezhetünk, hogy a borok általánosságban elmozdultak a könnyedebb, elegánsabb, gyümölcsösebb stílus irányába. A lendületes savakat már szinte mindenki egy kevés maradékcukorral próbálja megszelídíteni, a hordó karaktere egyre kevésbé nyomja rá a bélyegét a bor ízére és textúrájára (egyesek teljesen ki is iktatták a képletből), a borászok törekednek az alacsonyabb alkoholtartalom elérésére. 

Az utóbbi években a tokaji borászok egyértelműen a furmintot kiáltották ki zászlóshajónak, míg a termőterület mérete okán egyébként is másodhegedűs hárslevelű még hátrébb szorult. A furmintot (még ha nem is feltétlenül Tokajjal egyenlőségjelet téve) különféle programokkal, médiakampányokkal is zászlajukra tűzték, lásd Furmint Éve, FurmintUSA, furmintkiválóságok, stb. A fajta elsőbbségét a borászok igyekeztek különféle érvekkel is alátámasztani, amelyek közül a legtöbbel sosem értettem egyet.
Számos világhírű borvidék (Bordeaux, Burgundia, Rhone, Toscana, Rioja, Wachau, Marlborough... sorolhatnám napestig) kommunikációja egyáltalán nem a fajtáról szól, akár, mert alapvetően házasításban (is) gondolkoznak vagy pedig már annyira összeforrt a fajta a borvidékkel, hogy előbbit jóformán felesleges emlegetni, mindenki tudja, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy mi történne, ha hirtelen elkezdenének külföldön is nagy területen furmintot telepíteni és neadjisten hangos nemzetközi sikereket elérni, pláne a magyaroknál olcsóbb palackáron forgalmazott borokkal?
Arról, hogy a furmint adottságai jobbak, mint a hárslevelűnek, nem vagyok feltétlenül meggyőződve, kivéve ha a furmint neutrálisabb karakterét előnynek állítjuk be. A két fajta számos (hasonló) jellegzetessége ugyanúgy lehet áldás, mint átok, úgy mint az élénk savak, a jó cukorgyűjtő képesség, vagy a rothadékonyság, ezért a szüreti időpont megválasztása ezért kulcskérdés. A hosszú eltarthatóságról egyik fajta sem tudott jobban meggyőzni, mint a másik: sok értékesnek tartott furmintot és hárslevelűt láttam már 3 éves korában teljesen megöregedni, de ellenpélda is akad bőven, vannak tokaji szárazak, amelyek 10 évesen is remek formában vannak.
A kedvencem: a furmint nevét könnyebb kimondani, mint a hárslevelűét. OK, de pl. a riesling nevét is könnyebb kiejteni, mint azt, hogy grüner veltliner, mégis látjuk, hogy hol tartanak az osztrák "grüve"-k.
Abban, hogy az egyes dűlők adottságainak, az ezekről származó borok karakterének összehasonlítása érdekében érdemes egy fajtát használni, már több ráció van, bár az ültetvények korából, a különböző klónokból és alanyokból fakadó eltéréseket ez sem küszöbölné ki.
Ami egyértelműen a furmint mellett és a hárslevelű ellen szólhat, az a termőterületek nagysága, ezt nem kell magyarázni. Ugyanakkor a száraz tokaji akár tükrözhetné is a borvidék két fő fajtájának területi arányát, miközben egyesíti előnyeiket, és ezzel el is érkeztünk a kóstoló és a poszt apropójához.

Bizonyára senki sem kérdőjelezi meg a széleskörű fogyasztói igényt a kifejezetten olcsóra hangolt fehérborokra. Magunk között maradva pedig nyugodtan bevállalhatjuk azt is, hogy mi sem törekszünk hétről-hétre csúcsborok bontogatására, bár kétségtelen, hogy néha lenne rá igény. Még a köznapi költségvetési- és időgazdálkodási lehetőségek mellett is.

Személyes szál, hogy bár egyre ritkábban vetődök olyan társaságba, ahol a borfogyasztás szerepe elsősorban a sokszor mennyiségi kereteket öltő ivás, azért néha van az úgy is. Az ilyen esetekben célszerűen törekedni szükséges a borvásárlás optimalizálására a folyamat három változója – ár, minőség és elérhetőség – mentén. Jó hír, hogy bár régebben ez szinte lehetetlen volt, üzletláncaink nagyjai szerencsére mintha sodródnának előre a minőségi igényekkel. 

Ez pedig az ezer alatti, az úgynevezett alapminőségi szintet simán megütni képes fehérborok megjelenését és elterjedését jelenti a diszkontpolcokon. Márpedig ha a félédességek helyett ezek kezdik el kiszolgálni a közízlést, abból hosszabb távon csak előnyünk származhat.

A diszkontkategória egyik ilyen szereplője a felsőgasztronómiai csúcsokról szinte észrevehetetlen Penny Market, ahol mindenféle egyéb dolgok mellett gyakorlatilag hétszáz forintért lopható haza egy olyan korrekt sauvignon blanc is, mint amilyet éppen most fogyasztok poszt- és beadandóírás mellé.