A budavári Borfesztiválról, mint rendezvényről az elmúlt években már azt hiszem, mindent leírtam, amit le lehetett. Most nem is szaporítom a szót feleslegesen, inkább egy gyors egyveleg-szerű tudósítás keretében beszámolnék a fesztivál csütörtöki és pénteki napján kóstolt borokról.
 

Úgy tűnik, hogy eredeti terveimhez képest elkésni kényszerültem. Történt ugyanis, hogy hónapokkal ezelőtt kosárba emeltem a Balfon tevékenykedő Franz Weninger akkor még aktuális merlot-ját abból a célból, hogy folytatom a tavaly decemberben megkezdett, eképpen az aktuálisan érdekesnek tűnő kettőezer-tizenötös pinceévjárat szondázását. A palack aztán hánykolódott erre-arra, a lényeg, hogy többszöri megutaztatása és odébbhelyezése ellenére sem távolodott el belőle a dugó. Most, hogy egy tizenhárom munkaórás, finoman szólva is széthajtott nap után – ténylegesen tegnap fogyasztva – szembejött, észrevettem, hogy évjáratváltás történt. Ez bár csökkenti bejegyzésem közszolgálat-jellegét, mit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a tizenötös pinceteljesítményre. Így hát ennek igyekeztem utánajárni egy személyesen beragadt merlot szűkebb keretei között. És hát az van, hogy most sem csalódtam különösebben.

Néhány nappal ezelőtt az egyik legnagyobb hazai borkereskedésben vásároltam egy palackot egy tokaji éltermelő száraz (akciós árú) borából. Másnap ki is cuppant belőle a dugó, kóstolgattam magában, kipróbáltam az aktuális ebédhez és vacsorához is, el is fogyott ripsz-ropsz. A bor igen jó volt, majdhogynem kiváló, (ismét) rácáfolt a tokaji száraz borok jövője felé szkepticizmussal tekintőkre. Bár az árkedvezmény jelentős volt, mégsem voltam teljesen boldog. Az alábbiakban boncolgatom egy kicsit a háttérben meghúzódó okokat.

Itt van az ősz, itt van újra, és itt vannak a szokásos őszi borakciók is. Ennek okán a következő néhány "tegnap ittam" írásom a közszolgálatiság oltárán áldozva a hiperekben elérhető őszi borkínálatot szondázza majd. Nem tudom, hány részig jutok, mielőtt a borvásároknak vége, mindenesetre itt az első írás, amely egy somlói fehérborról szól.
 

A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.

Ha minden igaz, ez itt az idei ötvenedik "tegnap ittam" címkével ellátott poszt a blogon és összességében is a száznyolcvanegyedik. Szerencsére sikerült a mérföldkő apropójára egy alkalomhoz méltó bort választani, egy 2017-es tokaji hárslevelű képében, amely ungert társaságában nyílt ki.
Miközben szinte minden borvidékünkön már napokkal-hetekkel ezelőtt elindult a 2018-as szüret - sőt, néhány pincénél már be is fejeződött -, addig a komolyabb 2017-es száraz tokaji borok még csak ezután érkeznek meg a polcokra. Ahogy az általában lenni szokott, a Gizella Pince esetében a Barát Hárslevelű az első fecske. Mi is ezt kóstoltuk meg nemrégiben, és mitagadás, szerettük. A palack tartalma tempósan fogyott is, másnapra épp csak mutatóban maradt nekem egy pohárkára való, de az is megerősítette az első nap begyűjtött tapasztalatokat.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

Bár a közszolgálatiságra való törekvés fontos dolog, ezúttal mégis teszünk egy rövidebb kitérőt a hazai szemmel átlalánosítva csak ismeretlennek elkönyvelhető Törökországba. Már ami a hazai borfogyasztási szokásokat illeti, turizmussal kapcsolatos aktuális adataim ugyanis nincsenek. Egy biztos: erre a borra bár nem lehetetlen, de kétségkívül nehéz felkészültnek lenni a háttérinformációk tekintetében. Nem is próbáltam mélyebb tényfeltárást végrehajtani, inkább csak arra törekedtem, hogy az élményt megosztva belevessem magam az érzékszervi tapasztalatokba, ezzel alaktíva ki egyfajta véleményt a címben szereplő, ráadásul a magyar szájjal is nyelvtörőnek tűnő öküzgözüről (jelentése: bikaszem). Ami egyébként egy szőlőfajta, a bor pedig kvázi az 1929-es alapítású, belföldi piacvezető-szerepet is betöltő ankarai Kavaklıdere borászat lokálisan népszerű vörösbora. Ezt kóstoltuk meg szombat délután a szabadban, négykezűleg.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

A sok tegnap ittam-ban mostanában talán kicsit elmozdultunk a külföldi borok felé (bár még így is biztosan a magyarok vezetnek), de úgy vélem, talán ez a legmegfelelőbb forma, hogy amolyan horizont-tágítás címén felhívjuk a figyelmét 1-2 érdekességre. Ma is ez történik, mégpedig egy kevéssé ismert fajta és egy kevéssé ismert francia appelláció együttállása folytán készített remek fehérborral. A birtok egyik boráról ungert már ejtett néhány szót egy hasonló "tegnap ittam" keretében, míg a fajta megboldogult Tesco Finest-es boráról is volt már bejegyzés egy nagyobb egyvelegben. 
Először néhány szó essen a fajtáról, majd ennek farvizén átevezünk a földrajzi részre.
A picpoul vagy piquepoul Languedoc-ban és Rhone-ban jellemző szőlőfajta, előbbi régióban az egyik legrégebben termesztett helyi fajta. Van egyébként blanc, gris és noir változata, előbbi a leggyakoribb, és egyébként nem túl nagy termőterülete az utóbbi időben folyamatosan növekszik Franciaországban. Próbálkoznak a fajtával (leginkább a blanc változattal) az USA különböző borvidékein, Ausztráliában és Spanyolországban is. A picpoul blanc általában testes, élénk savú, citrusos ízvilágú borokat ad. Zizegő savai és friss, citrusos aromatikája miatt általában tengeri herkentyűkhöz javasolják a fogyasztását, ilyen értelemben a muscadét dél-francia megfelelőjeként is szokás rá hivatkozni.
Picpoul de Pinet AOC csak 2013 óta képez külön eredetvédelmi körzetet Languedoc-on belül. Pinet településről kapta a nevét, amely Montpellier-től kb. 15 km-re délnyugatra, a spanyol határtól kb. 50 km-re északkeletre található. Magát az eredetvédelmi körzetet a Földközi-tengertől a Thau-lagúna választja el és kis területen, 6 község környékén, mindössze 1300 hektáron terül el. A klíma mediterrán, óceáni hatásokkal, a talaj hordalékos, homokos, meszes. A Picpoul de Pinet AOC borok egy speciális, karcsú, zöld színű palackot is kaptak.
A termelőt illetően röviden a lényeg, hogy a Moulin de Gassac borcsaládot 1991-ben hívta életre Aimé Guibert, a Mas de Daumas Gassac alapítója. Nagy területről sokféle bor készül a két testvérbirtokon, néhány boruk itthon is beszerezhető, például a mai tesztalany is.
  

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

Nehéz ügy a tokaji száraz furmint, illetve úgy általában a száraz tokaji ügye. A 20 éve "feltalált" modern kori tokaji száraz furmint a 2000-es években slágertermék lett, nagy nemzetközi sikerekről szövődtek az álmok, az árak meredeken emelkedni kezdtek (és nem feltétlenül tükrözték a végeredményt erősen befolyásoló évjárati hatásokat), és bár jöttek sikerek, egyre nőtt a huhogók tábora is. Egy biztos, a téma kevés borisszát hagy hidegen.
Az elmúlt közel 20 év alatt magával a furminttal kapcsolatban is számos kérdés merült fel és maradt megválaszolatlan (a furmint vs. furmint+valami házasítás témájáról majd máskor). Tény, hogy egységes tokaji száraz bor stílusról egyelőre nem beszélhetünk (legyen szó akár furmintról, hárslevelűről, vagy házasításról), még ha kialakulóban is van valamiféle konszenzus olyan téren, hogy az elegánsabb, gyümölcsösebb, frissebb borok irányába mozduljon el a borászok nagy része. Egyesen szerint nehéz kommunikálni úgy egy fajtát, hogy nincs egy könnyen beazonosítható irány, mások szerint a furmint egyik nagy előnye éppen sokoldalúságában rejlik.
Olyan "részletkérdésekben" sincs feltétlenül egyetértés, mint az élesztő, illetve a hordó használata, így aztán valóban nincs könnyű dolga az embernek, ha megpróbálná sallangoktól lecsupaszított ideális tokaji száraz (bor vagy furmint) kiindulási pontját (értsd: spontán erjedés, 0 túlérettség, botrytis, vagy hordó) meghatározni. Nem állítom, hogy a mai írás apropójául szolgáló bor pont ilyen modell lenne, de - legalábbis stílusát illetően - mindenképpen egy olyan interpretáció, amelyre egy lehetséges igazodási pontként érdemes lehet odafigyelni.

A nyár borkóstolók szempontjából uborkaszezon a fővárosban, legfeljebb néhány kültéri boros esemény számít kivételnek, bár ezeknek is inkább a társadalmi összejövetel jellege a hangsúlyosabb.
A finewines.hu és a Carpe Diem is amolyan "nyári álmot" alszik (félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, még ha tematikus estek nyáron nem is nagyon vannak, a borbár azért üzemel), de új borszállítmányok érkezése okán Tar Feri mégis rendezett egy laza kóstolót, hogy az újdonságokból egy csokorra való bort bemutathasson az érdeklődőknek. Úgy tűnik, hogy a fővárosi borissza populáció ki volt éhezve valami ilyesmire, mert az eredeti időpont és az ismétlés is telt házzal zajlott.
 

Vagy nekem van az átlagnál sűrűbben szerencsém az elmúlt időszakban, vagy a bizonytalanságok, palackhibák elhagyásával tényleg egyre megbízhatóbb borok kerülnek a borbolt-polcokra Ráspi – polgári nevén Horváth József – fertőrákosi műhelyéből. A korábbi évek Kopar-jai után idén márciusban az aktuális Mágus, most pedig az alapzweigelt piacaktuális, majd' öt évvel ezelőtti szüretből származó eresztése győzött meg arról, hogy kockázatcsökkent helye lehet a további próbálkozásnak a pince szélesebb kínálatának tekintetében.

Persze vizsgálódhatunk a pincesztori és -előélet ismerete és emlegetése nélkül is. Ebben az esetben itt egy jó tipp arra, hogy a szűnni nem akaró augusztusi forróságban ne csak fröccsel és sörökkel küzdjünk a túlélésért. Ráspi zweigeltje ugyanis kora ellenére is átlagon felül friss és hibamentes, stílusa tekintetében pedig éppen olyan, amely nem esik nehezére senkinek a harmincöt fokok nyárdélutánjain sem.

Két karakteres és nem közhelyes hazai versenyző, egy modernizált óvilági, és egy remek sauvignon blanc-alternatíva után ebben a hónapban is sauvignon blanc-témánál vagyunk. Most két pénztárcabarát hiperes tétel következik Dél-Afrikából. Az Aldi "(oroszlánosból lett) zsiráfos" fehérbora évek óta a hazai best buy-listák kirobbanthatatlan résztvevője, míg a Tesco Finest sorozatban (ha jól tudom) most először jelent meg dél-afrikai sauvignon blanc. Lássuk, mit tud az új kihívó a favorit ellenében.

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt számoltunk be az az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – igazgatta tállyai borászat fővárosi bemutatkozásáról. A múltidézésért ide célszerű kattintani. Most pedig ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az időközben négyévnyire szélesedett múlttal rendelkező, úttörő tokaji párosborászat második sajtóbemutatkozásán is részt vehettünk, pontosan ugyanott és nagyjából ugyanúgy, a Costes Downtownban. Bár két alkalomból nem következik egyértelműen a hagyományteremtés, a magunkfajta önző, ingyenélő blogger- fogyasztói szemszögünkből mégiscsak örülünk, hogy hasonló keretek között, szakmai háttérinformációkkal és ételpárosításokkal végigfuthattunk a tállyai pince aktuális kínálatán. A mindenféle sajtóközlemények leközlése helyett pedig idén is szubjektív, de közszolgálatinak látszó tudosítást igyekszünk adni a rendelkezésre álló négy darab kezünk segítségével, alább.

Hosszú idő óta ismét egy rosé akadt horogra a tegnap ittam-sorozatban, még ha közben a rosé-témát nem is hanyagoltuk el teljesen. A Bella Róza több szempontból is rendhagyó darab: spontán erjedt, hordós, inkább egy komolyabb gasztrobor, mintsem egy szimpla kvaterkázós fröccsalap, mondhatni premium rosé és ezt tükrözi az ára is.
2016 óta másodjára készült el ez a komolyabb rosé válogatás Figuláéknál, az ungert által itt kóstolt alap mellett. Több év kísérletezés után született meg a döntés, hogy a bor cabernet sauvignon-ból készüljön, mégpedig a balatonszőlősi és pécselyi mészben gazdag talajon termő tőkék terméséből. A Bella Róza saját élesztővel erjedt, tartályban és hordóban érlelődött kb. fél évig.

Megérkezett a legújabb külföldi egyveleg is, a borok között sok Champagne és olasz bubis bor, a szokottnál több rosé, valamint vörösborok Piemontból, Toszkánából és Szardíniáról.
 

A délszláv régiót ritkábban emlegetjük boros kontextusban, mint amennyire az obejktív teljesítménye alapján indokolt lehetne. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a hazai kereskedők nem törekednek széleskörű kínálattartásra, ami szükségszerűen összefügg a továbbra is hazai ízekbe zárkózó, bár egyre inkább nyitottá váló hazai fogyasztói igények kielégítésével. Bár személy szerint kifejezett nyitottsággal, sőt, szimpátiával tekintek déli szomszédainkra, a Horvátországból ezidáig fogyasztott boraim számát egyetlen ujjamon is meg tudom számolni. Még szerencse, hogy kedves ismerőseim, barátaim tisztában vannak vele, hogy ha külhonban járnak és a mindenféle impulzusok ellenére indokolatlanul és véletlenszerűen eszükbe jutok, akkor nem a hűtőmágnesek és a csokoládék, hanem sokkal inkább a sörök és borok tájékán érdemes ajándékozási alapanyag után nézniük.

Így történt hát, hogy egy borszempontból laikus, ám annál kedvesebb ismerős kétujjnyira növelte a számolási eszközszükségletemet horvát-viszonylatban. A választás véletlenszerű volt, én is csak most, ezen sorok írása és nagyjából a második pohár közben szántam rá magamat arra, hogy behatóbban tájékozódjak a palack hátteréről. És ha már így alakult, megosztom gyorsan. A hátteret és a borélményt is, mert úgy kerek az úgynevezett történet.

Megérkezett az aktuális magyar egyveleg. A Gourmet Fesztiválon megkóstolt sok bor és néhány pezsgő mellett szokás szerint több tokaji tétel is szerepel, illetve az évszaknak megfelelően több a rosé és jellemzően a karcsúbb vörösborok kerültek elő az utóbbi hetekben.
 

Olaszország "bor-nagyhatalomként" inkább vörösborairól nevezetes, de már egy tavalyi kóstoló is megmutatta, hogy érdemes figyelemmel kísérni és tisztelni az olasz fehérborokat is. Ennek a bornak a 2016-os évjáratából inkább amolyan öncélú szórakoztatás és perspektíva-tágítás céljából emeltem le egy palackot a polcról idén tavasszal, de azután olyan jól teljesített, hogy megfogadtam: biztosan nem megyek el a 2017-es kiadás mellett sem.
 

Tulajdonképpen szívesen beszállnék furmintfan Balatoni nyár-sorozatába. Ha azt vesszük én is elég sokat járok mostanában arra, olykor iszok ezt-azt. Csak az a helyzet, hogy én már ezt nem blogger szemmel teszem, így nincs jegyzetelés, lelki szemeim előtt nem látok posztokat, így senki ne várjon adekvát helyzetjelentéseket, tényleg csak egy-két emlékezetesebb borról írnék, az érdektelenebbek merüljenek a feledés homályába.

Szóval, legutóbbi túránk alkalmából eljutottunk a Pálffy pincéhez. Szépen helyet foglaltunk a képen látható fa alatti zugban és hajrá. Nagyjából végig kóstoltuk a szortimentet. Az alap olaszok kifejezetten jók voltak az árukért, jó érzéssel innám őket bármikor, pláne a Hét tőről-t. A top dűlősek, a furmint, a rosék, meg a vörösek inkább felejthetőek voltak. Ami semmibe nem passzol az a tramini. Talán a pincénél se szántak neki komolyabb szerepet, én mégis gyakorlatilag csak arra emlékszem.

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)