Nem oly rég írtam egy elég jó kis spanyol sorról, ahol egy dugós 1996-os Unico borzolta a kedélyeket. Még tisztán emlékszem arra a 8-10 buta arcra az asztal körül, nem akartuk elhinni, hogy pont a főszereplő megy a levesbe. Nos, a Bortársaság – innen származott őkelme – a régi vásárlás és a blokk nemléte ellenére volt oly szíves és kicserélte. Ugyan az 1996-os már nem volt raktáron, de a kurrens kiadást azért megkaphattuk, amelyet ezúton is nagyon köszönünk. Szóval, ha már Unico, megpróbáltunk valami kontextust kreálni köréje és melegen reméltük, nem kerülünk vele megint egy végzetes dugóhúzóba…

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Úgy adta a sors, megint összejött egy ütős kis spanyol sor. Nem tudom miért van, de időről-időre megjön az étvágyam a csúcs-tempranillóra. Igaz, nem állíthatom, hogy tökéletesen érett állapotban keveredek velük randevúba. De most némileg más a helyzet, csakúgy, mint a múltkor. Tavaly volt szerencsénk egy fura és itthon egészen rendhagyó gyűjteményből vásárolni néhány korosabb darabot, így nem volt kérdés, össze kell dobni egy spanyol kontingenst. Végül Ribera del Duero lett a vezérfonal, azon belül is egy igen szép csokor a legendás Vega Sicilia birtokairól. Hogy a kontextust jobban értsük, Toroval és Riojával szegélyeztünk.

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

"Végre leomlottak a falak Mádnál és Tokajnál." - viccelődik Ujfalussy Szabolcs, ahogy a Tokaj Oremus irodájában összefutunk Bacsó András főborász-birtokigazgatóval. Való igaz, a borvidék keleti és északi része jobban kiesik a tokaji körforgásból, errefelé én is ritkán járok, és az Oremus régóta tervezett meglátogatása is egészen a múlt hétvégéig váratott magára. Az elmúlt bő fél évben kétszer is volt alkalmam egy-egy elég tekintélyes sort végigszondázni a tolcsvai pincészet boraiból, de a birtoklátogatás természetesen egészen más élmény. A korábbi két kóstolóról szóló írás (#1, #2) után a jelenlegi élménybeszámolóval kész kis Oremus-trilógia jött össze.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Öt, az utóbbi 2-3 hónapban kóstolt spanyol bor következik, különböző borvidékekről. Nem egyszerre nyitottam őket, de úgy gondoltam, talán érdemesebb, érdekesebb együtt írni róluk. Földrajzilag és árban is kalandozunk egy kicsit: az ország legészakibb, leghűvösebb borvidékétől a legdélibb fekvésű legforróbbig, az egészen olcsó bortól az 15 eurós kategóriáig jutunk.

(Spanyolország borvidékei - a kép forrása: winefolly.com)

Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.

A Tesco Finest borcsaládról több boros blog megemlékezett az elmúlt években (pl. itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt). A Finest sorozat tagjaitól többnyire nem kellett világrengető borélményt várni, cserébe korrekt áron világ körüli útra repítették az egyszeri borkedvelőt, megvillantva az adott fajták és termőhelyek jellegzetességeit. Sajnálatos módon a remek tananyagként szolgáló válogatás itthon egyszer csak eltűnt a boltokból, és maradtak a sokkal gyengébb Tesco Simply borok. Most viszont - ahogy nemrégiben a GM is hírt adott róla - a Finest sorozat visszatért a magyar áruházak polcaira is.

Néhány borkedvelő/borfirkász kollégával két részletben megkóstoltuk az aktuális szortiment jelentős részét, néhány ráadás tétellel együtt. Az összkép nem változott: az esetek nagy többségében a vásárló jó áron fajtajelleges és/vagy termőhelyi tipicitást is megvillantó, de az aznapi vacsora mellé mindenképpen vállalható bort kap. Sőt, időnként még az is előfordul, hogy egy-egy elismert borászat nevét is felfedezhetjük a címkén.

Sokat gondolkoztam, milyen formába öntsem ezt az élményt, mert abban biztos voltam, hogy életem első, és talán egyetlen Vega Sicilia bora mellett csak nem mehetek el szó nélkül, de a "tegnap ittam" epizódokból mégis kilóg egy ilyen tétel, ez valahogy nagyon más. Végül maradt a külön poszt, egy Unico ennyit azért bizonyosan megérdemel.
A nagy találkozásra Tar Ferenc legutóbbi Finewines Lakás-borbár estjén került sor. Egymást váltották a szebbnél szebb borok az asztalon, de nem volt kérdés, hogy mi lehet az est fénypontja. Feri nagylelkűségének köszönhetően ráadásul a borbár legkitartóbb vendégei abban az örömben részesülhettek, hogy a házigazdával együtt kortyolgathatták el "hivatalos záróra" után a dekantálóban megmaradt nedűt, így a kóstolón szintén részt vevő (és ezzel a borral nem először találkozó) akovval mi is nem várt repetához jutottunk.

Spanyol borászat japán névvel, különböző korú embereket ábrázoló arcképes címkékkel és ennek megfelelő fantázianevekkel... figyelemfelkeltésben már egészen jó a birtok. De vajon mit rejtenek a palackok? 
A toro-i Bodega Matsu a 9 spanyol borvidéken borászatokat birtokló Vintae vállalatcsoport tagja. A borok alapanyagát erősen terméskorlátozott, 80-100 éves tinta de toro (tempranillo) tőkék adják, amelyek 650-735 méteres magasságban, homokköves, homokos, mészköves talajon szökkennek szárba. Toro borvidékét kontinentális éghajlat, kevés csapadék jellemzi, az Atlanti-óceán enyhítő hatásával. A nyár napos, száraz és meleg, a tél hideg, a napi hőingadozás is meglehetősen nagy, papíron tehát adottak a feltételek a szép, a gyümölcsös aromákat és a savakat is megőrző borok készítéséhez.
A Matsu márkanév tulajdonképpen a japán "várakozás" szót takarja. A címkék az életüket a bornak szentelő emberek három generációja előtt tisztelegnek. A borok fantázianeve is kapcsolódik az arcok által megjelenített életszakaszokhoz (El Picaro, El Recio, El Viejo... spanyol nyelvlecke indul). A csúcsbor a pincészethez hasonlóan egyszerűen csak Matsu névre hallgat.

Nos, ennyit a külcsínről, lássuk milyen a belbecs, legalábbis két bor esetében.

Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.

Bodegas LAN: Rioja Reserva „Culmen” 2004

Még tavalyi „fogás”. Nem emlékszem, 6 ezer- valahányszáz forintra volt leértékelve huszon-akárhányezerről. Az importőr IFDT-nél az aktuálisabb 07-es évjárat konkrétan 26 200 Ft. Mondjuk tegyük hozzá, mérsékelve a fogás mértékét, hogy Spanyolországból 40 Euro körül szerezhető be, tehát a reális discount inkább feleennyi, mint negyedannyi, de azért a biztonság kedvéért rögtön két palackkal is vettem. :)

A Bodega Emina a Matarromera spanyol pincecsoport tagja, csúcsboruk az Atio, mely kizárólag a legjobb években készül. 100% tempranillo, 18 hónapig érett új francia fában és nemrég került csak piacra. Átlátszatlanul mély rubinszín. Elegáns, mélyről jövő közepesen intenzív illat: tökéletesen érett vörös áfonya, szilva, meggy és viszonylag erőteljes hordós jegyek (nemes dohány, vanília, szegfűszeg, fahéj). Pazar. Hatalmas test, a bor szinte hömpölyög a pohárban, a korty pedig a száj minden szegletét betölti. Nagyfokú aromagazdagság, a sok-sok friss és aszalt gyümölcs mellett szépen kiegészít a hordó. Némi pohárban történő levegőztetéssel újabb és újabb rétegek bukkannak fel, a sok gyümölcs mellett egyfajta virágosság is fellelhető. Sok szuperérett selymes tannin és remek gerincet adó sav. Nem extrém precíz a fókusz, de távolról sem kizárólag a koncentrációval akar hódítani. Gazdag, erőteljes, egyensúlyos bor. Mit bor, szinte koncentrátum… A teljes palack egyharmadát voltam képes egy este alatt elfogyasztani, pedig nagyon tetszett. Stabilan tartotta magát napokon át, a hordós jegyek kissé háttérbe szorultak, az aszaltas jelleg kidomborodott. 8 pont, $50.

Ebben az epizódban a Portói erősített borok, tágabb értelemben a Douro borainak készítését és érlelését vesszük célba. A bortípusok nagy száma okán azt gondolhatnánk, a sherry-hez hasonlóan a Portói mögött „dolgozó” technológia is roppantmód bonyodalmas. Ettől mi sem áll távolabb, hiszen a Portói elkészítése a világ legszimplább dolga, aztán már csak várni kell a sorunkra. A dolgot azért erősen színezi, hogy az utóbbi évtizedekben a Douroban is feje tetejére állt a világ. A magas alkohol- és cukortartalmú borok piaca ugyanis jelentősen átalakult. Ennek megfelelően az 1986-os nyitással bel- és külpiacra lépő kisebb pincészeteket nem a Portói, hanem inkább a száraz bor kezdte eltartani. Ha lehet mondani, az arányok megfordultak, és sok termelőnél a Portói, mint kiegészítő bukkan csak fel a portfólióban. Ahogy az első részben írtam „Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó”, és valóban, a Portói készítése a mai napig a termelői identitás megkerülhetetlen része maradt.

Ha valaki augusztusban menne spanyol bortúrára, mindenképpen lebeszélném róla. Spanyolországban ugyanis – hasonlóan más nyugati nemzetekhez – ebben a hónapban szokás kiadni a nyári szabadságot. Emiatt nehéz aztán kompetens embert találni, aki egy keményen végigdolgozott év után pont még augusztusban is a cégnél gürcöl. Nincs ez másként a Barbadillonál sem. Ha még hozzávesszük, hogy a sokszor „turistagyárként” dolgozó sherry-házak nem kivételeznek akárkivel, kár lenne egyedi elbánásra számítani. Kapcsolaton keresztül próbáltam szakmai látogatást kérni, először diszkréten lepattintottak, majd ígéretet kaptam, hogy találkozhatok a Barbadillo család egyik tagjával. A gyakorlatban ebből egy kedves kézrázás, egy sztenderd tárlatvezetés, plusz egy kibővített kóstolósor valósult meg. Sebaj, végül nem volt okom panaszkodni, gyors, de korrekt eljárásban részesültem.

A patináns ribera del duero-i Dominio de Pingus pincészet alsóbb kategóriás bora (a harmadik, ha nem tévedek), öregtőkés tempranillo-ból készül, helyi termelőkkel történő együttműködés gyümölcseként. Persze azért harmadbor ide vagy oda, nem kell megijedni, hiszen egy ekkora presztízsű pincénél nem adnak ki akármit a kezükből, úgyhogy mindenképp nagyon jó borra számítottam és lényegében meg is kaptam. Sötét bíbor szín, igen fiatalnak tűnik. Közepesen intenzív, elegáns, abszolút nem tolakodó nagyboros illat: sok friss pirosbogyós, kevés füst és hordóvanília. Közepesnél kicsit teltebb korty, és érződik ugyan a boron a fiatalság, de ennek ellenére remekül iható már most is. Az illathoz hasonló ízkép, finom gyümölcsök és elegáns hordós jegyek, remek arányban. Nem kifejezetten mély, de jól fókuszált korty, semmi nem lóg ki, kiváló érett savak és bársonyos tanninok, sehol egy él, vagy oda nem illő részlet. Érdemes lenne pár évet palackérlelni, de mint említtem, már most is élvezetes ital. A Wine Advocate 92 pontot adott rá, az áltunk használt skálán a 7 pont alját éri el, némi éréssel komplexebbé válva még szebb lesz. $45, akov kolléga itt írt a 2009-es évjáratú testvéréről.

Amikor Ribera del Dueroban a Bodegas Aalto pincészetnél jártam, önkéntelenül is felfigyeltem a szakmai tótumfaktumként tevékenykedő Mariano García nevére. Spanyolországot járva lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a névvel, hiszen Garcíát az ország egyik legjobb és legbefolyásosabb borászának tartják. 1968-ban kezdett a Vega Siciliánál dolgozni, mindössze 24 évesen a már főborászi pozíciót tudhatta magáénak, majd ezt követően mintegy 30 évig ontotta magából a meghatározó és a Vega Siciliát a kultikus borelitbe visszarántó tételeket. Az Aalto modern lábbelibe bújtatott tempranillói szintén kivételes minőséget képviselnek, és nem véletlenül szereztek maguknak cirka egy évtized alatt komoly hírnevet. Mariano García azonban nem csak az Aalto stábját erősíti, de saját családi pincészetével is szerves része a nemzetközi „borkeringésnek”. Vajon milyen bort készít valaki a Vega Sicilia árnyékában eltöltött negyedszázad és az Aalto modernül újrafogalmazott csodái között? Erre, azaz Mariano García spanyol hangjára voltam kíváncsi.

Tavalyi év végén tűnt fel Konyáriék színtiszta malbec-je a polcokon, gondoltam azonnal le kell rá csapnom. Eredetileg csak erről a borról terveztem írni, de ennél a bevezetőnél járva mégis csak megszállt pár érdekes gondolat. Azt hihetné az ember, hogy Magyarország borvidékei egy viszonylag beállt szőlőfajta-választékkal dolgoznak, hiszen a kilencvenes évek útkeresési fázisában nagyjából kikristályosodtak az irányok. A hazánkban honosnak számító un. történelmi fajták csak egy részét – hol nagyobb, hol kisebb arányban – adják ennek a bizonyos választéknak. Ez részben örömre, részben pedig bánatra adhat okot, hiszen minél több a behurcolt kozmopolita, annál kevesebb figyelmet szentelünk kiterjedt szőlészeti örökségünknek. Lenne pedig miből gazdálkodni, írtunk már róla bőségesen. Ennek ellenére is azt állítom, hogy kár volna bárkit is korholni a sosem látott szőlőfajták betelepítéséért, hiszen ettől – normális esetben – csak színesebb és gazdagabb lehet a hazai bortérkép.

Amint egy közelmúltbeli bejegyzésemben említettem, az október a spanyol borok hónapja volt nálam. Rioja után néhány Ribera del Dueroban készült bort kóstoltam meg. Tulajdonképpen mindegyik rendben volt, a legszebbek pedig kifejezetten tetszetős, remekül elkészített borok voltak. Mielőtt a tárgyra térnénk, javaslok némi csemegézést akov bortárs minden igényt kielégítő borvidék jellemzéséből.

Az elkövetkező néhány hétben több spanyol vidék vörösboraiból is tervezek kisebb kóstolókat tartani. Egyszerűen mert alig kóstoltam komolyabb spanyolokat és nagyon kíváncsi lettem rájuk az utóbbi időben. Ezek kisebb szabású, mintegy szemináriumszerű alkalmak lesznek, melyek elsősorban a betekintést szolgálják, az alapos megismeréshez további kóstolók kellenek majd. Az első „kör” már meg is volt, Rioja-ból választottam négy bort, közép és felső kategóriás tételeket:   

A szinte végtelennek ható Ribera del Duero sorozatunkban már írtunk Alejandro Fernándezről, aki elsőként készített az unikális Vega Siciliához mérhető riberai csúcsborokat. Egy kiadós évszázadig a Vega Sicilia ugyanis Rioja ellen egyedül focizott a spanyol bortérképen. Ez könnyen így is maradhatott volna, ha nem mutatja meg éppen Alejandro Fernández, hogy kistermelőknek is nyitva állnak a mennyek kapui. És mire volt ehhez szükség? Egy picit másképp kellett gondolkodni. A Pesquera del Duero falucskáról elnevezett, immár nagyra nőtt birtok története maga Ribera del Duero újkori történelme. Ebbe bepillantani – bor híján – szinte lehetetlen. Aztán a legelhagyatottabb, legváratlanabb helyeken érnek bennünket szerencsés véletlenek.