A szinte végtelennek ható Ribera del Duero sorozatunkban már írtunk Alejandro Fernándezről, aki elsőként készített az unikális Vega Siciliához mérhető riberai csúcsborokat. Egy kiadós évszázadig a Vega Sicilia ugyanis Rioja ellen egyedül focizott a spanyol bortérképen. Ez könnyen így is maradhatott volna, ha nem mutatja meg éppen Alejandro Fernández, hogy kistermelőknek is nyitva állnak a mennyek kapui. És mire volt ehhez szükség? Egy picit másképp kellett gondolkodni. A Pesquera del Duero falucskáról elnevezett, immár nagyra nőtt birtok története maga Ribera del Duero újkori történelme. Ebbe bepillantani – bor híján – szinte lehetetlen. Aztán a legelhagyatottabb, legváratlanabb helyeken érnek bennünket szerencsés véletlenek.
Éppen Dél-Spanyolországban járunk, a tengerszint felett 800 méterre, csak a ködbe burkolózó rideg sziklák, a szélben idehalló birkakolompok és a pár hektár szőlő megnyugtató szférája vesz minket körül. Ki gondolta volna, hogy egy világvégi butik pincében járva éppen a Pesquera messziről is felismerhető címkéje villan a szemembe. Hülyén nézek a túrát vezető fiatal borászra, kérdezvén hogyhogyezmi? Ribera del Duero és Andalúzia – eddigi ismereteim szerint – mindenféle szempontból igen messze vannak egymástól. Banális a válasz. Az aprócska pince tulajdonosa és Alejandro Fernández nagy haverok, ezért itt is van pár palack a régebbi évjáratokból. Ahogy nézem, a tárolás nem optimális, az idők folyamán minden második palackból vagy egy centire kinyomódott a dugó. Hát hiába, az öreg Pesquera-k már jönnének kifelé. Ennek ellenére veszek egy még épnek tűnő 1990-es crianzát, tökmindegy, hiszen össz-visz csak 10 Euróm bánja. A borász figyelmeztet, a parafa problémás lehet, villás dugóhúzóval próbálkozzak, és ha szerencsém van, még némi élvezetet is kínál.
Tinto Pesquera Crianza 1990
Először is szögezzük le, hogy ez egy alapbor, soha nem szánták 22 éves érlelésre. Minden valószínűség szerint jó alapanyagból készült és talán egy vagy másfél évet tölthetett el kisméretű fahordóban. Ahogy a kapszulát körbevágom, már rosszat sejtek. Az ujjaim bortól csöpögnek, te jó ég, ebből szinte ömlik a cucc. A tanácsot megfogadva, villás dugóhúzóval megyek neki, amint hozzáérek, bluggy, a bor máris nyitva: befelé. Hát, ha ez jó lesz – morgok – a kalapom benyelem.
A pohárba kitöltve biztosan halad a gránát felé, de azért még rubin reflexeket is simán felfedezhetünk. Illata hibamentes, a dohány vezeti, enyhén bőrös és gyógynövényes és masszívan ánizsos. Ez utóbbi tipikus palackérési jegy a tempranillonál. A hordóhatás rövidebb szellőzés után jön elő, de így is csak nagyon kevés vaníliát, kakaóport és kávét lehet detektálni. Emellett avar, fahéj és meghökkentő módon némi piros bogyósság is átverekedi magát a történelmi távlaton. Eddig rendben is volnánk. Kóstolásra megint a dohányos és az erősen ánizsos jegyek vezetik, de ott a palackbuké és a bőrösség is. Valószerűtlen, hogy még gyümölcsök is jutnak a borba. A közepesnél emelkedettebb savak vintage aszalt meggyre és ribizlire engednek asszociálni, de a piros és fekete bogyós gyümölcsök lekvárjait is felfedezhetjük. A tannin nem kevés, feltapad, de összességében nem kellemetlenül aránytalan a többi alkotóhoz mérten. A bor kifejezetten élő, kellemes lecsengéssel, a korhoz mérten egészen sok gyümölcsös jeggyel, kakaóporral és a végén makacsul marasztaló tanninnal. Sokkszerű meglepetés. 5+ pont. 13,0% (10,0 EUR)
Természetesen nem ez a világ legszebb és legkomplexebb érett bora, de azért komoly teljesítmény volt ezt a 22 évet túlélni. Félelmetes belegondolni, hogy ez az egyszerű kis crianza optimális tárolási körülmények között mire vihette volna. Okunk panaszra így sem igazán van, hisz ezt a bort nem tudták elpusztítani. Mi pedig egy röpke és váratlan pillanatra bekukkanthattunk a tempranillo és persze Ribera del Duero újkori ősvilágába. Micsoda ajándék!
