Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.

A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Szükségszerű sarkítás, de mégis tűnhet úgy, hogy miközben a belföldi hobbiboríró-ivó igyekszik kötelességből végigdegusztálni a határon belül elhelyezkedő borvidékek Tolnáját és Baranyáját, mintha kisebb hangsúly helyezkedne el azon, hogy amúgy határainktól túl is termelnek kiváló-érdekes dolgokat szorgos és ékes magyar kezek (is). Nekünk sem a véletlen, sokkal inkább valamiféle, az indokoltnál hosszabbra nyúlt beborozás adott inspirációt arra, hogy belátható időkön belül tető alá hozzuk az első közös, legalább egy határon átívelő bortúránkat a népturisztikailag is közismert Esztergom/Párkány-tengellyel szomszédságot ápoló dél-szlovákiai borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) közelebbi szegmensére. A sűrű egynapos túra tapasztalatait összegyúró kétbejegyzéses minisorozat nem hivatott arra, hogy saját kezdetével haljon bele hamvaiba, most mindenesetre frissen hozott anyagból gyúrva a masszát igyekszünk beszámolni délutáni vendéglátónknál, a Kisújfalu (Nová Vieska) mellett elhelyezkedő Mátyás Családi Pincénél szerzett tapasztalataink lényegi részéről.

Nagyobb portrét utoljára tavaly februárban adtunk a Mátra „borképét” ma már meghatározó Losonci Bálint és Szecskő Tamás munkásságáról. Noha boraik elég gyakran szerepelnek kisebb posztjainkban, kóstolási jegyzeteinkben, nem árt azért ráfrissíteni az eddigi ismeretekre. Ha nem is sok, de azért vannak változások, viszonylag fiatal birtokokról beszélünk, lassan beérnek a friss telepítések, így a portfólió ennek megfelelően alakulgat. Ezzel párhuzamosan a borok is egyre jobbak és nem ritkán magyar viszonylatban abszolút kiemelkedőek. De ne szaladjunk ennyire előre…

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Karner Gábor és a kékfrankos bensőséges kapcsolata köztudott tény a magyar borvilágban, hiszen a Szűcsi határában tevékenykedő borász majdnem kizárólag ezzel az egy fajtával foglalkozik (akad azért nála egy kis olaszrizling is). Nem kis részben az ő tevékenységének is köszönhető, hogy a Mátrát, mint borvidéket is egyre inkább komolyan veszik, és kékfrankos-interpretációi is rendre az ország legjobbjai között vannak. A jelen írás főszereplője a pince saját kékfrankos piramisának alján helyezkedik el (ungert itt emlékezett meg az egyik nagytesóról), és második találkozásunk apropóján írok róla.
Az első randevú sem volt túl régen, történt ugyanis, hogy egy barátom hosszú évek után először látogatott haza Los Angelesből, és kérte, hogy a régi cimborák összetrombitálásával egyidejűleg mutassak neki magyar borokat. Kaliforniai borokon szocializálódott ízlelőbimbóknak teljesen feleslegesnek tartottam világfajtákat az asztalra pakolni, de a soron belül még így is szinte kuriózumként hatott a jóformán tanninmentes könnyű vörös. A kerti partin minden kóstolt tételről bevéstem pár rövid sort a jegyzetfüzetbe, de úgy éreztem, megérdemli ez a bor (is), hogy nyugodtabb körülmények között is barátkozzak vele, és egyúttal remek alkalom, hogy surranópályán becsatlakozzak az akov által indított Mátra-sorozatba.

Nyilvánvalóan esélytelen kimagyarázódni abból, hogy bár a Mátrával indokolt módon ápolok baráti viszonyokat az elmúlt két-három évben, Karner Gábor kézzel művelt borait ezidáig nem volt lehetőségem mintegy behatóbban szájravételezni. Egy furmintbuli után végignyalt évjárat-összehasonlítós bekóstolás ugye nem számít bele a mérlegbe. A félalföldnyi méretűnek éppen nem nevezhető, a fellelhető információk szerint három hektárnál is kisebb területen tevékenykedő családborászat '14 óta befagyasztott honlapja egyelőre nem tűnik informatívnak, ellenben a közösségi médián és a kézműközösségi honlapon fellelhető információk alapján Karnerék igyekeznek a kékfrankosra építeni, amit többnyire két dűlőn (Tavaszföld és Vitézföld) és két külön boron (Vitézek Földje és a címszereplő) szándékoznak izgalmassá és egyedivé tenni. Olyasfajta küldetés ez, amely úgy eredményez letisztult pincekínálatot, hogy közben évről-évre képes szórakoztató maradni egy olyan vörösfajta mellett, amely amúgy sokra hivatott a Kárpát-medence belsejében. Dacára az érdektelen, de ugyanakkor létező minőségromboló tömegtermelésnek. A lényeg, hogy most és mindenkor elsősorban arról célszerű írni, ami jó, márpedig Karnerék úgy tűnik, hogy kiválóan beszélik a mátrai kékfrankos nyelvét, így az eredmény nemcsak zseniálisan izgalmas, de a szó legjobb értelmében tipikus, ráadásul szórakoztató is.

Akár honnan nézem, a Mátra frankó hely. Nem csak a táj gyönyörű, nem csak horgászni, vadászni, túrázni vagy netalántán gombászni lehet ide járni, de most már a borokat is nyugodtan be lehet dobni a kalapba. Mert a Mátra gyümölcse, ha lassan is, de megállíthatatlanul érni látszik. Van még persze munka és az észbéli homályzóna még mindig stabilan rakódik egyes búrák köré, de a borvidék élbolyát – bármennyire is próbálkoznak egyesek – nehezen lehet visszahúzni. A piac úgy tűnik, elfogadja és már be is árazta a jobbik Mátrát, kérdés csak az, milyen ütemben kezd majd a rosszabbik Mátra felzárkózni. Az ország egyik legígéretesebb borvidékéről tudósítunk.

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

A paloznaki Homola Pincészetnél tavaly júniusban egy jó hangulatú sajtótúra keretében jártam először, amelynek a megismétlésére idén már áprilisban sort kerített a pince stábja. A 2009-es évjárattal debütáló borászat mára kb. 15 hektár területtel rendelkezik és - nem csupán borászati, de közéleti szempontból is - a borvidék egyik fontos szereplőjévé avanzsált. A pince épülete mellett található Homola Borterasz, a 2012 óta minden évben (idén is) megrendezésre kerülő Jazzpiknik és a 2015-ben megnyílt Sáfránkert Vendéglő révén Paloznak kilépett a közeli települések árnyékából és lassan saját jogon is vonzó turisztikai célponttá válik.

Az Alsóörs határában található Gölye-mál dűlőben szabadtéri piknikkel indult az idei kirándulás, majd a Somlyó-hegyi kilátó érintésével a Sáfránkert Vendéglőbe érkeztünk. A késői ebéd elfogyasztása után a pincében és a birtokközpont melletti borteraszon kóstoltuk meg az aktuális borkínálatot és néhány hordómintát.

Valószínűleg még sosem nyitottam ilyen korán a balatoni borszezont, de úgy alakult, hogy március közepén a hosszú hétvégén kedvet kaptam egy kis csopaki kiruccanáshoz és sikerült az egynapos programba két régóta tervezett pincelátogatást is beleszuszakolni. Mindkét borászatnál alapos "kiképzést" kaptam, rengeteg mintát és számos palackos tételt kóstoltam. A kora tavaszi villámlátogatásom is igazolta, miért Csopak az egyik legizgalmasabb balatoni célpont a boros élményeket keresőknek.

A régészek szerint Csopak mai területe már az i.e. 20. században lakott volt, de a római korig kevés konkrét ismeret van az itt élő népekről. A római korból már az ősi borkultúrára utaló pince is fennmaradt. A mai Csopak három községből - Kövesd, Csopak és Nosztre - jött létre. Kövesdet már 1121-ben, Csopakot az 1270-es évektől említik hiteles oklevelek. A szőlőtermesztés a középkorban királyi, egyházi és magánbirtokokon folyt. Több évszázadon keresztül a veszprémi káptalan volt a legjelentősebb szőlőbirtok-tulajdonos. Csopak szőlőit főleg a 17. századtól említik a Balaton-felvidék kiemelkedő termőterületei között. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukcióval került a borvidékre az olaszrizling, amely mára a vidék legjelentősebb szőlőfajtájává vált.

A tó és az északi partot szegélyező dombok között szubmediterrán klíma alakult ki. Jelentősen befolyásolja a szőlő érését a tó hőkiegyenlítő és fényvisszaverő hatása. A völgyekben a hűvös éjszakák és meleg nappalok elősegítik a savak megőrzését, az uralkodó északnyugati széljárás pedig kifújja a párát a sorok közül, meggátolva a betegségek kialakulását, bár egyes - a beépítettség miatt - szélárnyékba került ültetvényeknél ez a hatás már nem érvényesül. A talajok és az alapkőzetek rendkívüli változatosságot mutatnak: permi vörös homokkő felett vörös agyag (Berekhát, Lőczedomb), márga és mészkő felett agyag (Nagykút), mészkő felett lösz (Kishegy), mészkő és márga felett lösz és agyag (Szitahegy), márga felett vörös agyag (Siralomvágó). 

A dűlők közötti különbségek felfedezését és megjelenítését szép lassan egyre több borászat tűzte ki célul és ez ma már szépen nyomon is követhető a borokban. A Csopaki Kódex létrehozása pedig lehetőséget adott a termelőknek arra, hogy egészen szigorú minőségi követelmények alapján magasabb szintre emeljék a csopaki olaszrizlinget. Az elmúlt évek azonban bebizonyították, hogy Csopakon nem csupán az olaszrizlinggel, de a furminttal és vörösborokkal is komolyan számolni kell.

Annak ellenére, hogy Légli Géza eleinte nem kívánta a folytatni a családi hagyományként élő borászkodást, mára kétségtelenül az egyik legismertebb dél-balatoni pincészet lett a Kislaki Bormanufaktúra (ma már egyszerűen csak Kislaki). A Balatonboglártól 3 kilométerre délre található Szőlőskislakon, löszös talajon - illetve a Jánoshegyen változatos altalajok felett kötött vályogtalajon - 19 hektáron gazdálkodik a birtok. A szőlőben természetközeli kézi művelés, gyomirtó és rovarölő szerek mellőzése, a pincében minimális beavatkozás a cél.
A "bevezető" birtokborok, a rosé, a Pirosbor névre hallgató siller mellett dűlős fehér- és vörösborokat is rendszeresen palackoznak a pincénél, és 2011-ből először a Kislak fantázianévre hallgató csúcsbor is elkészült. Légli Géza vörösborait általában szívesen fogyasztom, így kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, beszereztem egy palackkal a Kislakból is.

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

Mindenféle természeti, éghajlati és geológiai elemzéstől eltekintve is kijelenthető, hogy Etyek-Buda egy kiemelkedő adottsággal mindenképpen rendelkezik a magyarországi borvidékek közül, ez pedig az, hogy a borvidék névadó települése, Etyek mindössze 26 kilométerre fekszik Budapesttől. A magyar borvidékek az ország méretéből és a főváros központi elhelyezkedéséből adódóan kivétel nélkül elérhetőek néhány órás autózással/buszozással/vonatozással, Etyek azonban tényleg olyan közel van Budapesthez, hogy az ember akár egy szombat délután is spontán felkerekedhet, hogy sétáljon egyet a szőlőtőkék között és a valamelyik pincében megkóstoljon néhány helyben készült bort.

Manapság ez már természetesnek tűnik, de nem volt ez mindig így és hosszú évek munkájával jutott el ide a település.
Rókusfalvy Pál a 2000-es évek elejétől végzett tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett Etyek népszerűsítésében. 2003-ban a Rókusfalvy által szervezett Pincefesztivállal és az Etyeki Kezes-Lábossal volt tetten érhető a szélesebb közönség számára az a folyamat, amelynek köszönhetően Etyek egyre népszerűbb kirándulóhellyé vált, elsősorban a fővárosiak szemében.
Az egész Etyeket megmozgató tavaszi Pincefesztivált és az őszi Kezes-Lábost fesztivált 2013-ban az évszakonként megrendezésre kerülő Etyeki Piknik váltotta fel. Az Etyeki Piknik kisebb területre - az Újhegy és a Szépvölgy pincéire - korlátozódó, családiasabb hangulatú rendezvényként funkcionál, az adott évszakhoz igazodó tematikával, de a korábbi fesztiválokhoz hasonlóan meghívott vendégborászatokkal, zenekarokkal, kézműves kiállítókkal színesítve a programot.
Az Etyeki Borút Egyesület szervezésében, legutóbb októberben megrendezett Etyeki Borangoló is hasonló filozófiával működik: az etyeki borospincék kinyitnak és saját boraik mellett étellel és esetenként egyéb programokkal várják a vendégeket.


De már nem is kell feltétlenül szervezett program ahhoz, hogy valaki egy kellemes napot eltöltsön Etyeken, hiszen már eljutottunk oda, hogy számos pince rendszeresen nyitva tart hétvégén, így előzetes bejelentkezés nélkül is be lehet térni néhány bor megkóstolása erejéig. Az Etyekre közlekedő buszjáratokon is egyre gyakrabban látni - főként a fiatalabb korosztályhoz tartozó - párokat, kisebb-nagyobb baráti társaságokat, akik egy fél napra kiruccannak a nagyvárosból "Budapest szőlőskertjébe".

A közelmúltban az egymással szorosabban együttműködő etyeki borászatok kisebb csoportosulásokat is létrehoztak, mint az Etyeki Kúria-Hernyák Birtok-Rókusfalvy Pince triót tömörítő Etyek 360, vagy az Anonym Pince, az EtyekM, a Nádas Borműhely és a Szépvölgyön ÁT részvételével megalakult Etyeki Szakcsoport. Arra is van azonban példa, hogy az etyeki borász-társadalom apraja-nagyja zárt ajtók mögött összegyűljön és például egy adott fajta górcső alá helyezésével megkóstolják egymás borait, eszmét cseréljenek, vagy akár a szüreti munkák befejeződésével szimplán csak koccintsanak és beszélgessenek egymással.

Etyeken tehát izgalmas dolgok történnek, érdemes egy délutánra kimozdulni kicsit a nagyvárosból. Október végén-november elején én is igyekeztem kihasználni a késő őszi napsütést, és két szombat délutánt is Etyeken töltöttem. Első alkalommal egy kisebb családi pincét látogattam meg, második alkalommal pedig a borvidék egyik legismertebb pincészeténél kóstoltam.

A különböző budapesti helyszíneken tematikus borkóstolókat, borvacsorákat szervező Wine Shock csapat október végén a kékfrankost állította az aktuális esti program fókuszpontjába. A Sonkapultban megtartott kóstolón osztrák és magyar kékfrankosok kerültek terítékre, nagy részüket vakon szemléztük. A vak szakaszban, találgatni kellett, hogy az éppen a pohárban lévő bor a két ország közül melyikből származik. Ez a találgatás szomszédos országok esetén sokszor egyébként sem könnyű, de mint a leleplezéskor kiderült, ebből a szempontból néhány bornál extra csavar is került a történetbe.
A vakon kóstolt palackok leleplezését követően komoly meglepetések is érték közönséget. A sor végére tartogatott utolsó két osztrák csúcs-kékfrankos méltó befejezése volt az estének.

Borokat is rendszeresen kóstoló séf barátom egy nagy csokor kékfrankos megkóstolására trombitált össze kisebb társaságot szeptember végén. A sorban főleg frissebb évjáratú, jelenleg is kapható borok kaptak helyet, néhány idősebb komoly tétellel kiegészülve. Vakon kóstoltunk, az általam vitt 3 palackon kívül (Bott Frigyes, Homola, Losonci) semmilyen előzetes információm nem volt a borokról. Az első kör után még mindig vakon néztük vissza a borokat, majd a második kanyar után lepleztük le a palackokat. Pörgősen kóstoltunk, így túl sok idő nem volt a borokkal való alaposabb ismerkedésre, gyors első és második benyomást volt idő rögzíteni.

A kóstolás sorrendjében következnek a borok. A kereskedelmi forgalomban lévő tételeknél feltüntettem a beszerzési forrást és az árat.

A Sabar Borházat Ádám Gábor és a Villa Tolnaynál is borászkodó Nagy László alapította meg 2009-ben. A vállalkozás névadója a Káptalantóti határában emelkedő, 217 méter magas Sabar-hegy, a Balaton-felvidék hegyeinek talán legkisebbike. Itt található a birtok központja – egy 1937-ben épült, azóta a tulajdonosok által felújított, majd 2013-ban kibővített pinceépület - és saját ültetvényei.
A pincészet jelenleg kb. 5 hektár szőlőt művel, de a saját területek termése mellett több helyről vásárolt szőlővel is dolgoznak. Utóbbiak elsősorban Nagy Lászlóhoz családi vagy baráti szállal kötődő és a borász útmutatása alapján dolgozó tulajdonosoktól érkeznek. A pincészetnél a szőlőmunkák során minél kevesebb vegyszer használatára törekednek; gyomirtó és rovarölő szereket egyáltalán nem alkalmaznak, a gombabetegségek ellen szükség szerint védekeznek permetezéssel. A közismerten nehéz 2010-es évjárattal debütáltak a Sabar-borok, fiatal pincéről beszélünk tehát. A cél a termőhelyet kifejező, gyümölcshangsúlyos és elérhető árú borok készítése. A borok ára valóban igen kedvezőnek mondható, 1400-2400 Ft között mozog.
A szortiment fajtaborokból áll, illetve amikor az évjárat lehetőséget ad rá, a „Mórocz” névre hallgató fajtaválogatás áll a termékpiramis csúcsán, amellyel Nagy László nagyapjának, Mórocz Györgynek állít emléket, akinél Badacsonyban gyermekkorában a nyarakat töltötte, és akinek a szőlő és a bor szeretetét is köszönheti. 
Ádám Gábor tulajdonos és Nádasi András marketing-felelős képviselte a birtokot a 2014-es borok bemutatóján a Képzeld el! borbárban, amelyen rszabival mi is részt vettünk. A friss tételek bemutatását követően előkerült néhány régebbi palack is a pince mélyéről.

Idén azzal a grandiózus tervvel vágtam neki a nyárnak, hogy egy-egy túra erejéig alaposabban elmerülök a Balaton északi partján elterülő borvidékek bugyraiban és lehetőség szerint helyi borfesztiválokra is benézek. Nem vagyok, nem is lehetnék maradéktalanul elégedett az eredménnyel, mert a többnapos túrák szinte kivétel nélkül meghiúsultak, és a borfesztiválok kínálatának tesztelése is többségében elmaradt, de augusztusban néhány villámlátogatással valamelyest kiköszörültem a csorbát. A Káli-medencében sikerült teljesíteni az ütemtervet, Badacsonyban két pincészet kínálatát szondáztam meg. Csopakon és/vagy Paloznakon pedig kétszer is megfordultam augusztusban, így az utóbbi két, egymással szomszédos település boraiból egészen tisztességes merítés jött össze a nyár végére. 

Azt hiszem megtaláltam az idei nyár egyik tökéletes vörösborát. Még az elején le kell szögeznem, hogy nem áll a kijelentés mögött hosszú és kitartó kutatómunka, nyáron ugyanis elvétve fogyasztok vörösbort (35 fokban konkrétan bort meg úgy általában alkoholt sem feltétlenül van kedvem magamhoz venni). A jelen írás főszereplője a szabályt erősítő kivétel: nyári délutánokhoz, estékhez is kiválóan passzoló vörösbor. Nálam egy viszonylag hűvösebb nap végén került elő, és meglehetősen tempósan fogyott a palack tartalma.

A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A Sopron ifj. Franz Weninger szortimentjének változó összetételű alapbora. Ez itt éppen merlot, syrah és kékfrankos házasítása, a címke tanúsága szerint az ökológiai gazdálkodásra történő átállási időszak alatt készült. Annak idején a borkereskedőknél, majd a hiperekben is kb. ezerötszáz forintért adták a 2008-as Sopront, és ami engem illet, kevés bor volt „pályafutásom” során, amiből akkora mennyiséget feltankoltam, mint ebből a tételből. Szerettem 2-3 évesen is, és az utolsó palackom nyújtotta élmény alapján majd’ 7 évesen is remekül dacol az idővel.

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.