A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

Lassan-biztosan válik köztudottá az előre szinte sejthetetlen tény, miszerint a tavalyi évjárat – és majdhogynem az írott hazai bortörténelem – legszebb kékfrankosa csopaki tihanyi. Személyes megdöbbenésem hatványozófaktora az előítélet-táram, miszerint a félsziget borai többnyire lekvárrá aszalódnak. Köszönhetően a gondos és szándékos mazsolásításnak, valamint a ténynek, hogy a félsziget hőösszegileg kiemelkedő teljesítménnyel bír. Erre jön egy tihany-kékfrankos, ami egyrészt minden eddigi prekoncepciót visszakéz-lendületből rúg fel, hovatovább megtanítja az arra ildomos hunfogyasztót a vörösborok nemzetközi nagyságfokmérésére, másrészt önnönmagát igazolva olyan teljesítményt nyújt, amivel már határainktól túl sem vallanánk szégyent. A Magma-frankos magaslataihoz rögtönzött igyekezetünkben próbáltunk méltó kihívót keresni a fajtakorlátok túllépése mellett, ezért állítottuk egy rajtvonalhoz Bakonyi Péter legfrissebb dűlőcabernet-jével, amit szokás évről-évre szeretni. Már amikor elkészül. És bár az eredmény még így is borítékolható lehetett volna, különösebb csalódásra azért nem volt sem okunk, sem lehetőségünk.

Etyek király hely. Az okok szerencsére sokfélék, de az egyik kétségkívül az a fajta fiatalos, lendületes bormozgolódás, amely az elmúlt években elindulva sokat adott hozzá a főfalu-melletti szőlőskert sokszínűségéhez és minőségéhez. Tény, hogy ebben a Hofmann Tibor és Imre Ádám által pályára állított, majd később Ádám-féle szólóprojektté vált szépvölgyi pincének is óriási szerepe van. A talajvízszerűen feltört etyeki borbevállalkozás akarat és koncepció alapján természetesen nem versenyez a lokális nagyokkal a mennyiséget illetően, ellenben lassan-biztosan képes izgalmas, érdekes és finom tételek előállítására. Az október végén a Printa nevű belvárosi egységben megtartott szűkebb körű, de annál érdekesebb, az aktuális évjáratot (olyasféle extrákkal, mint például egy ad-hoc ZöldSárga- és sauvignon blanc-vertikális) bemutatni hivatott rendezvény, valamint a tavasszal egy villámlátogatás által megmutatott, akkor még érő-erjedő borok alapján kettőezer-tizenöt ügyesen gurítja tovább a pince történetét. A lehető legjobb irányba. A pincében gyorsbekóstolásról jegyzet és kötetlenség híján már nem tudok, nem tudunk beszámolni, alább viszont – megkésve bár, de törve nem – furmintfannal kiegészülve összepakolunk négykéznyi borbenyomást.

A villányi nagyok alapszériás borai már hosszabb évek óta nem tartoznak a hazai must-taste-vöröseink közé. Észszerűen hálátlan fogyasztóként ugyanis gyakrabban vagyunk kénytelenek elfeledni a tényt, miszerint a vékonypénztárcás Bockok, Gerék és Vylyanok annak idején megbízható kiutat jelentettek az őket megelőző bizonytalan alkoholizmusból. Az okok viszonylag egyértelműek, ugyanakkor nem ezen alapszériák minőségi romlásában keresendők. A háromezer forintos pincebelépők az ízléskinevelő szerepeken túl nem, vagy csak elvétve képesek betölteni szerepüket. Sokan és egyre többen vagyunk ugyanis azon állásponton, miszerint a megbízhatóság háromezer forintos beárazósása helyett érdekesebb, sokszínűbb és korlátfeszegetőbb borokat szeretnénk inni. A nagyok alapborai pedig inkább megbízható ajándékborokat hivatottak szolgálni a névivóknak, akiknek megér ennyit a megbízhatóság, mindamellett kockáztatni se idő, se lehetőség nincsen. A borvidéki és szeszgondolkodási átrendeződés következményeinek két Gere-alap segítségével jártam utána, és nem árulok el különösebb titkot, ha előre ideszögezem: nem lepődtem meg. A nemmeglepődésnek pedig ezúttal két oldala van. Egyrészről öröm, hogy a minőségstabilitás változatlan, másrészt pedig – jellemfejlődésem jelen állapotában – továbbra is nehezen tudom megérteni a Basics of Villány árazását.

A legmegbízhatóbb honi pinot noir-adoptációt kétségkívül Losonci Bálint készíti el a nemcsak fehérben, de vörösben is a szélnél sebesebben előretörő Mátra-borvidéken. Ez a fajta sziklaszilárd minőség és szereptéveszthetetlenség személyes gyöngyöspatai kapaszkodómmá vált, ahová évről-évre nemcsak szükséges, de kifejezetten komfortos is visszatérni. Van ok örülni. Még akkor is, ha jelen bor tudatosan soha sem szeretett volna a világklasszisok között labdarúgni. Inkább csak toronymagasan vezeti a liga másodosztályát. Letisztult, könnyűre hangolt, végtelenül gyümölcsös és gyakorlatilag letehetetlen. Nem a komplexitás, inkább a primer gyümölcsök felől cselez, és így, okos árazása mellett úgy tud rezzenéstelenül odacsúszni a hétköznapok asztalára, hogy közben mind a műértők, mint az egységsugár-ivók eltartott kisujjal döngölik bele az utolsó deciket is a pohárba, lendületből. Hát ilyen ez.

A határ innenső oldalán bizonyára kevesebben tudják, hogy az Érsekújvári járásban elhelyezkedő, alig négyszázas lakossággal rendelkező Bélán (Belá) nemcsak Bott Frigyesék panziója, hanem egy impozáns ötcsillagos kastélyszálló is igyekszik elfoglalni a maga helyét. A Château Belá többféle szempontból is sikertörténet. A második világháború után a csehszlovák szocializmus által kizsákmányolt, majd egyszerűen csak önmagában pusztulni hagyott bélai kastély a rendszerváltásra és Szlovákia függetlenedésére gyakorlatilag életveszélyessé vált. A felújítás a kétezres évek elején kezdődött meg, ekkor dőlt el az is, hogy egy vaskosabb beruházás által a Château pincéjében a legmodernebb borászati technológiák mellett északi szomszédunk legékesebb borai fognak majd elkészülni évről évre. A nagyjából nyolcmillió koronányi beruházás minden bizonnyal okos húzás volt, a legmagasabb vendégigényeket is kielégítő kastélyszálló-komplexum nemcsak belföldi, de nemzetközi porondon is márkává, védjeggyé, Szlovákia ékkövévé vált, így helyezve rá a nemzetközi turistatérképre ezt a Párkány (Štúrovo) melletti szlovák-magyar községet.

Bizonyára racionális, mintsem érzelmi okai vannak annak, hogy a bloghasábokon ritkábban történik a bikák véreinek emlegetése, hovatovább egekig magasztalása. Legyen az Szekszárd vagy Eger, mindegy. Világos, hogy halandó fogyasztóként elsősorban izgalmas, finom vörösborokra van szükségünk mindenféle kategóriától függetlenül, de ha már felépül egyfajta védett eredet a maga koncepciójával együtt, akkor joggal akad elvárás ezen származás-életterek betöltésére. Temperamentumfüggő, hogy a bikavér-káosz keretei között ki mennyire ragadtatja el magát a szentségelésre, én ettől most mindenesetre eltekintenék. Már csak azért is, mert egy ideje nem várok világklasszis-szerű termőhely-közvetítést ezektől a boroktól. Éppen elég ha jók, hibátlanok, finomak, ügyesen összepakoltak és mindezek következményeként csúsznak lefelé veszedelmes gyorsasággal. Szekszárdon szerencsére akad hasonló vörösbika tucatszámra, Eszterbauerék tavaly aktuális Tükéjéből például majdhogy' kartonszámra fogyasztottunk, hogy mást ne említsek. És bár Eger ritkábban ad okot a lelkesedére, ha valami rendben van, az megérdemli az ilyenkor szükséges figyelmet. Az egerszalóki Juhászék '12-es bikavére pedig igencsak rendben van. Az persze már más ügy, hogy az annak idején felvetett kérdésemet még csak meg sem próbálja megválaszolni.

A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.

A nagyjából évtizedes belföldi borforradalom – amely elsősorban a rózsaszín fröccsökön hivatott eszkalálódni – farvizén ismert, hogy olyasfajta könnyed, úgymond közérthető szőlőfajták igyekeztek fel- és betörni a szélesebb köztudatba, amelyek egyrészt filléresen képesek borrá válni, másrészt nem igényelnek komolyabb figyelmet a közszórakoztatáshoz. A vérmérséklet szerint egyszerűen csak csemegeszőlőként elkönyvelt Irsai Olivér is kétségkívül ilyen szerepben találta magát a közelmúltban. A szűrt bor ugyanis többnyire direkt módon szőlőszerű, és hát az sem mellékes, hogy ügyesen dolgozza magába a fajélesztő-típusok széles spektrumát, valamint tőkeroggyantó terhelés mellett is képes legalább annyi savat adni, hogy egynyári slágerként le lehessen vele tarolni a piacot. És persze nemesített magyar, hogy a nemzeti öntudat-megtaláló fogyasztók is partot tudjanak érni. A fajtát viszont éppen annyira szükséges ügyesen és racionálisan a helyén kezelni, amennyire kevesen teszik ezt belföldileg manapság. Nyilvánvaló, hogy olyasfajta Irsai Olivérekre van itt esztétikai igény, amelyek nem száraz tokaji furmintokkal és hárslevelűkkel vívnak értelmetlen szkanderharcot, sokkal inkább tiszta, karakteres, jó savú és pacsulimentes boroknak könyvelődnek el, melyek annyira jók szólóban, hogy a felszódázás igénye kizárólag a palackürítési periódusidőn túl jelentkezik először. A neszmélyi illetőségű Kősziklás Borászat pedig fogta és megannyi műfajbeli bizonyítás után összepakolta '15 minden bizonnyal legjobb Irsai Olivérét. Emelem kalapom.

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Szükségszerű sarkítás, de mégis tűnhet úgy, hogy miközben a belföldi hobbiboríró-ivó igyekszik kötelességből végigdegusztálni a határon belül elhelyezkedő borvidékek Tolnáját és Baranyáját, mintha kisebb hangsúly helyezkedne el azon, hogy amúgy határainktól túl is termelnek kiváló-érdekes dolgokat szorgos és ékes magyar kezek (is). Nekünk sem a véletlen, sokkal inkább valamiféle, az indokoltnál hosszabbra nyúlt beborozás adott inspirációt arra, hogy belátható időkön belül tető alá hozzuk az első közös, legalább egy határon átívelő bortúránkat a népturisztikailag is közismert Esztergom/Párkány-tengellyel szomszédságot ápoló dél-szlovákiai borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) közelebbi szegmensére. A sűrű egynapos túra tapasztalatait összegyúró kétbejegyzéses minisorozat nem hivatott arra, hogy saját kezdetével haljon bele hamvaiba, most mindenesetre frissen hozott anyagból gyúrva a masszát igyekszünk beszámolni délutáni vendéglátónknál, a Kisújfalu (Nová Vieska) mellett elhelyezkedő Mátyás Családi Pincénél szerzett tapasztalataink lényegi részéről.

Szinte biztos, hogy mindenféle hűségvizsgáimat nem a tankönyvszerű rozékapcsolatomból fogom majd letenni, ha úgy alakul. Történt ugyanis, hogy gyakorló serdülőalkoholistaként nagyjából hat-hét évvel ezelőtt az ilyesfajta könnyű, rózsaszín árnyalatokkal dolgozó belépőborok tereltek bele azokba a zsákutcákba, amelyeket szaknyelvszerűen csak borbuzulásnak szokás hívni. Világos, hogy huszonnégy darab évemmel nem tartozok, nem tartozhatok a villányioportó-beszoptatón nevelkedettek errefelé jól ismert szekértáborába. Nem szükségszerű persze hűségesküt fogadni azoknak az ezerforintos fajélesztő-közvetítőknek, melyek annak idején úgy belevittek a sűrűjébe, hogy azóta sem tudom látni a kiutat a drágábbnál jobb vörös- és fehérklasszisokkal kipakolt macskaköves labirintusból. Az viszont, hogy a rozé, mint a bor egyik lehetséges fajtája simán feledésembe merült az elmúlt két évben (tehát gyakorlatilag egy árva kortyot sem ittam, úgy tisztán, mint beszódázva), némileg szomorú, így hát szorulna némi magyarázatra is. Magyarázat helyett viszont úgy döntöttem, hogy a hosszú és kellően lassan melegedő nap végén megtöröm a csendet és beruházok a balatonfőkajári Feindék borházának aktuális cabernet-rozéjára. Azt mondjuk perverzebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz olyan jó, hogy azon nyomban rá is ragadok a billentyűzetre. Ráadásul ezúttal nem a maradékcukortól.

Világos, hogy a lokális felmelegedés időjárási viszonytagságai között az alkalmi nagyfogyasztók többségéből előbújik a letagadott szezonivó. Ennek ellenére a mellek teljes szélességével állítom, hogy nálam hasonlóképpen jólesően csúszik a nagyvörös július közepén, mint az irsaifröccs a strandkerítés külső oldalán. Ha már borra jut, belépőre ugyanis úgysem marad forintkredit. Azt akarom csak mondani, hogy nem a hotelszoba-szauna és a tűző negyvenfokos mellékutca-aszfalt vitt rá arra, hogy a szokásos, már-már hazai csendes-pályát elhagyva úgy nyúljak bele a buborékosba egy külhoni Lidl gondolavégén, hogy aztán napokig ne tudjak lecuppanni a témáról. Merthogy a címszereplő hiperkínált prosecco konkrétan három napon keresztül, kisebb megszakítások nélkül csúszkált le torkainkon palackszámra tulajdonképpen úgy, mintha kötelező lett volna. Az ilyesfajta idegenszívű Jedlik-tagadó tökéletes fröccshelyettes pedig eléggé ritka abban a borárszegmensben, amit még svájci frank-alapú hitelesség mellett is nyugodt szívvel csenget ki a piros-fehér országban az egységnyi magyar. Nem is egyszer, inkább többször.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Nehéz lenne komolyan vehető, érdekfeszítő és megfelelő mélységű előbemutatásba bonyolódnom a dűlős borból márkanévvé formálódott Mandolás kapcsán, ráadásul kevés újszerű információval tudnék szolgálni, lévén többen végrehajtottak már hasonlót on- és offline egyaránt. Elég csak a legutóbbi dupla Oremus-vertikálisra gondolni, amely történetesen nálunk jelent meg, ráadásul egynekifutásra a száraz Tokaj-ikon fontosabb rezdüléseit követte végig (kisebb megszakításokkal) 2003-tól egészen '13-ig bezárólag. Nem széljegyzetszerű megfontolásból, sokkal inkább érdeklődésből gondoltam arra, hogy a vámmentes zónán átutazva érdekes és célszerű lenne a vertikál-bekóstolásból kimaradt, következetes stíluselvek mentén elkészülő száraz Oremus-furmint utolsó évjáratának leemelése és megkóstolása. Az évnehézségek hangsúlyozásával történő minőségrelativizálást ezúttal inkább elhagynám, a '14-es Mandolás kapcsán sem mentegetésre, sem magyarázkodásra nincsen szükség, ár/érték-arányában ugyanis pontosan annyira működik, amennyire egy észszerűen beárazott szárazfurmintnak egy nagyszerű és népszerű nagypincénél alapszinten működnie szükséges bármelyik évjáratban.

A villányi kékoportóval nagyjából az a csontig egyszerűsített helyzet, hogy a színegyezésen túl pont annyira nehéz belőle izgalmasat, sőt, jót találni, mint szabad ülőhelyet a csúcsidős kékmetrón. Legkevésbé sem vagyok témaszakértő, de nemcsak gyanítom, hanem kóstolom is, hogy a fajta többre hivatott annál, mint az a szerep, amibe többségileg kényszerítve van. Ezúttal is kerülném az önismétlést, ugyanis másfél év sem volt elég a világfordulásra. Akit érdekel, hogy mi volt a helyzet az oportótalajon akkor, az ássa bele magát az archívumba és vetítse ki az akkort a mostra. A posztmodern villányi termelők portugieserforradalma abban az értelemben látszik lecsengeni, hogy a minőség nagyjából állandó maradt (siker), mialatt mi szépen megszoktuk, hogy amott még ebből is tudnak maradandót alkotni (sebaj). Permanens probléma viszont, hogy az átlag nem látszik javulni, ehhez ugyanis a márkaeladó alapborok színvonalát kellene legalább az ihatósági lécig felküzdeni, hogy a telhetetlenebb elvárásokat egyelőre ne is említsük. Márpedig lehet szép a cégérzászló, ha esetlen katona kezébe adják, orral bukik vele a sárba. Vannak persze szabályerősítő kivételek. A villányi Sauska-szakasznál ugyanis úgy tűnik, hogy '15-ben összejött az oportósztori, és a módfelett élvezetes vörösborok többnyire megérdemlik, hogy az elfogyasztáson túl meg is dicsérjem őket hirtelen felindulásból.

Amikor 2012-ben egy hosszabb Balaton-felvidéki túra során közösségileg úgy döntöttünk, hogy teszünk egy fordulót Köveskál felé is, még nemigen látszott kibontakozni a Káli Kövek-székhely úgymond teljes valójában, nem is beszélve az azóta párszor megrágott, de sokkal inkább megkóstolt falubor-koncepcióról. Mivel a bejegyzés témája ezúttal nem a rendszerfelforgató borkoncepció és annak valamely aktuális tagja (jelenleg kettő ilyen van a szélesebb közönség elé tárva, azok is '14-ből), inkább annak szeretnék örülni elsősorban, hogy a pincealapként futó borok úgy tűnik, kiválóan megtalálták helyüket és szerepüket a piacon és a pincekínálaton belül egyaránt. Azt továbbra is őszinte sajnálattal vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy a Kavics, ami többféle vélemény egybehangzása szerint is egy műfajon felüli minőséget reprezentáló, zseniális és nyári másfél-fehér, továbbra sem elérhető az egységsugarú főtelepülési borfogyasztó számára. Pedig a modern, áramvonalasított honlap szerint tavaly is elkészült. Amíg viszont se lehetőség, szabadidő egy behatóbb balatoni nyaralásra, addig muszáj vagyok beérni azzal, ami van: egy kétrizlinges házasítással és a szavakban forgó sauvignon blanc-nal.

Az elmúlt években jelentős marketingháttérrel betámogatott villányi franc-úttörés következetes véghezvitele úgy tűnik, hogy sikeres volt. Tény ugyanakkor, hogy az erőteljes kommunikáció és a többlépcsős márkásítás önmagában nem kulcs a mennybemenetelhez és az indokoltsághoz, hiszen a borkategória-alkotás még sehol nem növelt napsütéses óraszámot és prémiumdűlő-méretet, továbbá az ilyesfajta szekérhúzás nem jelent egyértelmű hordólefaragást és stílusegyesítést sem. Sebaj, szekér legalább van, és úgy tűnik, hogy a kapcsolatos tábortagok nemcsak igyekeznek mozgatni azt, amúgy magyar modell szerint, ki-ki a maga irányába, hanem mintha közösségileg tennének is a haladásért. Azt pedig szűkebb fogyasztói tapasztalatok mellett is be lehet látni, hogy a cabernet franc kiváló szekérkerék, kiváltképpen akkor, ha ügyes kezek gondozásába kerül. Bakonyi Péter ráadásul nem kizárólag az ügyeskezű villányi borászok egyike, de mindezek tetejére évről-évre olyan franc-t pakol össze, amely az aktuális évjáratviszonyok mellett gyakorlatilag mestermunkaszerűen és őszintén képezi le az úgynevezett jelen minden előnyét és küzdelmét. Teszi mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a végeredmény lehetőségektől függetlenül zseniális, nem is beszélve arról, hogy délvégi viszonylatban páratlanul tiszta (memóriafrissítés itt, itt és itt).

Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

Miközben kialakulóban és kiteljesedőben van egyfajta beszélgetés, vita azzal kapcsolatban, hogy Tokaj mivel és hogyan hozakodjon elő a belföld és a nagyvilág számára, mintha túllendültünk volna a borvidék alapszintjének szondázásán, tárgyalásán. Nem célom az igazságosztás, már csak azért sem, mert kellően lemaradtam az elmúlt évek történéseiről: a hétvégi szakivó-evő gárdát összecsődítő Tokaj Grandnak közelébe se mentem, és nem kóstoltam semmit a ’13-as dűlős borokból sem. Úgy gondolom egyébként, hogy miközben a száraz csúcsokon kialakult egyfajta szakadék az ár és a minőség között, nem történt meg a termékpiramis okos, alapszintről történő felépítése. Az ambíciók tudatában, sőt, azoktól függetlenül őszintén mondom, hogy amennyiben Tokajt döntően a határokon belül kell meginni, úgy ez a projekt széleskörű piaci nyitást igényel. Jó borokat, ráadásul elérhető áron. Fogadjuk el, hogy ebben a sok dolgot annál is többféleképpen integráló Tokaj Kereskedőháznak is hatalmas szerepe van. Az első szárnypróbálgatások alapján – fogyasztói oldalról nézve – úgy tűnik, hogy ez a szerep kiteljesedni látszik, aminek én nagyon örülök. Meggyőződésem, hogyha a címszereplő borhoz mérhető anyagok fogják elhagyni az állami bázist, az sokat fog lendíteni a borvidék ügyén.

Udvarias visszafogottsággal jegyzem meg, hogy miközben a bikavér-brand tulajdonképpen jó ideje csak keresi saját helyét a hazai piacon  – és akkor most ne is merészkedjünk messzebb –, az egri összefogás keretei között időközben megszületett a fakó inverz-bika fehér borvidéki házasítás, ami hasonlóan ambiciózus feladatot vállalt magára: a fajtaspecialitások hátratolásával egy úgymond termőhelyi arcot kíván közvetíteni a fogyasztóknak hitelesen és megbízhatóan. Kérdés, hogy miközben a vörös-előd az alapkritériumokat csak nyomokban teljesíti, ugyanez fehérben egyrészt képes-e működni, másrészt nem kuszálja-e jobban össze az amúgy is zavaros és bizonytalan szálakat. Nem tudok és nem is akarok általánosan következtetni, de én egyelőre nem értem, hogy mi értelme fehérben is megvalósítani egy vörösben sem működő koncepciót. Ha jól tudom, akkor a szkepticizmust nem osztja a piac: a stílus kelendő, a borok fogynak, a malmok őrölnek. Én meg csalódottságomban egyre kevesebbet kóstolok a műfajból, eképpen egyre inkább érdektelenül és felkészületlenül fogalmazom meg azt, hogy mennyire rendbe kellene tenni közös dolgainkat. Nyilván a vörös térfélről is vannak üdítő kivételek, de úgy alakult, hogy egy fehér csillag döntött ki állandósult állapotomból, és győzött meg arról, hogy van még remény.

Az olaszrizlingnek sem ártana egyfajta nemzeti minimum. Úgy értem: hasznos lenne a minőségi szint meghúzása ott, ahol az élvezetes korrektség műfaja kezdődik, és az alatta tobzódó kritikus tömeg határozott levágásával meg lehetne teremteni azt az olasz-átlagot, ami már nem ad okot a csalódásra és a sarkos kritikára. Mondom ezt úgy, hogy nincsenek nagy elvárásaim: ha a fajtától egy korrektül szerkesztett, egyenes és frissítő bort kapok, akkor elégedetten dőlök hátra, még ha a szavatossági idő aligha hosszabb is egy évnél. A nyári fröccs jó dolog, meg hát amúgy sem kell túlerőlködni a műfajt – és ezzel sem a szkeptikusok, sem a rajongók táborát nem erősítem a fajta képességeit fejtegető vita olykor aktív, olykor csendesebb frontvonalain. Hogy rátérjek a lényegre: kifejezetten örülök neki, hogy Sabarék pont azt a határvonalhúzó olaszt rakták le az asztalra, amit én látni és inni egyaránt szeretek. Azt a komplikációmentesen finom fajtát. Egyszerűség-nagyszerűség háromnegyed literben. Nem tudom, hogy vakarjam-e a fejem annak ürügyén, hogy már ennek is indokolatlanul nagyon tudok örülni.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.

A Kreinbacher-alapszintben az a jó, hogy kicsiben, olcsón és megbízható minőségben mutatja meg azt, amit Somló tud a klasszikus helyi fajták vonatkozásában. A friss évjárat már külsőben is illeszkedik a belsőhöz: egységes, letisztult és csavarzáras, az arculat modernséget sugall, a parafa-para meg elmarad, úgyhogy mindenki jól jár. Az ad-hoc minisorozat keretei között én egy dimenzióval lejjebb, valamint néhány évvel előrébb léptem, és másodikként megnéztem, mit tud a ’12-es alapszint furmintban és juhfarkban megfogalmazva. A csalódás menetrendszerűen elmaradt, igaz, óriási meglepetéseket sem tartogattak a borok.