Az elmúlt években jelentős marketingháttérrel betámogatott villányi franc-úttörés következetes véghezvitele úgy tűnik, hogy sikeres volt. Tény ugyanakkor, hogy az erőteljes kommunikáció és a többlépcsős márkásítás önmagában nem kulcs a mennybemenetelhez és az indokoltsághoz, hiszen a borkategória-alkotás még sehol nem növelt napsütéses óraszámot és prémiumdűlő-méretet, továbbá az ilyesfajta szekérhúzás nem jelent egyértelmű hordólefaragást és stílusegyesítést sem. Sebaj, szekér legalább van, és úgy tűnik, hogy a kapcsolatos tábortagok nemcsak igyekeznek mozgatni azt, amúgy magyar modell szerint, ki-ki a maga irányába, hanem mintha közösségileg tennének is a haladásért. Azt pedig szűkebb fogyasztói tapasztalatok mellett is be lehet látni, hogy a cabernet franc kiváló szekérkerék, kiváltképpen akkor, ha ügyes kezek gondozásába kerül. Bakonyi Péter ráadásul nem kizárólag az ügyeskezű villányi borászok egyike, de mindezek tetejére évről-évre olyan franc-t pakol össze, amely az aktuális évjáratviszonyok mellett gyakorlatilag mestermunkaszerűen és őszintén képezi le az úgynevezett jelen minden előnyét és küzdelmét. Teszi mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a végeredmény lehetőségektől függetlenül zseniális, nem is beszélve arról, hogy délvégi viszonylatban páratlanul tiszta (memóriafrissítés itt, itt és itt).

Nem tudhatom, de logikusan igyekszem azt gondolni, hogy a kettőezer-tizennégyes év cabernet franc-ban sem hagyott teret a nagyborosításnak, de ugyanakkor az is biztos, hogy a címszereplő vörösbor erőlködéstől mentesen bizonyítja be önmagáról, hogy több, mint kármentés. És persze márkánkívüli, ugyanis nem Villányi Franc, a nagybetűs értelemben legalábbis. Annyi baj legyen. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy az esetlegesen Makár-célokra szánt alapanyag is ebben landolt. Ami biztos, hogy a végeredmény gyümölcslészerűen lendületes, tiszta és taníthatóan élményszerű lett. Manírmentes, tanninja visszafogott, a hordó talán ha érintésnyi nyomot hagyott rajta. Éretlenségről persze szó sincsen, egyenes ízekre és az erdei típusú gyümölcsökre építkezik erőteljes, de nem bántó savakkal és visszafogott alkohollal, mindemellett utóízileg éppen csak annyira hosszú, hogy másodperces időtávon belül kívánja magára a következő kortyot. A másod- és harmadnapi próba során észrevehető oxidációt, tompulást nem mutatott. Összességében az van, hogy itt egy abszolút mércével is  kiváló villányi vörösbor, amely igyekszik nem túlnőni a saját keretein, pusztán csak belakja azokat. Nyilván nem is bonyolult a végeredmény, de élményileg valahol a nem relativizált skála tetején járunk. És ha valami, hát ez pontosan az, amit a borvidékről indokoltan sokszor hiányolunk, nem? Magabiztos 5 pont. (2950 Ft, Bortársaság, de elérhető a Borfalu Bortékában is)

Bakonyi Péter fotóját innen vettem kölcsön.