Az ősszel együtt megérkeztek a hagyományos bor-leárazások a kereskedésekbe és a hipermarketekbe (néhány már véget is ért). Én most az Auchan választékából hoztam két nagyon barátságos árfekvésű spanyol bort (valamiért az online katalógusban simán átsiklottam felettük,  csak a boltban szúrtak szemet a címkék). A Carinena borvidékén tevékenykedő pincészetről, a Bodegas de Paniza-ról már írtam a rejtőzködő borvidékek sorozat keretében, akkor eggyel magasabb árfekvésű borok apropóján. A mintegy 300 taggal rendelkező és kb. 3000 hektárról szüretelő szövetkezeti pincészet méreteiből adódóan számos borcsaláddal dolgozik (ezekből az Auchan-ban több is elérhető). A Fábula de Paniza egy új sorozat, amelynek fajtaborai tiszták, vidámak, gyümölcsösek. Egy carinena, egy garnacha, egy syrah, egy garnacha rosé, egy chardonnay és egy garnacha blanca alkotja a sort. Én a chardonnay-t és a syrah-t kóstoltam meg (ebből a sorból más bort nem is láttam a polcon).

Az idei év több, évek óta stabil pontnak számító programot is eltörölt az életemből, szerencsére Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud 2010 óta megrendezésre kerülő szüreti fesztiválja a Mindszenthavi Mulatság nem került fel a listára. A borongós idő és a járványhelyzet valószínűleg sokaknak kedvét szegte, legalábbis én az elmúlt évekből lényegesen több érdeklődőre emlékszem, de az eső szerencsére alig esett, így a kinti programokat nem kellett beltérbe vinni és a távolságtartás miatt sem kellett aggódni.

(A Bodrog Borműhely udvara)

Én délelőtt érkeztem és késő délután indultam haza Táncoló Medve kolléga úrral, akivel részben együtt látogattuk meg az egyes helyszíneket is. Idő hiányában így a legtöbb helyen csak rövid látogatást tettem, tettünk, kicsit kapkodós volt a jegyzetelés is, de azért próbálkoztam.

A nyár végi rosé-sor után ígértem egy "komoly rosé-s" posztot is, ahol az egyes borászatok által valamiért magasabbra pozicionált rosé-k kerülnek terítékre. Nos, szeptember elején megkóstoltam a borokat, és míg az alap-rosék  esetében nyugodt szívvel leírhattam, hogy jól szórakoztam, itt maradjunk annyiban, hogy ebből biztosan nem fogok rendszert csinálni.
Ezeknél a boroknál már többnyire elrugaszkodunk a 2000-2500 Ft-os határtól, cserébe - elméletileg - kapunk valami extrát a pénzünkért (az extra súlyos palackokon túl), legyen szó nagyobb testről és beltartalomról, komolyabb koncentrációról, hordós erjesztésről és/vagy érlelésről, érlelhetőségről. A prekoncepcióm az volt, hogy leginkább a túltolt hordó, vagy esetleg a magasabb alkohol lesz lehet a potenciális buktató ebben a kategóriában, arra viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen a savak minősége (próbálkoztam különböző hőmérsékleten, nagy jelentősége nem volt), valamint a gyümölcsök esetleges hiánya miatt leszek gondban az értékelésnél. A komolyabb struktúrát azért igyekeztem valamilyen módon honorálni, de lehet, hogy más simán szigorúbb vagy engedékenyebb lenne. A savak persze az eltarthatóság szempontjából fontosak lehetnek, de egy kicsit több ízt, intenzitást el tudtam volna viselni melléjük a sor legtöbb tagjától. Ár-érték arányban sajnos különösen nem volt meggyőző a mezőny.

Hónapokig szemeztem ezzel a borral a polcokon, aztán mire a nyár végére a hazai rosé-kból álló készlet végére jutottam, kíváncsiságból csak bedobtam egyet a kosárba, és nem bántam meg. A Krems-ben található patinás nevű pincészet (Kaiserhofkellerei=Császári Udvari Pincészet) borai közül az osztrák Aldi (=Hofer) többet is belistázott, nálunk - számomra némileg meglepő módon - éppen a Zweigelt Rosé került be a választékba. Árban egyébként a hazai rosé-mezőny komolyabban vehető boraival kb. azonos szinten van, de a rendszeres leárazások szereplőivel már nem tud versenyezni, ráadásul ebben a műfajban végképp nem látom, hogy a közönség döntő része akár csak kíváncsiságból az osztrák bort választaná a magyar helyett. Így nem csoda, hogy szemmel láthatóan csak lassan fogyogat a készlet a polcról. Pedig a bor jó, a nálunk kapható osztrák roséknál lényegesen olcsóbb is, és aki provence-ira keres megúszós alternatívát, az is tehet vele egy próbát.

Ha borkontextusban esik szó Tolna megyéről, akkor feltételezem, hogy csak a fogyasztók egy elenyésző méretű részhalmaza kezdi el elsőként emlegetni a hétszázfős Kisdorogot. A község ezen helyzetén igyekszik változtatni az Illés család kétgenerációs vállalkozása, amely annak ellenére, hogy csak a szűkebb jelenben igyekszik magának helyet kérni az ország bortérképén, immár hat éve foglalkozik borkészítéssel és szőlőtermesztéssel. Hat év persze nem sok idő, de a sokgenerációs tapasztalati tőke hiánya a kóstolt borok alapján gyakorlatilag láthatatlan. A modern pincetechnológia, a nyitottság és a lelkesedés ugyanis erős lökést adott a vállalkozásnak, ezért minden jel arra utal, hogy érdemes lesz rájuk figyelni a jövőben is. Most pedig fókuszáljunk a közelmúltra és a jelenre, az ugyanis adottnak látszik.

A New Mátra Kézdy Dániel (Furmint Február, Aszú Prime) és Dancsecs Ferenc (Furmint Photo) új közös vállalkozása, amely több hónapos előkészítés után indult útjára. Céljuk bemutatni a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Az angol névválasztás elsőre meghökkentő, de egyrészt a távolabbi célok között szerepel külföldi piacok szerzése is, másrészt az alapítók ezzel is hangsúlyozzák, hogy valami nagyon újat/mást szeretnének létrehozni.
A facebook-oldal már néhány hete megjelent, a honlap is hamarosan működni fog. A facebook-oldalon rendszeres helyi bejelentkezéseket, kép- és hanganyagokat ígérnek, amelyekkel a Mátra kincseit mutatják be a közönségnek. További cél, hogy fesztiválokon és rendezvényeken közös standdal jelenjenek meg, ahol természetesen a borászokkal, termelőkkel is lehet találkozni. Az alapítók különböző válogatás-csomagokat állítanak össze, elsősorban, de nem kizárólag borokból, a csomagokban szereplő borokat azután külön-külön is meg lehet majd vásárolni. A jelenlegi tervek szerint havonta változik majd a csomagok tartalma, esetenként erősen limitált palackszámú tételek is bekerülnek a pakkokba. Jellemzően kisebb méretű pincészetekkel működnek együtt, akiknek természetesen egy bizonyos minőségi kritériumnak is meg kell felelniük, de borkészítési, szőlőművelési szemléletben vannak eltérések az egyes borászok, borászatok között. A névsor jelenleg a így néz ki: Bata-Loyal Birtok, Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H-négyzet (H2) Pince, Hoop Wines, Itt és Most Pince, Karner Gábor és Fanni Kézműves Borászata, Kerekes Pince, Kékhegy Pince, Levente Pince, Losonci Pince, Páger Pince, Szignárovits-Maka Pince (közülük sokan szerepeltek 1-1 borral a nyári mátrai boros tegnap ittam-sorozatban is).

A szűk körű sajtó-bemutatkozásra a budakalászi Kálvária Pince teraszán került sor, ahol természetesen borokat is kóstoltunk a projektben résztvevő pincéktől. A bemutatott tételek nagy része az első New Mátra csomagban is szerepel (konkrétan a Hoop Wines pezsgője, valamint a Benedek Pince, a Centurio, a Losonci Pince, a Kerekes Pince és az Itt és Most Pince lent említett borai).

A Mádi Őszről szóló beszámoló második része egyetlen pincénél tett látogatást örökít meg, itt ugyanis többféle bor került a poharamba, mint az előző helyszíneken összesen. A Barta Pince volt a mádi bortúrám utolsó állomása, ahol Ujvári Vivien borász és Takács Alexandrosz sommelier társaságában olyan terjedelmes sort kóstoltunk végig, hogy sajnos a pincénél vendégeskedő Árvay Családi Pincészet boraira már semmi időm nem maradt.
A Barta Pince kedves felajánlásának köszönhetően kaptam tőlük néhány bort kóstolásra a tavaszi karantén-időszak alatt, ezekről itt írtam. Akkor komoly önuralmat és mértéktartást gyakoroltam, és inkább nem a csúcsborokból válogattam, remélve, hogy ezeket egy személyes látogatás alkalmával pótolhatom. Szerencsére Mádon valóban összejött a várva várt kóstoló, és Ujvári Vivien nagyon komoly válogatást varázsolt elém.

Már magam sem tudom, melyik évben fordult elő utoljára, hogy egészen őszig nem jártam a Tokaji borvidéken, de most úgy alakult, hogy csak szeptemberben sikerült sort kerítenem az első - de remélhetőleg nem utolsó - idei látogatásomra, és az is rövidre sikerült. Rövidre, de igen tartalmasra, tegyük mindjárt hozzá, mert egy délután alatt azért elég sok helyen megfordultam a Mádi Ősz rendezvény szombati napján. A település legtöbb ismert borászata kinyitotta a pinceajtókat szeptember első hétvégéjén, és a saját borokon túl többnyire zenés programokkal, vendég kiállítóval - étteremmel vagy borászattal - is várta az érdeklődőket.

A délután gyorsan elszaladt, de vártnál így is sokkal több bort sikerült megkóstolnom, így két részre osztottam a beszámolót. Az első részben több pincészet szerepel, akiknél rövidke villámlátogatásokat tettem.

Beköszöntött az ősz és ezzel a rögtönzött, másfél hónapja tartó Balaton-sorozat is lassan lezárul. Erre a hétre ismét egy dél-balatoni duóval, közelebbről a rádpusztai Ikon Borászat két palackjával készültem. A pincészet széles körben elérhető alapszériás fajtaborai idén megújult külsővel kerültek a polcokra, az áruk szerencsére továbbra is meglehetősen barátinak mondható. Bár az Ikon-szortiment alap sorozata inkább vörösborokban bővelkedik, az utóbbi években én leginkább az itt kóstolt két fehérbor korábbi kiadásaival találkoztam. Így immár több évjárat tapasztalata alapján mondhatom, hogy mindig technológiailag biztos alapokon nyugvó, korrekt borokat kaptam a pénzemért, a rajnai rizling pedig többször kellemes meglepetést is okozott, akár vegyes rajnai rizling sorokban kóstolva is (1., 2.).

Annyit előrebocsáthatok, hogy az aktuális 2019-es évjárat boraiban sem csalódtam, másnap pedig ungert (és rszabi) is megkóstolta a palackokban hagyott bort, úgyhogy négykezes következik.

Ha van fajta a magyar piacon, amelyet valahogy sem a fogyasztók, sem a borászok nagy része nem tudott a szívébe zárni, az a szürkebarát. Talán a rendszerváltás előtti gyenge minőségű, sokszor félédes(ített) tömegborok tehetnek róla, talán más Kárpát-medencei, vagy világfajták előretörése, mindenesetre úgy tűnik, hogy a szürkebarát nem örvend nagy megbecsülésnek. Sok borásztól hallottam, hogy ha "szürkebarát" szerepel a címkén, nagyon nehéz eladni a bort, ezért már itthon is legtöbben inkább a francia pinot gris, esetleg az olasz pinot grigio nevet tüntetik fel a címkén. Kóstolókat vagy borfesztiválokat leszámítva jómagam is csak elvétve találkozok a fajtával, valahogy a baráti kör sem kattant rá a szürkebarátra.
A helyzet viszont az, hogy a Balaton északi partján máig nagyon elterjedt a fajta - ezek szerint csak nem teljesen halott ügy -, így a Balaton-sorozatot nem akartam szürkebarát nélkül befejezni. Talán 10 éve is van már annak, hogy először találkoztam a Béla és Bandi névvel és traktoros címkével ellátott boraikkal. A pontos évszámra (2009? 2010?) és a borok évjáratára (2008? 2009?) már nem emlékszem biztosan, ahogy arra sem, hogy a Balaton vagy a Pinot Gris volt az első bor, amit kóstoltam tőlük, de mindkét tételről kellemes emlékeket őriztem meg. A 2019-es évjáratból állítólag a szürkebarát adta a legjobb bort a Fodor testvérek szőlőiből, így múlt héten a 2019-es Béla és Bandi Pinot Gris-vel nosztalgiáztam egyet.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Ha a Dél-Balaton legfontosabb borászatairól beszélünk, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány család nevébe, amelyek tagjai évtizedek óta meghatározó szerepet játszanak a déli part borvilágában. Az egyik ilyen név a Konyári, a család tagjainak "vonzáskörzetéhez" a saját néven futó családi pince mellett az Ikon Borászat és a Késa Birtok tartozik. A Légli família szintén hasonlóan megkerülhetetlen tényező. Idősebb Légli Ottó a Balatonboglári Állami Gazdaságban húzott le évtizedeket, majd később két fia, Ottó és Géza is saját birtokot épített. Légli Ottó egyenes úton folytatta a családi hagyományokat, míg Légli Géza eleinte ódzkodott a szőlészet-borászat világától, némi vargabetűvel azonban ő is "megtért" a szőlőtőkékhez és saját pincészetet hívott életre Kislaki Bormanufaktúra, azaz most már leginkább csak egyszerűen Kislaki néven.
Érdekes különbség, hogy míg a Konyári Pincészet inkább házasításokban gondolkozik, a két Légli testvér elsősorban fajtaborokat készít. A Konyári családhoz köthető pincék kínálata vörösbor-hangsúlyos, Légli Ottónál a fehér szőlőfajták és a fehérborok vannak túlsúlyban, Légli Géza pedig valahol a középúton helyezkedik el, több fehér- és vörösbor is van a Kislaki-szortimentben. Konyári bor már szerepelt a rögtönzött Balaton-sorozatomban, de Légliék sem maradhattak ki, így a két testvértől 1-1 bort hoztam mára. Mivel Légli Ottónál adta magát a fehérbor - egy palack riesling pont volt is otthon -, a Kislakitól egy vöröset választottam mellé.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

Ahogy tavaly, ebben évben is mentem egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken. Idén viszont még kevesebb időm volt kóstolni, úgyhogy két megoldás kínálkozott: 1-1 bort kóstolok a standoknál és így több pincéhez is eljutok, vagy alaposan leszűkítem a mintavételek helyszínét, de alaposabb betekintést nyerek a kiválasztott borászatok kínálatába.
Utóbbi mellett döntöttem, így két pince 4-4 bora fért bele az időbe. Két olyan, viszonylag fiatal borászatot néztem ki magamnak, akiktől kóstoltam már bort és feltehetően nem okoznak csalódást, ugyanakkor ritkán találkozom velük, ezért nincsenek annyira friss élményeim. Így esett a választás a Zelna Borászatra és a Thetis Birtokra.

Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári,  Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

Földi Bálint igazi sztahanovista, nem elég, hogy főállásban a Sabar Birtok borásza, A Két Jóbarát meg az Anti borkészítő formáció "egyharmada", saját neve alatt is készít pár száz palack bort. Bálint három fajtával dolgozik - kéknyelű, olaszrizling, rajnai rizling - egy hektárnyi szőlőt felölelő mikrobirtokán, kis pincéje a Szent György-hegyen található. A borok spontán erjednek, az érlelésük vegyesen tartályban és magyar hordókban zajlik, az almasavat Bálint sosem bontja le, mert a fekvés és a talaj miatt a borai egyébként is kerekebbek a borvidéki átlagnál. A címkéket a Bálint nagyapja által készített gobelinek mintái díszítik.
Bálint kedvenc fajtája a kéknyelű, végzős borászként a szakdolgozatát is a fajtáról írta és a három 2019-es bor közül én is a kéknyelűt választottam ki a mai íráshoz. Nem volt teljesen esetleges a döntés, a VinoPiano-ban egy Mátra-kóstoló után szúrtam ki a bontott palackot a hűtőben, és az egy pohárnyi kóstoló alapján úgy gondoltam érdemes lenne - a magas ár ellenére - egy komplett butélia tartalmát közelebbről megvizsgálni.

A múltkori fehérek után ezúttal néhány magyar pinot noir került terítékre, komolyabb szándékok és koncepciók nélkül. Nagy a szórás évjáratban és borvidékben egyaránt, a borkészítési koncepciókról nem is beszélve. Mégis, néha érdemes így is meríteni. Egyrészt azért, hogy időnként feltérképezzük a hazai pinot-állapotokat, másrészt pedig azért, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő világot.

Ha balatoni borról beszélünk, valószínűleg az olaszrizling ugrik be elsőként, hozzáképzelve a esetleg a egy borteraszt, balatoni panorámával és egy párás szódásüveget, ebből következik, hogy az olaszrizlingből is inkább a fröccsként is tökéletesen működő belépő szintre asszociál a nagy többség (ezeket hívja egy külföldre költözött barátom "Balaton-ízű bornak").
Bár nem balatoni panoráma mellett fogytak el, a mai poszt két főszereplője papíron tökéletesen megfelel ezeknek a sztereotípiáknak. "Alap" olaszrizlingekről van szó, papíron jó savú, könnyű borok, hordót nem láttak, és az áruk sem vágja földhöz az embert (bár tény, hogy találunk a műfajban olcsóbbat is).

Eredetileg a nyári borpárbajok egyik duóját alkotta volna ez az olaszrizling-páros, de ha már elindult ez az ad hoc Balaton-sorozat, úgy gondoltam, hogy annak keretében egy külön posztban jobb helyük lesz.

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

Az idei nyári balatoni bortúra-sorozat Paloznakon folytatódott, a Csopakkal szomszédos községet a hazai bor- és gasztrótérképre felhelyező Homola Pincészet boraival. Paloznakra a baráti társasággal szinte minden évben ellátogatunk kicsit kiereszteni a gőzt, tavaly viszont valahogy nem jött össze a szokásos paloznaki hétvége és úgy egyáltalán a településre sem jutottam el. Idén egy fél napos kitérőt már sikerült beilleszteni a programba, és természetesen nem maradt el a borozás sem.

A tavalyi látogatás után idén is visszatértünk Sike Balázsék badacsonytördemici pincéjéhez, ahol a Skizo borok mellett immár az új design alatt a Sike Balázs Pincéje sorozat tételei is készülnek, felváltva a korábbi Skizo Hegyeink borcsaládot. Ezek a borok hivatottak megjeleníteni az egyes termőhelyeken a talaj-fekvés-fajta együttállásából kialakuló végeredményt.

A Skizo ugyan a maga kategóriájában mindig kellemes és remek ár-érték arányú alapborokat tett le a polcra, de minket természetesen inkább a borász saját neve alatt készülő tételek érdekeltek, amelyek közé keveredett még néhány a régebbi Hegyeink sorozat tagjaiból is.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.

Bármennyire is varázslatos körbenézni szinte bárhonnan a Badacsony környékén, a nagy nyári hőségben néha jól esik kicsit félrevonulni, távol a tömegtől, a zsivajtól és a perzselő napsütéstől, nyugodt körülmények között elkortyolni néhány pohár bort, esetleg elmajszolni mellé valamilyen borkorcsolyát. A Németh Pince pontosan ilyen hűs menedéket kínál, alig 10 perc sétára a badacsonyi kikötőtől. A hűs pincehelyiségben le lehet lassulni, a kis űrtartalmú pohárból végig lehet kóstolni a borokat (aki viszont klasszikus fröccsözésre vágyik, vagy esetleg panorámateraszra, rossz helyen jár), közben lehet csipegetni sonkát, sajtot, házi kenyeret. A berendezési tárgyakon végignézve is van egy olyan érzése az embernek, hogy itt kicsit megállt az idő, amire egyik falon található visszafelé járó falióra csak rátesz egy lapáttal. A pincében Szalai Attila, felesége, Éva, lányuk Jázmin mindig szívesen fogadják a vendégeket és mesélnek a borokról.

Idei első badacsonyi túrám elején ismét volt egy szabad másfél órám, mielőtt a baráti társasággal találkoztam, így gondolkodnom sem kellett, hogy hol fogom kellemesen elütni ezt a kis időt. :) Tizenhárom bort kóstoltam végül, friss száraztól a 10 éves édes borig.

A Figula Pincészetet aligha kell bemutatni a borkedvelőknek, kétségkívül Balatonfüred és az egész Balatonfüred-Csopaki borvidék egyik legismertebb és egyik legelismertebb pincészetéről van szó. Figula Mihály tragikus korai halála után, fia, ifj. Figula Mihály lépett előre és már a pince arcaként, vezetőjeként viszi tovább a családdal a birtokot.
A tóparti sétányon található Figula Borbár ugyan bezárta kapuit, de a város felett található Figula Borkert állandó nyitvatartással várja a látogatókat. A Borkert és az ugyanitt található Tölgyfa Csárda kerthelyiségéből remek kilátás nyílik Balatonfüredre és a tóra, így egy rövidebb séta után ideális körülmények között lehet kortyolgatni a Figula borokat. A Borkertben a pince boraiból elég széles merítés kóstolható, így ha nem is teljes, de mindenképpen átfogó képet lehet kapni a pince aktuális szortimentjéről (a többi bor pedig beszerezhető a szomszédos vinotékában).