Nem kívánom nagyon hosszúra nyújtani a bevezetőt, nem is lenne nagyon miről írni, lényeg, hogy összegyűlt itthon néhány Grüner Veltliner Smaragd Wachau-ból, a 2017-es évjáratból és ungert-tel ketten megnéztük, mit tudnak a borok egymás mellett kóstolva. Négykezes beszámoló következik.

Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről jó két éve írtam egy, a pince által szervezett tanulmányi kirándulás alkalmából. Már akkor is szóba került a portfólió tisztítása, az etyeki és soproni szőlőből készült borok megkülönböztetése, hiszen az első soproni területről készült borok címkéjén is Etyeki Kúria név szerepelt, ami némi zavart okozhatott a fogyasztók fejében. Most pedig végre itt az első tétel, amely már a Kúria Sopron megjelölést viseli a címkén és ténylegesen soproni eredetvédelmet élvez. Így lassan mindkét borvidék borai a helyükre kerülnek a pince szortimentjén belül, elválik egymástól az etyeki és soproni termékcsalád.
A Kúria önállóan először kékfrankost - mi mást - palackozott a soproni területekről - amelyek mérete mára elérte a 22 hektárt -, azóta azonban merlot-ból és zweigelt-ből egyaránt készítettek fajtabort, amelyek közül én most előbbit kóstoltam meg.

Az idén 20 éves Tokaj Nobilis Szőlőbirtok számtalanszor örvendeztetett meg minket remek borokkal, a bodrogkeresztúri családi pince Barakonyi-dűlőből készített furmint, illetve hárslevelű borai pedig az eddigi tapasztalataink alapján a borvidék legjobban érlelhető és legszebben is érő száraz borai közé tartoznak. Néhány évvel ezelőtt már megleptük magunkat egy vertikális hárslevelű sorral, majd rá egy évre megismételtük ezt a furmintokkal is.
Azóta palackba került a dűlő fajtaboraiból több évjárat is, úgyhogy a házi gyűjteményben fellelhető palackokkal ideje volt megismételni a szeánszokat, ráadásul gyakorlatilag éppen azoknál az évjáratoknál vettük fel a fonalat mindkét bornál, ahol néhány éve véget ért a sor. A két kóstoló tanulságait egy posztban örökítettük meg.

A Tokaj Nobilis birtokközpontja szeptember végén.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Kissé el vagyok maradva a borbeszámolókkal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezt a bejegyzést is hetek óta tologatom az időben előrefelé. Pedig csak az van, hogy még szeptember elején megkóstoltuk Györgykovács Imre kettőezer-tizenhetes traminijét (is), és a szerzett impulzusok alapján úgy döntöttünk, hogy írunk belőle egy négykezes beszámolót is. Nos, ez következik most, alább.

Priorat (katalánul Priorato) Spanyolország egyik legkülönlegesebb borvidéke, egyben Rioja mellett a másik, amely a legszigorúbb feltételeket támasztó DOCa (katalánul DOQ) státuszt kapott. Nevét az 1194-ben alapított Scala Dei kolostor elöljárójáról, latinul a prior-ról kapta, amelyet a karthauzi szerzetesek emeltek a vidéken. A szőlőtermesztéssel és borkészítéssel is foglalkozó szerzetesek monostorát 1835-ben rombolta le egy megvadult csőcselék, majd röviddel ezután az egyházi földeket is elárverezték. A helyi borászati hagyományok gyökerei azonban sokkal korábbra, egészen az ókori rómaiak idejére nyúlnak vissza. A virágzó borkultúrának a filoxéravész komoly pusztítása vetett véget: előtte kb. 5000 hektárnyi szőlőültetvény volt a borvidéken, de a művelési nehézségek miatt még az 1970-es években alig 600 ha volt betelepítve. Bár a szőlőültetvények területe folyamatosan nő, ma Prioratban még mindig mindössze kb. 1900 hektár szőlő van, ennek megfelelően a teljesen másképp néz ki a birtokszerkezet és a borászatok szortimentje, mint más spanyol borvidékeken, pl. Rioja-ban vagy Ribera del Duero-ban. Prioratban kisebbek a birtokok, alacsonyabb a palackszám, szűkebb a portfólió, itt az öreg tőkék és a high-end borok a hívószavak.
A borvidék különlegessége a llicorella talaj, ami elképesztően palás, tápanyagokban rendkívül szegény, szerves anyag tartalma alig éri el az 1%-ot. Régiótól és dűlőtől függően többféle különböző palát is lehet találni a sziklakeménytől kezdve a kézzel morzsolható fajtákig. A dűlők 100 és 700 méter tengerszint feletti magasság között helyezkednek el a meredek hegyoldalakon. A mély völgyeket a Siurana, Montsant és más folyók vájták ki a könnyen alakítható palás kőzetből.
A borvidéken a kék szőlők aránya több, mint 90%, a régió klasszikus szőlőfajtái a katalán/aragóniai eredetű garnatxa (grenache) és carinena (carignan, helyi néven samsó). Priorat újrafelfedezése során az úttörő pincészetek nem bíztak abban, hogy a pusztán ezekből a fajtákból készült borok hosszas érlelésre alkalmasak lesznek, ezért cabernet sauvignon-t, merlot-t, később pedig syrah-t telepítettek. A kevés fehér szőlő főként garnatxa blanca,  és macabeu, de még pedro ximenez-t is találunk kisebb mennyiségben.
Priorat klasszikus bora az ún. „rancio”, sokáig ez volt az uralkodó borstílus. A túlérett szőlőt leszedték, gyékényen szárították (koncentrálták a cukrot), majd kipréselték, hasonlóan a Jerez és Malaga környékéről ismert PX és moscatel borokhoz. Ezt követően a bort vagy erősítették, vagy nem, majd néhány hónapig a napon tárolták, ezután pedig nem egészen feltöltött hordókban érlelték. A solera rendszer ugyan nem terjedt itt el, de a hordókat sosem ürítették ki teljesen, az újabb bor a régi seprőre került, így akár 100 éves borok is hozzájárultak a rancio borok gazdagságához.

A Vino Castillo kínálatában jelenleg öt pincészet borai közül lehet válogatni, egy pince és egy bor kivételével ezeket néztük meg szépen sorjában. A kóstolási sorrendet felrúgva pincészetenként megyek végig a borokon.

Az idei év több, évek óta stabil pontnak számító programot is eltörölt az életemből, szerencsére Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud 2010 óta megrendezésre kerülő szüreti fesztiválja a Mindszenthavi Mulatság nem került fel a listára. A borongós idő és a járványhelyzet valószínűleg sokaknak kedvét szegte, legalábbis én az elmúlt évekből lényegesen több érdeklődőre emlékszem, de az eső szerencsére alig esett, így a kinti programokat nem kellett beltérbe vinni és a távolságtartás miatt sem kellett aggódni.

(A Bodrog Borműhely udvara)

Én délelőtt érkeztem és késő délután indultam haza Táncoló Medve kolléga úrral, akivel részben együtt látogattuk meg az egyes helyszíneket is. Idő hiányában így a legtöbb helyen csak rövid látogatást tettem, tettünk, kicsit kapkodós volt a jegyzetelés is, de azért próbálkoztam.

Újdonsággal bővült idén szeptemberben a Vida Családi Borbirtok portfóliója, ez a Lösz, a szekszárdi "szentháromság" kadarka-kékfrankos-bikavér és a csúcsbor La Vida közé pozicionált új házasítás. A Vida pincészet célja, hogy a Szekszárdi borvidék adottságainak megfelelően elegáns, kedves borokat készítsen, és ebben a kezükre játszik a régió jellemző talaja is, amelyről az új tételt elnevezték. A Lösz képviseli Vidáék szándéka szerint mindazt, amit a lösztalaj az egész világon több borvidéken is közvetít: telt gyümölcsösség, kerek tanninok, elegancia és kedvesség.
A Lösz egyébként konzekvensen viszi tovább a Vida borok stílusát: inkább könnyedséggel, eleganciával próbál hódítani, mint nagy testtel vagy koncentrációval. Ennek megfelelően nem hivalkodó, aránylag visszafogott, sem az aromatika, sem a struktúra nem esik túlzásokba. A  Lösz házasítási arányai a kitűzött célt szem előtt tartva évről évre változhatnak az évjárat adottságainak tükrében, nincs kőbe vésve a recept.
Az új tételt ifj. Vida Péter mutatta be a My Wine Borbárban, és magával hozott még néhány palackot a pince szortimentjéből.

A Huber borest után egy újabb vertikális kóstoló következett a Carpe Diem szeptemberi kóstoló-sorozatában. A rivaldafényben ismét egy ifjú titán állt, Stephane Ogier és az ő különleges syrah-klónból készült borai. A L'Ame Soeur (= lelkitárs) névre keresztelt - Feri vásárlói körében csak "lámaszőr"-ként emlegetett bor - 8 évjáratát kóstoltuk meg. A vertikális sort a pincészet egy olcsóbb bora vezette fel, majd igény szerint lehetőség nyílt még két komolyabb, érettebb tétel megkóstolására is.
Az Ogier család több generációra visszavezethető múlttal rendelkezik a szőlőművelés és borkészítés terén, de a birtok csak a közelmúltban robbant be a borvidéki élvonalba. 1982-ig a termést nagyobb pincészeteknek értékesítették, majd szép lassan megkezdődött az átállás ás 1987-től már a teljes saját termésüket feldolgozták és saját borként palackozták. A családi birtok 1998-tól Michel és Stephane Ogier néven futott, ezzel jelezve, hogy Michel fia, Stephane is belépett apja mellé a vállalkozásba. Stephane Ogier Burgundiában és Dél-Afrikában dolgozott, mielőtt minden idejét a családi pincészetnek szentelte volna, 2014-től pedig a pince már csak az ő nevét viseli.

A L'Ame Soeur alapanyagát adó syrah de Seyssuel egy ősi syrah-klón, nevét a Cote-Rotie-tól valamivel északabbra található Seyssuel településről kapta. Seyssuel környékének borai egyelőre IGP megjelöléssel - tehát kvázi tájborként - kerülhetnek forgalomba, de az itteni termelők már kezdeményezték az AOP/AOC státusz elnyerését. A 19. század végéig ezek a területek Cote-Rotie-hoz hasonló megbecsülést élveztek.
A L'Ame Soeur-ba kerülő szőlők 150-290 méter magasan gneisz-es és csillámpala alapkőzetről, déli-délkeleti tájolású lejtőkön teremnek, összesen 2 hektáron, 3 parcellán. A 2001-ben telepített szőlőt kézzel szüretelik, a fürtök nagyjából 80%-a bogyózva, a többi 20% egész fürtben kerül feldolgozásra. A spontán, tartályban lezajlott erjedést 20 hónapos hordós érlelés követi, a hordók kb. 10%-a új. Az évjáratokról itt és itt írnak a világhírű szakértők. 

A New Mátra Kézdy Dániel (Furmint Február, Aszú Prime) és Dancsecs Ferenc (Furmint Photo) új közös vállalkozása, amely több hónapos előkészítés után indult útjára. Céljuk bemutatni a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Az angol névválasztás elsőre meghökkentő, de egyrészt a távolabbi célok között szerepel külföldi piacok szerzése is, másrészt az alapítók ezzel is hangsúlyozzák, hogy valami nagyon újat/mást szeretnének létrehozni.
A facebook-oldal már néhány hete megjelent, a honlap is hamarosan működni fog. A facebook-oldalon rendszeres helyi bejelentkezéseket, kép- és hanganyagokat ígérnek, amelyekkel a Mátra kincseit mutatják be a közönségnek. További cél, hogy fesztiválokon és rendezvényeken közös standdal jelenjenek meg, ahol természetesen a borászokkal, termelőkkel is lehet találkozni. Az alapítók különböző válogatás-csomagokat állítanak össze, elsősorban, de nem kizárólag borokból, a csomagokban szereplő borokat azután külön-külön is meg lehet majd vásárolni. A jelenlegi tervek szerint havonta változik majd a csomagok tartalma, esetenként erősen limitált palackszámú tételek is bekerülnek a pakkokba. Jellemzően kisebb méretű pincészetekkel működnek együtt, akiknek természetesen egy bizonyos minőségi kritériumnak is meg kell felelniük, de borkészítési, szőlőművelési szemléletben vannak eltérések az egyes borászok, borászatok között. A névsor jelenleg a így néz ki: Bata-Loyal Birtok, Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H-négyzet (H2) Pince, Hoop Wines, Itt és Most Pince, Karner Gábor és Fanni Kézműves Borászata, Kerekes Pince, Kékhegy Pince, Levente Pince, Losonci Pince, Páger Pince, Szignárovits-Maka Pince (közülük sokan szerepeltek 1-1 borral a nyári mátrai boros tegnap ittam-sorozatban is).

A szűk körű sajtó-bemutatkozásra a budakalászi Kálvária Pince teraszán került sor, ahol természetesen borokat is kóstoltunk a projektben résztvevő pincéktől. A bemutatott tételek nagy része az első New Mátra csomagban is szerepel (konkrétan a Hoop Wines pezsgője, valamint a Benedek Pince, a Centurio, a Losonci Pince, a Kerekes Pince és az Itt és Most Pince lent említett borai).

A nyári szünet után lassan, óvatosan újra elindultak a borkóstolós programok a fővárosban, így Tar Ferenc borbárjában a Carpe Diem-ben is. Sajnos aztán a vírushelyzet romlására tekintettel a kóstolókat fel is függesztette Feri, de addig is kettőre azért sikerült eljutnom.
Az első szeptemberi kóstolón Markus Huber borai játszották a főszerepet, elsősorban természetesen riesling-ek és zöldveltelinik. A borest apropóját és a kóstolósor gerincét a Berg dűlőről készült riesling-ek és grüner-ek vertikálisa adta, néhány felvezető, átvezető és záró tétel mellett.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat keretében idén már írtam Markus Huber-ről, borairól, és a borvidékről, Traisental-ról is, így most megspórolom az önismétlést, de akit érdekel a cikk, itt megtalálja.

Nem kevesebb, mint 16 bort kóstoltunk, először zöldvelteliniket, majd egy átkötő tétel után riesling-eket, végül egy vörösborral zártunk. A Berg-ből 5 évjárat borait kóstoltuk mindkét fajta esetében: 2018, 2017, 2016, 2013 és 2011. A többi fehérbor a 2018-as évjáratból érkezett, az egyetlen vörösbor 2016-ból. A vertikális sorban az évjáratok mindkét fajta esetében ugyanazt hozták: a forró 2018 borai rendben vannak, de számomra általában nem különösebben emlékezetesek, és ez elmondható a vertikális sorokat felvezető többi 2018-as tételről is. 2017 fókuszáltabb, lendületes borait jobban szerettem, a 2016-os borok egyediek, izgalmasak. A régebbi évjáratok közül 2013 tündököl és úgy tűnik, még tartalék is bőven van a borokban, a 2011-esek szép, érett formát mutatnak, de ezek már feltehetően elérték a zenitet és innen, ha nem is gyorsan, de lefelé vezet az útjuk.

A Mádi Őszről szóló beszámoló második része egyetlen pincénél tett látogatást örökít meg, itt ugyanis többféle bor került a poharamba, mint az előző helyszíneken összesen. A Barta Pince volt a mádi bortúrám utolsó állomása, ahol Ujvári Vivien borász és Takács Alexandrosz sommelier társaságában olyan terjedelmes sort kóstoltunk végig, hogy sajnos a pincénél vendégeskedő Árvay Családi Pincészet boraira már semmi időm nem maradt.
A Barta Pince kedves felajánlásának köszönhetően kaptam tőlük néhány bort kóstolásra a tavaszi karantén-időszak alatt, ezekről itt írtam. Akkor komoly önuralmat és mértéktartást gyakoroltam, és inkább nem a csúcsborokból válogattam, remélve, hogy ezeket egy személyes látogatás alkalmával pótolhatom. Szerencsére Mádon valóban összejött a várva várt kóstoló, és Ujvári Vivien nagyon komoly válogatást varázsolt elém.

Már magam sem tudom, melyik évben fordult elő utoljára, hogy egészen őszig nem jártam a Tokaji borvidéken, de most úgy alakult, hogy csak szeptemberben sikerült sort kerítenem az első - de remélhetőleg nem utolsó - idei látogatásomra, és az is rövidre sikerült. Rövidre, de igen tartalmasra, tegyük mindjárt hozzá, mert egy délután alatt azért elég sok helyen megfordultam a Mádi Ősz rendezvény szombati napján. A település legtöbb ismert borászata kinyitotta a pinceajtókat szeptember első hétvégéjén, és a saját borokon túl többnyire zenés programokkal, vendég kiállítóval - étteremmel vagy borászattal - is várta az érdeklődőket.

A délután gyorsan elszaladt, de vártnál így is sokkal több bort sikerült megkóstolnom, így két részre osztottam a beszámolót. Az első részben több pincészet szerepel, akiknél rövidke villámlátogatásokat tettem.

Ismét horvát borokat hoztam a sorozatba, ezúttal azonban a szárazföldi rész helyett újra a magyarok körében közkedvelt horvát tengerpartot célozzuk meg. A tavalyi isztriai borokat bemutató írás után képzeletben ezúttal kicsit délebbre, Dél-Dalmáciában kalandoztam, és a Vina Skaramuča borai révén ismerkedtem közelebbről két fontos helyi fajtával, a pošip-pal és a plavac mali-val.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Ritkán esik meg, hogy egy borászat éppen a szortiment legkomolyabb tételét áldozza be a fejlesztés vagy portfólió-átalakítás oltárán, de a Hernyák Birtok Altberg névre keresztelt tétele ennek a kirívó esetnek egy ékes példája. A családi birtok első saját telepítésű dűlőjéből származó chardonnay-sauvignon blanc házasítása pincészet csúcsbora, de ezt lassan múlt időbe tehetjük. A Hernyák család ugyanis a palackos erjesztésű pezsgőt szánja a szortiment új koronaékszerének, az első évjáratok nem túl rég jelentek meg a piacon, de ezek még csak előfutárai az eredetvédett etyeki pezsgőknek. Éppen Hernyák Tomi állt az élére a palackos érlelésű pezsgőt zászlajára tűző etyeki mozgalomnak, azzal a deklarált céllal, hogy ez legyen a borvidék kitörési pontja, csúcsterméke (az etyeki pezsgőről kicsit bővebben itt írtam).
Ennek érdekében Hernyákék hajlandóak a teljes chardonnay-termésüket (ebből készült eddig az adott évjárat lehetőségei szerint pezsgő, fajtabor és részben az Alterg is) a pezsgőkbe átcsoportosítani , ami azt jelenti, hogy jelen állás szerint az Altberg kikerül a szortimentből.

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

A héten egy rövidke csopaki kiruccanás végén maradt annyi időm, hogy beugorjak a vasútállomáshoz közeli Jásdi Vinotékába egy gyors kóstoló erejéig, így most ennek tapasztalataival folytatom a nyár végi Balaton-sorozatot. Kétségtelen, hogy a Jásdi Borterasz tóra néző panorámája idillibb környezetet biztosított volna, de mind távozásom közelgő időpontja, mind a Balaton felett gyülekező viharfelhők miatt kézenfekvőnek tűnt, hogy beérjem a szerényebb fekvésű, de csendes kis vinotékával. Négy tétel fért bele az időmbe, a birtok másfél literes kiszerelésű alap olaszrizlingjével kezdtem, amit sokszor jobban is szeretek, mint a kicsit szikárabb kivitelű, szimplán "Csopaki" néven futó, többnyire (mindig?) Hegybor kategóriát viselő olaszrizlinget. A bemelegítő tétel után komolyabb anyagok után néztem, így két dűlős fehérbor után a pince nagy válogatás vörösbora zárta a rögtönzött mini kóstolót.
 

Spanyolországról elsősorban nem a fehérborok és pláne nem a chardonnay jut a borkedvelők eszébe, de az a helyzet, hogy az egész világon elterjedt kaméleon-fajta itt is megvetette a lábát, és számolni kell vele. A könnyű reduktív tételektől a burgundi stílusú, hordóban érlelt és seprőn tartott nagyágyúkig minden minőségi és árkategóriában palackoznak bort a fajtából és természetesen a palackos erjesztésű pezsgők készítésénél is szerepet kap, akár helyi fajtákkal házasítva, akár önálló alapborként. Csendes borok esetében az ország északkeleti csücskében található Navarra az egyik jellemző termőhely, de találkozunk chardonnay-van délebbre, Katalóniában, a tengerparti területeken is.

(Az első fotót a Vino Castillo által meghirdetett esemény facebook-oldaláról kölcsönöztem.)

A Vino Castillo saját választékában is találunk chardonnay-kat, ezekből válogatva hirdette meg a Dob utcai borkereskedés augusztusi fajtaspecifikus kóstolóját. A szépen felépített sorban a könnyedebb reduktív tételek után következtek a komolyabb a fahordós chardonnay-k, majd a felfrissülés jegyében cava-kkal zártuk a kóstolót. A borok és pezsgők mellé a szomszédos Dushi étteremből érkeztek a karibi konyha fogásai.

Ha körbenézünk a Badacsonyi borvidék borászatai között, talán a Szent György-hegyen találjuk a legtöbb "csodabogarat", gondoljunk akár a natúrboros irányba elkanyarodó Bencze Birtokra, vagy az olasz sangiovese-vel berobbanó 2HA-ra. A Kanadából hazatelepült Gilvesy Róbert ennyire extrém módon nem kanyarodik el a fősodortól, de a pince fajtaválasztéka  mindenképpen eltér a borvidék hagyományos kereteitől. Rajnai rizling, furmint, sauvignon blanc, valamint kiegészítésképpen olaszrizling terem a 17 hektáros birtokon. A rajnai rizlinggel többen is dolgoznak a környéken, és bár a badacsonyi rajnai egyelőre ritkán tör a német vagy az osztrák csúcs-rieslingek babérjaira, mondhatjuk, hogy a Badacsonyi borvidéken bevált a fajta. Gilvesy Róbertet is meggyőzték a helyi szőlőkből készült rajnai rizlingek, egyébként is ez a kedvenc fajtája, egy rajnai rizling ültetvény volt az első szőlő is, amit megvett a hegyen, a Tarányi dűlőben.

Mindenképpen akartam egy rajnai rizling-ről szóló írást a Balaton-sorozatba, az itthoni készletből pedig adta magát ez a Gilvesy bor.

Tavasszal a pannonhalmi közösségi bor, a PH-Érték kapcsán már írtam egy talán kevésbé közismert, új generációs pannonhalmi borászatról, a Hangyál Pincészetről. Közben folytattam az ismerkedést a borvidék szereplőivel és ma a Herold Pince lesz a fókuszpontban. A pincétől kóstoltam már egy remek sárgamuskotályt, legutóbb pedig a Charlotte névre keresztelt chardonnay-t bontottam ki.

A tulajdonos Herold Ádám bevallása szerint gyermekként belekóstolhatott a borkészítés mikéntjébe, de zöldfűlűként vágott bele a család a birtoképítésbe. A pince honlapja szerint ők a borvidék legfiatalabb borászata, a történet 2009-ben a pannonhalmi Széldomb egy olaszrizling ültetvényének megvásárlásával kezdődött, de mára bőven 10 hektár feletti szőlővel rendelkezik a birtok. A pince a Pannonhalmi Főapátság lábánál található, egy, a bencések által korábban dézsmapinceként használt épületben, amelyet 2010-ben vásároltak meg, majd kibővítették és átalakították. Chardonnay, sauvignon blanc, rajnai rizling, olaszrizling, tramini, sárgamuskotály, irsai olivér, kékfrankos, merlot, cabernet franc fajták teremnek a parcellákon, a pannonhalmi Széldombon.

Az idei nyári balatoni bortúra-sorozat Paloznakon folytatódott, a Csopakkal szomszédos községet a hazai bor- és gasztrótérképre felhelyező Homola Pincészet boraival. Paloznakra a baráti társasággal szinte minden évben ellátogatunk kicsit kiereszteni a gőzt, tavaly viszont valahogy nem jött össze a szokásos paloznaki hétvége és úgy egyáltalán a településre sem jutottam el. Idén egy fél napos kitérőt már sikerült beilleszteni a programba, és természetesen nem maradt el a borozás sem.

A Páger Pincéről egyrészt a kékfrankosuk, másrészt egy VinoPiano-ban tartott kötetlen kóstoló okán is írtam a közelmúltban, a feketeleánykából készült boruk azonban arra késztetett, hogy újra billentyűzetet ragadjak és egy teljes posztot szánjak a tételnek.
A fekete leányka, vagy románul feteasca neagra egyébként őshonos erdélyi fajta, ma is Románia fő autochton szőlőfajtája, de Moldovában szintén nagyon elterjedt. Magyarországon is leginkább a határon túli termelők révén lehet találkozni vele, de például a Gyöngyöspatán szárnyait bontogató Páger Mátyást is izgatják a fajtában rejlő lehetőségek, úgyhogy 2017-ben készített is belőle bort.
Én először tavaly decemberben kóstoltam a Bormedence rendezvényen, és akkor meglehetősen mérsékelt volt a lelkesedésem, koravénnek éreztem a bort, kezdeti oxidáció jeleivel. Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás... Mindenesetre a tematikus mátrai hónaphoz a kékfrankossal együtt ebből a borból is beszereztem egyet a borásztól, de akkor végül csak előbbi nyílt ki. A VinoPiano-ban azonban ott volt mindkét bor, és nem kis meglepetésemre a feketeleányka sokkal szebb, volt mint fél éve, úgyhogy ennek igazolása céljából kibontottam az otthoni palackot is, ami végleg meggyőzött.
 

A tavalyi látogatás után idén is visszatértünk Sike Balázsék badacsonytördemici pincéjéhez, ahol a Skizo borok mellett immár az új design alatt a Sike Balázs Pincéje sorozat tételei is készülnek, felváltva a korábbi Skizo Hegyeink borcsaládot. Ezek a borok hivatottak megjeleníteni az egyes termőhelyeken a talaj-fekvés-fajta együttállásából kialakuló végeredményt.

A Skizo ugyan a maga kategóriájában mindig kellemes és remek ár-érték arányú alapborokat tett le a polcra, de minket természetesen inkább a borász saját neve alatt készülő tételek érdekeltek, amelyek közé keveredett még néhány a régebbi Hegyeink sorozat tagjaiból is.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.