Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, Takács Lajos a magyar borvilág egyik legérdekesebb, legeredetibb egyénisége, és nagyon jó, hogy mindezt nem kell múlt időbe tenni, hiszen a Somló elhagyása után Lajos most Tokajban tevékenykedik (valószínűleg kevesen tudják: Takács Lajos a borvidék szülötte, Abaújszántón látta meg a napvilágot). Nem túl gyakori, hogy valaki alig néhány év borászkodás után legenda-státuszig emelkedjen, de azt hiszem, Takács Lajosnak ez a Somlón sikerült. A sors úgy hozta, hogy a borász elhagyta "A Hegy"-et, de a borkészítést szerencsére Tokajban sem hagyta abba, még ha eredetileg ez is volt a szándéka.
Lajos somlói borai szép lassan elfogynak, a tokajiak még forgalomba sem kerültek, ritka alkalom tehát, hogy egyetlen kóstoló alkalmával mind a somlói, mind a tokaji munkásságába bepillantást nyerhettünk. Tar Ferenc a Borászportrék-sorozat keretében egy (majd a nagy érdeklődés miatt még egy) ilyen estét szervezett a Carpe Diem-be. 

(Takács Lajos és Tar Ferenc, a képet a Carpe Diem facebook oldaláról kölcsönöztem)

Még januárban abban a szerencsében volt részem, hogy egy igazán különleges Bott Pince-kóstolón vehettem részt a borászokkal és a Furmint Február szervezőcsapatával. Tulajdonképpen egy előkóstoló volt ez, egy különleges eseményhez válogattuk ki az ott bemutatásra kerülő borokat.
A cél az volt, hogy a pince eddigi évjárataiból, száraz és édes borokból egyaránt szemezgetve egy olyan szerteágazó válogatást állítsunk össze (legalábbis azokból a tételekből, amelyekből maradt értelmezhető mennyiségű palack), amely különböző évjáratokon, dűlőkön, borkategóriákon és maradékcukor-tartalmon átívelve Tokaj és a Bott Pince minél több arcát mutassa meg, természetesen a legszebb borok tükrében. 
 

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

Tar Ferenc és a Carpe Diem egy régóta tervezett és rendhagyó kóstolóval nyitotta meg a 2018-as évet. Feri ezúttal nem a saját kínálatból szemezgetett, hanem egy régi kedvencének vertikális sorával lepte meg az érdeklődőket, néhány bónusz tétellel kiegészítve. A Descendientes de J. Palacios Pétalos névre hallgató bora nálam is elég stabil szereplő az éves fogyasztásban, 2008 óta valószínűleg minden évjáratot kóstoltam, és kellemes emlékeket őrzök a borról, a ráadás palackok pedig különösen felcsigázták a kíváncsiságomat.
 

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

A Kóstolom csapata exkluzív Villa Tolnay kóstolóra invitált április végére a Kossuth téri Bortársaság kóstolótermébe, különleges tételeket is ígérve. A Csobáncon székelő pincészet a friss évjáratok borai mellett rendszeresen előránt remek formában lévő korosabb borokat is a pincéből, de így is akadt bőven meglepetés az időben és a fajták között egyaránt össze-vissza cikázó kóstolósorban. Nagy László társtulajdonos és birtokigazgató közben mesélt múltról, jelenről, jövőről, úgyhogy először vegyük át az alapokat a birtokról, azután lássuk a borokat!

Április közepén barátokkal szerveztünk egy kis borozós-tapasozós estet, leginkább spanyol borokra fókuszálva. A változatos kínálat megteremtése érdekében igyekeztem különböző borvidékekről összeválogatni a borokat, Spanyolország esetében szerencsére ilyen szempontból nincs nehéz dolga az embernek. Kereken 10 palack került így az asztalra, a borok színét tekintve 2 fehér és 8 vörös megoszlásban.

Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

Tar Ferenc március végi FineWines kóstolója Új-Zélandot tűzte zászlajára két kiváló "kiwi" borászat tételeivel a rivaldafényben. A Mills Reef és a Felton Road borait már üdvözölhettük néhányszor a blog hasábjain, azonban egész estét betöltő borestek főszereplői eddig még nem voltak. A két pincészet - egyúttal termőhelyként Hawke's Bay, illetve Central Otago - már bőven több puszta Bordeaux- illetve Burgundia-epigonnál, saját jogon is a bordeaux-i, illetve burgundi fajták - utóbbin belül elsősorban a pinot noir - világviszonylatban is jelentős borászatai - és borvidékei - között van a helyük (még ha a francia őshaza presztízsét valószínűleg belátható időn belül nem is fogják elérni), ahogy ezt a borok is igazolták.

Az Etyeki Kúriánál immáron hagyomány, hogy tavasszal előveszik a pince egyik zászlóshajójának számító pinot noir korábbi évjáratait és egy szerencsés kis csapat belekortyolhat a Kúria történelmébe. Az első vertikális kóstolót még 2010-ben tartották meg, szerényebb körülmények között, az egyik régi pinceépületben. Azóta minden évben rendeznek egy ilyen kóstolót, és voltak néhányan a közönség soraiban, akik minden alkalommal ott is voltak a jeles eseményen. Tavalyi "elsőbálozásom" után másodjára volt szerencsém rész venni a roppant tanulságos szeánszon. A fele sem tréfa, de idén éppen április elsejére esett a kóstoló napja. Szerencsére az időjárás is kegyes volt az Etyekre zarándokolókhoz és a kóstoló "hivatalos" része után is órákig lehetett még élvezni a napsütést a teraszon.

A tavaly negrari utazás utolsó, de legkevésbé sem érdektelen beszámolója következik. Kicsit közhelyszagú, de pont ezért zsigeri igazság, hogy nagy élmény egy igazi legendához ellátogatni, de talán még egy fokkal lehet az élményt fokozni, ha olyan helyre jutunk el, ahol még csak érezzük a nagyságot, amit a világ még nem, vagy nem teljesen értékel a helyén. Igaz ami igaz, enyhe túlzás ezzel a nyitó mondattal kezdeni az írást, ami Luca Fedrigóról szól, akit már nem igazán lehet csiszolatlan gyémántnak nevezni.

A Drop Shop legutóbbi tematikus estjén Priorat került terítékre, néhány neves termelő borán keresztül prezentálva a spanyol viszonylatban kisebb alapterületű, ám annál kiválóbb borokat produkáló borvidék potenciálját. Utóbbit már önmagában az is jelzi, hogy Priorat Rioja mellett a másik olyan borvidék, amely a legszigorúbb feltételeket támasztó DOQ (katalánul DOC) státuszt kapott.
Priorat (katalánul Priorato) nevét az 1194-ben alapított Scala Dei kolostor elöljárójáról, latinul a prior-ról kapta, amelyet a karthauzi szerzetesek emeltek a vidéken. A bort is készítő szerzetesen monostorát 1835-ben rombolta egy megvadult csőcselék, majd röviddel ezután az egyházi földeket is elárverezték. A borászati hagyományok azonban sokkal korábbra, egészen az ókori rómaiakig nyúlnak vissza. A filoxéravész előtt kb. 5000 hektárnyi szőlőültetvény volt a borvidéken, de a művelési nehézségek miatt még az 1970-es években is csak alig 600 ha volt betelepítve. Bár a szőlőültetvények területe folyamatosan nő, ma Prioratban még mindig mindössze kb. 1900 hektár szőlő van, ennek megfelelően a teljesen másképp néz ki a birtokszerkezet és a borászatok szortimentje, mint a nagyobb spanyol borvidékeken, pl. Riojában vagy Ribera del Dueroban. Prioratban kisebbek a birtokok, alacsonyabb a palackszám, szűkebb a portfólió, itt az öreg tőkék és a high-end borok a hívószavak.

Akit érdekel, akov itt szedte össze 12 pontba foglalva a leglényegesebb információkat Prioratról. Akov egyébként az itt porondon lévő birtokok közül kettőnél is járt, remélhetőleg, lesz majd beszámoló. :)

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Néhány Tokaj-kedvelő ismerőssel régóta tervezgetünk már egy nagy 2009-es száraz tokajis kóstolót, mert többen is őrizget(t)ünk néhány palackot ebből az évjáratból, a megfelelő alkalomra várva. Ahogy az ilyen esetekben gyakran előfordul, a szavakat nem követték tettek, így a 2009-es palackjaim csak vártak, vártak. Hétvégére nagyobb társaságot hívtam vendégségbe, pont kapóra jött a dolog és úgy döntöttem, hogy legfőbb ideje ránézni ezekre a 7 éves borokra, majd ha már lúd, legyen kövér alapon, hozzájuk csaptam a jóval kisebb 2010-es tokaji kollekciót is.

A Drop Shop rendhagyó kóstolóinak sorában idén talán az egyik legérdekesebbnek a 2010-es év néhány ikonikus Brunello di Montalcinoját felvonultató este ígérkezett. Az évjáratot kivétel nélkül páratlannak és bombasztikusnak kiáltották ki, amelyet jól jeleztek a különböző kritikusok 95 felett repkedő pontszámai. A Drop Shopnak hála most egy kiadós tízboros merítéssel kerülhetett az ember képbe. Sangiovese, Montalcino, 2010 a tilón.

A hatputtonnyi aszú kétségkívül a legizgalmasabb, legegyedibb és egyben legantidemokratikusabb bora Magyarországnak. Világos ugyanis, hogy nemcsak a mindennapok bora-szereptől áll fényévnyire, de az ünnepi koccintások rendszerszerű kellékeként is csak igen kevesen részesülnek olyasfajta élményben, amelyet nemzetközileg is csak Tokaj-tájban érdemes keresni és lehet találni. Talán éppen ezért szükségszerű a kampány az aszúédességek mellett, amely zajlik a közösségi média zeg-zugos területein. Koccints Aszúval! – hangzik a felszólítás. Az év végére jutó vallási-világi ünnepek kötelező kelléktárának bővítése pedig kétségkívül jogos igénynek hangzik. Mi csak annyit teszünk, hogy a Barta-sor után, ezúttal a rátkai illetőségű Árvay-pince aszúsorával állunk bele az idénypromócióba. Tesszük mindezt nem csak a felkérés miatt, hanem azért is, mert aszút inni jó. És pontosan ez az üzenet hivatott ébreszteni minden félretapasztalt szkeptikust, akik ugye nem isznak aszút, mert "túl édes". Ezúton hatkéznyi jegyzettel üzenjük meg politikailag érvényes úton, hogy a valóság bizony más, és nem párhuzamos semmiféle részigazsággal.

Közeledik a karácsony, a szilveszter, közeledik az ünnepi italok szezonja, köztük a legfontosabb édes borunké, az aszúé is. Az aszút úgy szokás emlegetni, mint a középkori királyok és ünnepi asztalok italát, de hogy valójában hány magyar család bont valójában tokaji aszút az ünnepek alatt, arról fogalmam sincs, de biztosan kevesebb, mint a tokaji borászok szeretnék. Az édes bor nem feltétlenül trendi termék manapság, nehéz eladni és ha erre terelődik a szó, számos alkalommal hallom, hogy valaki egyáltalán nem szereti az édes fehérbort (bár meggyőződésem, hogy ezeknek az embereknek a felében valamilyen rossz minőségű vagy rosszul tárolt, elöregedett édes tokaji miatt alakult ki ez a képzet, egy jó édes bor pedig fordíthatna ezen, ha megpróbálkoznának vele). A baj nem magával az aszúval van, hiszen kiváló minőségű aszúból szerencsére nagy a választék. Mégis hosszú út vezet még odáig, hogy az aszú ténylegesen az ünnepi alkalmak tartozéka legyen, addig pláne, hogy a dolog megforduljon: pusztán maga az aszú varázsolja ünneppé a napot. Addig is én azért arra biztatnék mindenkit, hogy ha teheti, legalább egyszer még koccintson aszúval az év végéig.

A Koccints Aszúval (vagy hashtag formátumban #KoccintsAszuval) facebook-oldal az adventi időszakban promotálja az aszú-fogyasztást és különböző információkat oszt meg a legkülönlegesebb édes borról. A kampány keretében idén is felkértek (tavaly Degenfeld-aszúkat kaptam), hogy kóstoljak meg néhány aszút, idén a Barta Pincétől.

Nem oly rég írtam egy elég jó kis spanyol sorról, ahol egy dugós 1996-os Unico borzolta a kedélyeket. Még tisztán emlékszem arra a 8-10 buta arcra az asztal körül, nem akartuk elhinni, hogy pont a főszereplő megy a levesbe. Nos, a Bortársaság – innen származott őkelme – a régi vásárlás és a blokk nemléte ellenére volt oly szíves és kicserélte. Ugyan az 1996-os már nem volt raktáron, de a kurrens kiadást azért megkaphattuk, amelyet ezúton is nagyon köszönünk. Szóval, ha már Unico, megpróbáltunk valami kontextust kreálni köréje és melegen reméltük, nem kerülünk vele megint egy végzetes dugóhúzóba…

A finewines.hu borkereskedést jelző Tar Ferenc régi álma teljesült, amikor október 15-én egy exkluzív zártkörű nyitóbuli keretében a Budapest, Zoltán utca 9. szám alatt elindult a Carpe Diem Borbár, ahol elsősorban a Finewines kiemelkedő kínálatának igen kulturált szondázására nyílik lehetőség. A pici, de annál igényesebb kis borbár Tar Ferenc és régi barátja, kóstolótársunk Li JiaLei közös vállalkozása. Li a hazai kínai kolónia oszlopos tagja, megrögzött Burgundia-rajongó, a kilencvenes évek óta él és dolgozik Magyarországon. A Carpe Diem Borbár előzményének tekinthetők a Béterv lakásétteremben évek óta tartott emblematikus Finewines kóstolók és „lakásborbár” rendezvények, ahol rendre kiváló német rizlingek, piemonti nagyágyúk, Champagne és Burgundia itthon alig hozzáférhető tételei kerülhettek poharainkba.

Az erőltetetten alliteráló címből nyilvánvaló: koncepció nélkül összeválogatott rajnai rizlingek kóstolójáról lesz szó. :) Nagyjából mindenki hozta, amit a témába vágóan éppen otthon talált, így alakult ki a több mint 20 bort számláló sor. Elsősorban friss - 1-4 éves - tételek alkották a mezőnyt, magyar borok mellett különböző német borvidékek és Alsace borai kerültek a poharakba, az egyetlen osztrák bor a korelnök szerepét töltötte be. Külföldről főleg "alapborok" szerepeltek a sorban, így túlságosan nem rugaszkodtunk el a magyar rajnai rizling árszínvonaltól. Nem is szaporítanám szót, térjünk a tárgyra!

Kedves kostolótársaim már mindent leírtak, amit érdemes volt a Barakonyi vertikálisról, de mégis azt éreztem, hogy én is lelkendeznék egy csöppet afelett, hogy van olyan magyar fehér bor, amiből lehet egy évtizedet átívelő és átütő sort lerakni az asztalra. Személy szerint én nagyon bíztam a jó szereplésben, de a társaság nagy részének leesett az álla, hogy itt ülünk egy tokaji (fél)száraz fehér borsor felett, ami egy egész évtizedet átölel, benne minimum két, (2010/2014) de lehet több extrém évjárattal és egy fél pillanatra sem bicsaklott meg sem a minőségi, sem a stílusbeli képzeletbeli ív. Nem akarok borbulvárosan fogalmazni, az élmény hatására túl nagy lelkesedéssel visszapillantani, de a tárgyilagosság szilárd talaján állva sem állíthatok kevesebbet, hogy nincs még egy ilyen fehérbor Magyarországon, aki tudna ennyire egységes stílusú, az évjárati hatásokat is híven tükröző, mégis egységesen magas színvonalat reprezentálni, egy dekádon át. Ott vagyok a történet elejétől, gyakran és szívesen fogyasztom ezt a bort, de a sok pillanat felvétel alapján nem állt egybe ez a panorámakép, ami a dűlő, szőlő és borász triumvirátusából állt össze. Ezen az estén konfirmáltam azt a régóta fennálló  sejtésemet igazi  meggyőződéssé, hogy a Barakonyi hárs, a legszebben érő, legegyenletesebb minőségű fehérbora kis honunknak. A nem is olyan régen tartott hárslevelű éjszaka előkóstolóján a huszonötös válogatottból nem jött össze annyi klasszis, mint ennek az egy bornak a tízes pakkjából.