A tavaly negrari utazás utolsó, de legkevésbé sem érdektelen beszámolója következik. Kicsit közhelyszagú, de pont ezért zsigeri igazság, hogy nagy élmény egy igazi legendához ellátogatni, de talán még egy fokkal lehet az élményt fokozni, ha olyan helyre jutunk el, ahol még csak érezzük a nagyságot, amit a világ még nem, vagy nem teljesen értékel a helyén. Igaz ami igaz, enyhe túlzás ezzel a nyitó mondattal kezdeni az írást, ami Luca Fedrigóról szól, akit már nem igazán lehet csiszolatlan gyémántnak nevezni.

Ha Verona felől érkezünk Negrarba az első történelmi lelet egy római korabeli diadalív. Innen néhány méterre született Luca a venetói új hullám egyik legprogresszívebb arca. Erős patriotizmusát mutatja, hogy a borászatát csupán néhány méterre építette innen, illetve a borászat nevében és a címkén is deklarálja a hagyományok iránti tiszteletét. Giuseppe Quintarelli életműve nem csupán egy legendás pincészet felépítése volt, de a szárnyai alól bújt ki a jelenlegi élvonal nagy része, Romano De Forno egészen biztosan kihagyhatatlan név ebből a listából, de sok más fiatal nagy ígéret is innen indult, nem utolsó sorban Luca Fedrigo, aki egy dekádnyi Quintarelli inaskodás után vágott bele a nagy álom, a saját pince megvalósításába. A tradíciók tartása és a megingathatatlan kísérletező kedv itt még erősebb szimbiózisba fonódik és a dinamikájuk is nagyobbnak tűnik mint a mesternél, hiába, a friss hajtás mindig szilajabban tör felfelé, mint a régi. Nyilván egy sok évtizedes múlt nélküli portfólióhoz kevesebb hezitálás után nyúl hozza a borász. Így a klasszikus valpolicellai (corvina/molinara/rondinella) szőlők és a már mindenhol befurakodott bordói fajták mellett itt már sangiovese, nebbiolo és syrah is fontos szerepet kapnak. Az újító szellem a pincében nem, maximum az újszerű házasításoknál érvényesül. A nagy szlavón hordók, az appassimento szobák ugyanolyanok mint egy-két generációval ezelőtt, kivéve hogy a higiénia és a praktikum okán a klasszikus nád/bambusz ágyak helyett itt műanyag rekeszekben pihenik ki a szüret megpróbáltatásait a szőlő fürtök, mielőtt a téli álom végét jelentő préselés bekövetkezne. 

A nagyon impresszív Bussola és a teljesen lehengerlő Quintarelli látogatás után tartottam tőle, hogy előbb-utóbb elindul az élmény lejtmenet, de szerencsére ez nem következett be. Egy pince látogatásnál a borok és borász közötti kölcsönhatás maximális módon érzékelhető, a pincevarázs sok kis apró élménymorzsából áll össze megbonthatatlan egésszé és tesz igazzá azt a mondást: “Egy bor mindig a pincénél kóstolva lesz a legnagyobb élmény”. Nyilván az is benne van, hogy a bor megszületésének első pillanata óta nem volt az utazás és a tökéletlen tárolás károsító hatásaink kitéve, de én azt gondolom, hogy az az érzés amit a szőlőben és a pincében át lehet élni az többet dob az élményen mindenféle praktikus szempontoknál. Nekem azért is érdekes meglátogatnom egy borászt , mert sok minden kiderülhet , a munkamorálról, hozzáállásról, őszinteségről, és talán a legfontosabb kérdésről, amit egy borrajongó feltehet magának: “mi van a bor mögött?” Ilyen allűr mentes szerénységet ritkán tapasztalni komoly sikereket hátuk mögött tudó borászoknál. Már a beszélgetés elején tisztázta házigazdám, hogy nem tartja a saját termőhelyét a világ legjobbjának és a borvidék koronázatlan szőlő királyát - a corvinát - sem tartja feltétlenül a legnemesebb szőlők között. De amit mondott és kétség sem fér hozzá hogy mélyen hisz is benne, az az hogy ilyen tradíciók mellett, a megfelelő innovációkkal mindezek ellenére minden igényt kielégítő borokat lehet itt készíteni. A birtok egyébként praktikusan kezelt természetközeli gazdálkodást folytat, hosszútávú fenntarthatóságra törekedve, de a szőlő egészségét szem előtt tartva. A kérdésemre, hogy milyen permetszereket használ a válasz az volt, hogy a réz (Bordói lé) és a kén a két alap szereplő, de ha beüt a legnagyobb krakk, akkor ha nincs más megoldás bevetnek felszívódó szereket is. Frappáns válasza végén megkérdezte, ha ne adj isten a gyereked végzetes betegséggel küzdene, nem vetnél be bármilyen gyógyszert, hogy meggyógyítsd? A szőlő is csak olyan mint az ember, ha egészséges akkor csak támogatni kell a fejlődében, viszont ha nagybeteg, akkor mindent meg kell próbálni megmenteni. Az ott eltöltött rövid délelőtt alatt az a kép alakult ki Lucáról, hogy egy végtelenül barátságos, szerény, ugyanakkor rendkívül igyekvő ember, de azon igencsak meglepődtem , hogy annak ellenére, hogy szemmel láthatóan rengeteg teendő közepette fogadott mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő a saját kocsijával vigyen vissza a szállásomra, merthogy gyalogszerrel érkeztem. A borok nagy élményt nyújtottak és jónéhány palackot itthon is újrapróbálhattam.
A L'Arco Rosso Del Veronese 2012 Az őshonos fajták közé a sangiovese csempészi a mediterrán karaktert. Ez a belépő bor, így az nem lepett meg hogy frissességben és primer gyümölcsökben ez volt a leggazdagabb, de az igen, hogy intenzitásban, sőt komplexitásban is hasonló kvalitást mutatott,mint a nagyobb és drágább társai. Kifejezetten ajánlott, idén legalább egy kartonnal hozok. Eléri a 7 pontot és az egyik legjobb vételem volt a nyaralás során. Nehéz műfaj a ripasso, ivós vörösbornak sokszor túl tömény és nehézkes, ugyanakkor meditációs, karosszékben tespedős borhoz képest sokszor egysíkú, nem elég komplex. A L'Arco Ripasso 2012 inkább az első kategóriába esik, de az átlagos vörösbornál, pár fokkal hűvösebben és jóval több szellőzéssel válik igazán jóvá. Árban másfélszer annyi, élvezhetőségben viszont körökkel a belépő bor mögött van. A L'Arco Pario 2009 Az előző probléma orvoslására tett, rendkívül sikeres kísérlet. Mit csináljunk ha kevésnek találjuk a mélységet és az izgalmat a rippasaban? Házasítsuk fele-fele arányban amarone-val, így már megadja a nagyboros élményt és az ára még mindig elég emberei marad. Hiába öszvér, a maszkulin amarone karakter első szippantástól a lecsengésig viszi a prímet. A primőr gyümölcsök mellett, szárított paradicsom, zöldfűszeres fanyarság és étcsokis kesernye is. A belépő bor mellet az egyik legjobb ár/érték arány. Az borvidék ikonikus bora az Alzero ihlette bor a L'Arco Rubeo 2010 Francia- olasz édesnégyes. A kicsi-Alzero jól teljesít, el tudom képzelni hogy néhány év múlva ezek a blendek fontosabbak lesznek a ripassonál. mély sokrétű és élvezetes bor. A “nem iszok cabernet-ét a corvina hazájában” vonatról itt ugrottam le végleg. Igazából az Alzero főzte puhára a szívemet, de elérhetetlen árvával inkább elméleti opciókét/vágyálomként vésődött bele a tartós tárba, ez ellenben vállalható árával igazi mézesmadzagnak ígérkezik az ABC mozgalmat protestáló borrajongóknak. A L'Arco Amarone 2009 Quintarelli stílusban, hűvösen elegáns a nyilvánvaló beltartalom mellett, van benne lendület és izgalom. Klasszis amarone, de a következő borban többet kanyar és izgalom volt. Azért egy bivalyerős 7 pontra így is jó volt nálam. Ha valakinek nem lenne elég édes az amarone, akkor annak bátran ajánlanám a Pietrus 2010-es évjáratát. 10% reciotoval megspékelve 20 grammosra dagasztott maradékcukrával egészen biztosan sokaknál már az analitikai adatok után elmenne a kedve a kóstolástól. De nem nekem, a textúra éteri tisztaságúra polírozva, meseszerűen krémes, hiába van sok mindkettőből, a tannin nem dörzsöl, az alkohol nem szárít. A lecsengés hosszú és vibráló, klasszis bor 7-8 pont körül.