Március 21-én került sor Csopakon a Vinea Balaton borbírálatra, ahol felavatásra kerültek az első, egységes stílusban elkészített BalatonBorok, valamint a Vinea Csopak háza tájáról már ismerős Hegyborok. Utóbbiak esetében azzal az újdonsággal, hogy a Hegybor kategória immár nem csupán Csopakra, hanem a Balaton történelmi szőlőhegyeire is kiterjed. Mintha egy szokványos sajtóközleményt olvasnátok, de szerencsére nem ez a helyzet, hiszen a Balatoni Kör, a Rizling Generáció és a Csopaki Kódex által jegyzett bírálatra jómagam is meghívást kaptam, így első kézből tudósíthatok a tapasztalataimról.

Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot. 
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával. 
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.

Nem mondom, hogy teljesen az én fejemből pattant volna ki a kóstoló gondolata. De volt egy maroknyi dél-francia fehérborom, annyi nem, hogy önálló kóstolót szervezhessek köré, nosza rakjuk hát párba tokajiakkal, ha már mások is próbálkoztak így. Úgy is hasonlítottunk már száraz tokajiakat rieslingekkel, burgundi chardonnay-val, ki tudja, nem jutunk-e így habitusban némiképp közelebb egymáshoz. Ha meg nem, akkor meg legfeljebb gyökeresen más stílusú borokat fogunk inni, egyiket a másik után, ami még lehet jó, ha a borok jók. :)

Három páros került egymás mellé. Igyekeztem, hogy ezek évjáratban, árban összevethető tételek legyenek, ha már másban nem. :)  Először egy frissebb, közepesebb árfekvésű viognier-hárs párossal kezdtünk, majd jött egy érettebb és inkább prémiumabb szegmensbe tartozó duó, nagyjából ugyanezen fajtákból. Végül pedig egy furmint-hárs házasítás egy szintén több fajtás fehér chateauneuf-fel.

Nem voltam biztos benne, hogy írni fogok a kóstolóról, nem is jegyzeteltem, nem is fotózkodtam, de néhány hét után egy ráérősebb órámon végül papírra vetettem emlékeimet. Lehet azért, mert a fent linkelt, ehhez az eseményhez némiként mintaként szolgáló kóstoló, időközben megjelent a nyílvánosság előtt, és talán érdekes lehet, hogy kisebb-másabb-megfizethetőbb merítéssel nekünk azért nem ugyanúgy alakult a végeredmény.

Íme:

Már megint Chianti. Februárban alapos kiképzésben részesültem a Drop Shop tematikus estjének köszönhetően, és úgy esett, hogy alig egy hónap elteltével megint egy csokor Chianti Classico került az asztalra. Egy borász barátom a tavaly nyári toszkánai pincelátogatások során szerzett palackokat ajánlotta fel egy közös kóstolásra. Két ismert nagybirtok jelenleg forgalomban lévő borával egészítettük ki a sort.

A hagyományokhoz híven idén is március 14-én "lőtték fel" az új Egri Csillag borokat Egerben (a szabályozás szerint az Egri Csillag a szüretet követő év március 15-én kerülhet először a polcokra), ennek apropóján megnéztem, mit tud az eddigi talán két legmagasabb árú Egri Csillag (közben találtam drágább Grand Superior Csillagot is, Thummererék 2013-asát). Mindkét bor Egri Csillag Grand Superior; egyikük egy vezető egri pincészet bora 2013-ból, a másik pedig öt ismert egri borász közös munkájának eredménye, egyben az első Egri Csillag Grand Superior

A múltkori fehér egyveleg után jöjjön a vörös sereg. Jellemzően rövid jegyzetek, a pontszámok után a kóstolás hónapja szerepel zárójelben.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...

Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

Annak ellenére, hogy Légli Géza eleinte nem kívánta a folytatni a családi hagyományként élő borászkodást, mára kétségtelenül az egyik legismertebb dél-balatoni pincészet lett a Kislaki Bormanufaktúra (ma már egyszerűen csak Kislaki). A Balatonboglártól 3 kilométerre délre található Szőlőskislakon, löszös talajon - illetve a Jánoshegyen változatos altalajok felett kötött vályogtalajon - 19 hektáron gazdálkodik a birtok. A szőlőben természetközeli kézi művelés, gyomirtó és rovarölő szerek mellőzése, a pincében minimális beavatkozás a cél.
A "bevezető" birtokborok, a rosé, a Pirosbor névre hallgató siller mellett dűlős fehér- és vörösborokat is rendszeresen palackoznak a pincénél, és 2011-ből először a Kislak fantázianévre hallgató csúcsbor is elkészült. Légli Géza vörösborait általában szívesen fogyasztom, így kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, beszereztem egy palackkal a Kislakból is.

Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.

A múltkori magyar egyveleg mintájára jöjjenek a külföldiek, először a fehérek, a pontszám mögött zárójelben a kóstolás hónapjával.

Vendégcikk következik rendszeres olvasónk, hozzászólónk, illetve posztolónk silvousplait tollából. Fogadjátok szeretettel:

Nem ostobaság az, ha zöldfülűként (leendő orvostudorként, céhes legényként ésatöbbi) nyakunkba kapjuk széles e világot, és megtapasztaljuk, egészen más egek alatt, a mindennapok szerveződésének mikéntjét. Röviden: hogy a földkerekség bármely csücskében mindenkinek ugyanolyanok a nyűgjei. Különben pedig ugyanazt művelik, akárcsak nálunk, korábban (ha túljutottunk a megtagadás fázisán), vagy amit művelni fogunk a jövőben (ha a tanulmányútról hazatérve sikerül meggyőzni az itthon maradottakat).

Havas, hangulatos téli délelőtt volt Svájcban, az óraipari kisvárosban, fenyődíszletek közt, ezer méter magasan - egy szó, mint száz, "egészen más egek alatt", amikor találkoztam ezzel a borral, ami aztán megnevettetett, megbizseregtetett és végül el is gondolkodtatott (talán éppen ebben a sorrendben). Egy költői kérdés lett a vége, amire jó volna mégis választ találni - de jaj, nálunk annyira bonyolultak a dolgok, amennyire magától értetődőek néha idekint. Én megcsinálom így meg úgy (a szabadságfokaim szerint), te pedig megveszed, mert jó (és mert nem akarlak átverni téged).

Bonyolult? Hát akkor lássuk.

Az olasz borról a legtöbb embernek valószínűleg a Chianti jut eszébe, ha viszont a Chianti jellemző karakterére kérdeznénk rá, a válaszadók vagy elbizonytalanodnának, vagy sokan sokféle választ adnának. Nem csoda, hiszen hiába a Chianti Olaszország valószínűleg legismertebb bora, stílusban, árban és minőségben óriási szórást mutatnak az egyes tételek, a fonott borítású palackokban árult dömpingbortól kezdve a komolyan érlelhető, kiváló borokig.

A Drop Shop február végi Chianti-tematikára felfűzött szerda (+csütörtök) estje kiváló alkalom volt, hogy szétnézzek Chianti-fronton.

A tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezésre került a lassan-lassan hagyományossá váló Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj. Az eseménynek a Corinthia Hotel grandiőz bálterme adott otthont, ahol a legjelentősebb bikavér termelők sorakoztak fel, hogy szalonkörülmények között adjanak számot a bikavér jelenbeli állapotairól. Furmintfannal jártunk a rendezvényen, hogy képben legyünk bikavérben.

A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

A Furmint Február az évek során egy fajtára koncentráló budapesti kóstolóból országos programsorozattá nőtte ki magát, érdekes módon azonban éppen Tokaj-Hegyalján nem volt olyan nagyobb szabású esemény - kisebb kóstolók persze akadtak -, ami ebben a hónapban a borvidék legfontosabb fajtáját állította volna a reflektorfénybe. Eddig. A Mádi Furmint Februárral ugyanis végre a Tokaj-Hegyalja is egy rendkívül színvonalas rendezvénnyel csatlakozott a furmintot ünnepelő kóstolósorozathoz.

Van az a fura és megfoghatatlan érzése az embernek, hogy az ízlése állandóan változik. Ahogy egyre többet tapasztalunk, talán – gondoljuk – egyre közelebb kerülünk valamiféle bölcsek kövéhez. Amit talán sok-sok éve kedveltünk, ma már csak fanyalogva nézegetnénk. A sok élmény és méricskélés kitágítja a világot, a rossztól a csúcsig, a kristálytisztától a dögletesig vagy ezerszer oda-vissza dobál. Aztán könnyen kiderülhet, hogy a régi, az akkor feledhetetlen most az egyre táguló játéktér szélén billeg, pont ott, ahonnan valamikor elindultunk. Nem feltétlenül arra a jól „becsattantós” időszakra gondolok, amikor mindent megittunk, aztán később csak próbáltunk felejteni. Arra gondolok inkább, amikor az ember már egy kicsit rutinosabb és nagyon is odafigyel arra, amit csinál. Ha a változás folyamatát akarjuk követni, vannak azért biztos pontok, de valljuk be, nagy a homályzóna is. Én például vagy 15 éve voltam először Villányban és teljesen letaglóztak az akkori borok. Még az a hülye kis oportó is adta az x-faktort, a többiről pedig ne is beszéljünk. Az akkort rekonstruálni nem lehet, hiszen kétszer ugyanaz a bor nem fordul meg senki a poharában. Aztán ha mégis előkerül egy-egy korabeli referencia pont, akkor néha megszólal a vészcsengő és komoly zavar keletkezik a mátrixban. Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elmélázni azon, hogy ki vagy mi változik itt és vajon miért konyult le végleg kábé 10 éve a villányi csúcsboripar?

Azt hiszem mindannyian vagyunk úgy bloggerek, hogy megkóstolunk egy csomó bort, amelyekről ilyen-olyan okok miatt aztán nem születik írás, vagy legfeljebb egy ömlesztett egyveleg (pont mint ez). Nem is baj ez, mindenről nem lehet írni, erre se idő, se energia, és sokszor hely sincs. Az utóbbi néhány hétben összegyűjtögettem azokat a tavalyi jegyzeteket (kb. februártól decemberig), amelyek ide nem kerültek ki, és a viszonylag érdekesebbnek tűnő borokat kiválogattam. Vannak köztük olyanok, amelyek a blogon nem, vagy csak ritkán szereplő pincészetektől érkeznek, de vannak itt régi ismerősök, visszatérők is. Ha más haszna nem is volt, legalább egy helyre kerültek a jegyzeteim. :)

A Terroir Club - mit iszol? sem maradhatott ki a Furmint Februárból, és ennek apropóján "Furmint kerekasztal" címmel egy igen érdekes eseményt szerveztek a Pesti Vigadó éttermébe. Élvonalbeli magyar borászatok furmintjai sorakoztak fel több évjáratból, külföldi borokkal karöltve, így időben és térben egyaránt széles kitekintésre kaptunk lehetőséget. A tokaji és somlói furmintok mellett wachau-i rieslingeket, burgundi chardonnay-kat és a Loire-völgyből érkező chenin blanc-okat kóstoltunk, így három nagy bort adó nemzetközi fajta biztosította a külföldi kontextust. A szervezők meghívására eljöttek a bemutatott furmintokat készítő borászok is: Bodó Judit és Bodó József (Bott Pince), Demeter Zoltán, Juhász Szabolcs (Királyudvar) és Takács Lajos (Hollóvár) osztotta meg gondolatait a közönséggel.

(Juhász Szabolcs, Takács Lajos, Bodó József, Bodó Judit és Demeter Zoltán)

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Nemrég akov gigaburgundi posztja után kedvem szottyant nekem is összehajítani egy témába vágó kóstolót kis szegedi társaságomnak. Beugró tekintetében én jóval kevesebb keretből gazdálkodhattam, mint a linkelt kóstolót összeállító dagadtos, így szóba se jöhettek többszáz eurós ikonok, viszont tudtam, hogy az átlagos kóstolóinktól némiképp drágább sor felé így is komoly elvárásokkal fognak közelíteni a kedves kollégák.

Közhely-szerű, hogy ugye Burgundia-témakörben mennyire könnyen mellé lehet nyúlni, így lemondtam arról, hogy újszerű felfedezésekkel örvendeztessem meg magunkat, illetve az olvasókat, maradtam jól bevált termelőknél, akikről már többször is volt szó a blogon, esetenként akár a konkrét borról is, remélem ennyi unalmasságot elnéznek nekem. :)

A koncepció tehát mindössze annyi, hogy felvezetésnek kezdünk két magyar tétellel, majd áttérünk Burgundiára, ahonnan haladva előre egyre nívósabb és egyre régebbi évjáratú borok kerülnek górcső alá.

Íme:

Idestova 2012 óta tájékoztatunk a Furmint Február nagykóstolóról, amely rendre boncasztalra fekteti a legpotensebb szőlőfajtánkat, a furmintot. Minden alkalommal nagy izgalommal készülünk erre a példás rendezvényre, amelynek legfőbb értéke, hogy nemigen változott. Többnyire ugyanaz maradt, aminek induláskor szánták. Még mindig a furmint lelki alkatáról szól, és persze rajta keresztül valahol magunkról is képet alkothatunk. A jó hír talán, hogy a játszóteret már meghaladtuk, a furmintot idehaza senkinek sem kell bemutatni. A kérdés inkább az maradt, hogy mit akarunk, és mit tudunk kezdeni vele „magunkon” kívül? A válasz még érik, de addig is alább megosztjuk miről mesélt nekünk idén a Furmint Február.

Biztosan nem én vagyok az első, aki a Clint Eastwood 1973-as filmjének magyar/angol/akármilyen nyelvű címét vette kölcsön egy magnum palackokat is felvonultató borkóstolóról szóló beszámolójában, de most, hogy ezt is lehúzhatom a bakancslistámról, térjünk is a tárgyra. :)
A Bortársaság Vécsey utcai ("Parlament") borboltjának emeletén heti több alkalommal tartanak különféle tematikus kóstolókat. Havonta egyszer "Borász a házban" jelige alatt borászokat is meghívnak, hogy meséljenek munkájukról, boraikról. Február lévén adta magát, hogy ebben hónapban a furmint legyen porondon, ennek jegyében a tolcsvai Tokaj Oremus képviseletében Bacsó András és Ujfalussy Szabolcs volt a kedd esti esemény vendége. Számtalan érdekes téma előkerült az este folyamán a birtok alapításától technológiai dolgokon át a portfólió kialakításáig. Ami a borokat illeti, a Mandolás három különböző évjáratát kóstoltuk meg 0,75 literes és másfél literes magnum palackokból, majd egy késői szüretelésű bor következett, végül két különböző évjáratú 5 puttonyos aszúval zártuk a sort.

Még emlékszem arra, amikor Hebenstreit „Drop Shop” Ádám először töltött De Stefani bort a poharamba. Nézegettem, kóstolgattam, aztán rosszallóan a „mazsolabor” megjegyzést körmöltem fel a jegyzetfüzetembe. Valamivel később a Stéfen 1624 néven futó csúcsborukat is megmutatta és ekkor leesett az álam. Lehet, hogy mazsolabor, lehet, hogy sűrű cucc, lehet, hogy eleganciában elmarad a klasszikusok mögött, de mégis őrült nagy anyag. Ekkor kezdett érdekelni a pince, amely nagy odafigyeléssel, fura technológiák garmadáját alkalmazva készíti követhetetlenül sokféle borát. Amikor Alessandro De Stefani, a pince negyedik generációs borásza decemberben bejelentkezett a Drop Shopba, nem tudtam nemet mondani a meghívásra. Fura dolgok, szó szerint „nagy” borok és rendbontó technológiák következnek Venetoból.