A borral akár hobbiból, akár hivatásszerűen foglalkozó emberekben gyakran felmerül: milyen jó lenne saját pincét birtokolni, saját szőlőt művelni, saját bort készíteni. A legtöbben csak eljátszanak a gondolattal, de az álom megvalósítása végül elmarad. Egyeseknél a lelkesedés hagy alább, másoknál az anyagi korlátok vagy az idő hiánya szab gátat a vágyaknak. Vannak viszont olyan megszállottak is, akiknél valóban komoly a szándék, ők élnek a felkínálkozó lehetőséggel és pénzt, időt, energiát nem kímélve belevágnak a borászkodásba. Szerencsére a magyar borvilágban is van már erre több példa, és ma éppen egy ilyen pincéről lesz szó.

Bott Frigyesnek olyan évjárata volt a '13-as, amiről sok borász egy életen át csak álmodozik. Szinte minden fajta és házasítás klasszis szintig jutott, nem is emlékszem arra, hogy valakinek egy azon évből fehérből, vörösből egyaránt ilyen lenyűgöző palettája lenne. A tavalyi kedvenc listánkban mindenkinél szerepelt legalább egy bor ebből az évjáratból. Sajnos a hegycsúcs után általában a lejtő jön, vagy akár lehet a csúcson is maradni, bár a 14-es évjárat hatása miatt ez felettébb meglepő lenne. A minőség apadása majdhogynem borítékolható, bizakodásra adhat okot, hogy ilyen kaliberű borászoktól egyre több szép ‘14-es borral találkoztam már. Az új évjárat borai már elkezdtek szállingózni, egyelőre, a kevésbé nagy anyagok jöttek ki, a ‘sima’ Granum, a sauvignon és a tramini. Ebből az elsőt és az utolsót 3 napon át fogyasztottam felváltva. Traminivel kezdtem, a Bortársaság honlapja szerint a borász nagyon szerette ebben az évben ezt a fajtát: „Nem nagyon kedvelem a traminit, de ez végre olyan lett, amilyet én is szeretek, nálam ez az évjárat nagy nyertese.”
Ezt olvasva és az első néhány korty után, azt gondoltam volna, hogy Bott Frigyes szerint a Tramini akkor jó, ha olyan mint a sauvignon blanc. A nyitás utáni első percekben döbbenetes volt a hasonlóság az említett fajtához. Vegetális zöld aromák, abszolút savakra épülő szerkezet, még aromatikailag is minden klappolt. Ez szerintem egyértelműen az évjárat hatás számlájára írandó, a nehézkes, gyakran vastag traminiből filigrán kis bort faragott. Egy kis szellőzéssel aztán elképesztően tiszta nyári virágos illatával vett le a lábamról. Bár a fajta jegyei itt is inkább orrban jelentek meg hangsúlyosan. Akik engem olvasnak már régebb óta, tudják, hogy nálam, a traminiben az SAP az etalon, második helyen viszont a Györgykovács féle letisztult és sallangmentes tramini interpretációi állnak. Ez sokkal közelebb áll a második változathoz. A fajta kedvelőinek kifejezett ajánlható, simán meg is van a 6 pont (88/100). A Granum a címke szerint, idén nem tartalmaz olaszrizlinget, bár a tavalyin sem volt feltüntetve, mégis úgy emlékszem hogy volt néhány százaléknyi benne. Tramini, sauvignon és pinot bianco házasítás, egy kicsit nagyobb testtel mint a tramini, viszont orrban és szájban is elég matt, nagyon neutrális, talán a mandulát emelném ki mint meghatározó ízjegyet. Ennél a bornál egyértelműen lehet érezni a visszalépést a tavalyihoz de még a ‘12-eshez képest is, de még így is egy becsületes ár/érték aránnyal büszkélkedhet. 6 pont (87/100)

Nagy konzekvenciák levonására nem mernék, egy ilyen kis mintavételből, remélem a holnapi furmint februáron bemutatásra kerül az új évjárat furmintja és a korszakos kedvenc Super Granum is. Ígérem utána még visszatérek a témára.

Ismét emlékezetes pillanatokban lehetett annak része, aki elmerészkedett a Finewines.hu Roberto Voerzio estjére. Nem minden nap történik olyasmi itthon, hogy valaki 12 Voerzio-bort hajlandó kidugózni, köztük négy, évtizedes korú dűlős Barolot egy komoly évjáratból. Annyira drágák és keveset készítenek ezekből ugyanis, hogy épeszű ember hozzá sem fogna egy saját kóstoló megszervezéséhez. Nem csupán a termelő csúcsborait nehéz beszerezni érett állapotban, de az olcsóbb, „beetető” alapborok is pár hét alatt kiürülnek a pincétől. Roberto Voerziot komoly borkedvelőnek szerintem nem kell bemutatni, de azért járna a témához némi talp alá való. Szerencsére ezúttal irtó kényelmes lehetek, hiszen épp egy hónapja írtam részletes beszámolót a pincénél tett nyári látogatásról. Így nem marad más hátra, mint nyugalomban kóstolni…

Amikor az előző héten megénekelt „Furmint Február bemelegítő" borsort összepakoltam, még nem sejtettem, hogy a Furmint Február szervezői is készülnek valami hasonlóval. Nos, készültek, így éppen egy héttel a február 4-én megrendezésre kerülő vajdahunyadvári főattrakció előtt néhány borszakírót és borbloggert egy szűkkörű sajtókóstolóra invitáltak az Almásy Vendéglőbe. Tartalmas programban volt része a jelenlévőknek: kiemelt szerep jutott az estén a Tokaj-Hétszőlő Szőlőbirtoknak, majd meghallgattunk egy rövid előadást a Riedel Furmint pohár születéséről (természetesen a borokat is ebből kóstoltuk, és erre a Vajdahunyadvárban is lesz lehetőség), valamint a Furmint Február szellemi atyja és főszervezője, Kézdy Dániel is elhozott a saját gyűjteményéből 10 száraz furmintot.
Kezdődjön hát a februári furmintáradat!

Lassan itt a február, és mint tudjuk, ebben a hónapban éppen csak a csapból nem folyik furmint. A februári furmint-cunamira készülve, mintegy ráhangolódásképpen a hétvégén megkóstoltunk néhány furmintot a 2013-as évjáratból, de hogy ezúttal jobban kimozduljon a kóstolóbrigád a - főleg Tokaj és Somló által meghatározott - komfortzónából, igyekeztem a borokat minél szélesebb körből válogatni a termőhelyet illetően. A két legismertebb furmint-termőhely ezúttal csupán egy-egy nagy pincészet két-két – különböző árkategóriát képviselő – borával képviseltette magát, mintegy viszonyítási pontként. Most inkább azon volt tehát a hangsúly, hogy más borvidékeken dolgozó borászok furmint-interpretációival is alaposabban megismerkedjünk. (A furmint népszerűsége egyébként is nő, egyre több termelő telepíti.) Tokaj, Somló és a Balatont körülölelő borvidékek mellett az országhatáron túlról is érkezett néhány palack, így lett teljes a sor.

Többek között ungert is velem tartott "Furmintország" eme kis szeletkéinek felfedezésében, úgyhogy az ő jegyzeteit is közreadom.

Bő egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne összetrombitálni az etyeki borászokat, együtt kóstolni, megismerni egymást és egymás borait. A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált, így jöhetett létre 2014 decemberében az az össznépi etyeki pinot noir-kóstoló, amin sok borásszal együtt akov, octopus és én is ott voltunk és amelyről akov írt beszámolót. Az első kóstolónak nagyon jó visszhangja volt a résztvevők körében, így nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. A 2015 nyarán megrendezett, sauvignon blanc-t fókuszba állító szeánszon sajnos egyikünk sem tudott részt venni, de a harmadik összejövetelen, a január elején megrendezett chardonnay-szemlén akovval ismét ott voltunk. 

Az EtyekM és a Haraszthy Pincészet után ezúttal az Anonym Pince és borásza, Szövényi Áron vállalta magára a házigazda szerepét. A közelmúltban átadott gyönyörű ikerpince kiváló, hangulatos helyszínnek bizonyult.

Vannak olyan borok, amelyek megállítják egy pillanatra az időt. Ha sikerülne, ilyen borokat kéne állandóan inni, de nem olyan könnyű ám ezt megszervezni! Magyar borban meg aztán pláne, szinte alig találni olyat, ami az időnek állít emléket és tudja azt, amit a nagy franciák, esetleg az olaszok. Talán egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámláljam azokat a magyar száraz fehérborokat, amelyeket a világon bármilyen asztalra, bármilyen társaságba le mernék tenni, mert tudom, hogy nem hibáznak. Egy ilyen bor sem a kontextussal, sem a széljárással, sem az asztalnál ülőkkel nem foglalkozik, csak megy és teszi a dolgát. Közben pedig tanít, gyönyörködtet és nem utolsó sorban komoly kérdéseket tesz fel. Ez a közel két évtizedes korú badacsonyi rajnai rizling pont ilyen.

Az év első kóstolóján nagy volt rajtam a teher. Az évzáró kóstolónk ugyanis félelmetesen elvárás alatt teljesített, így most feltétlen valami komolyat szerettem volna az asztalra tenni. Nehogy még a végén szétszéledjen a klub "na ide se jövök többet" alapon. :)

A tematika nem bonyolult, 2011-es évjáratú nagy fehérek a készletemből. Stílus, fajta, borvidék nem számít, csak jó legyen. Hogy miért pont 2011-es? Leginkább azért, mert ebből volt a legnagyobb választék itthon. Illetve, hogy ésszerű választ is adjak magamnak, mostanában rájöttem, hogy általában nagynak szánt borok esetén az 5 év körüli borok a legkevésbé kockázatosak. Ennyi idő alatt biztosan levetik fiatalkori rakoncátlanságukat, alkotóiknak össze kell, hogy álljanak, nem lehet kifogás, hogy túl fiatal, nézzük majd meg ekkor meg akkor, ugyanakkor egy komoly borból ennyi idő alatt még nem szabd, hogy eltűnjenek a gyümölcsök és ha már meg is jelenik némi palackbuké még nem szabadna, hogy full tercier legyen az egész, ami ugye vagy jól sül el, vagy nem, és ami miatt az idősebb borok kóstolása lehet kétesélyes.

Annak érdekében, hogy a sor biztos jó legyen zömmel olyan borokat igyekeztem válogatni, melyeket már kóstoltam, szerettem és legalább egykoron úgy gondoltam, hogy van értelme eltenni belőlük néhány évre.

Íme a kóstolónk (vakon nyomtuk): 

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Rögtön az elején lelövöm a poént: a bor nagyon tetszett, ugyanakkor borélményért én még ennyit életemben nem küzdöttem, már ami a palack kinyitását illeti. A dugó annyira jól érezte magát a palack nyakában, hogy hosszú percekbe telt, mire sikerült nagy nehezen kioperálnom, és egy darabka még így is az üvegben landolt. Nem egyedülálló eset az enyém, Rszabi bloggertárs hasonlóan járt néhány éve, úgy tűnik, ennél a tételnél a "szellem" nem egykönnyen szabadul ki a palackból. Amikor viszont kiszabadult, akkor csodás élménnyel ajándékozott meg.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

Ahogy telnek az évek, egyre gyűlnek a tokaji termelők és egyre több száraz bor tűnik fel a piacon. A növekedési tendencia dicséretes, áramlik a tőke Hegyaljára. Ami 20 éve Villány volt, az most már végérvényesen Tokaj. Ezzel párhuzamban szépen emelkednek az árak és a dűlős boroknál nem épp ritka a tízezerbe hajló palackár. Nem kétséges, a nagy száraz fehéret próbálják meg sokan célkeresztbe vonni. Az árcédula ehhez már biztosan a jó irányba mutat, a story adott, a palackok színes kövekkel kitámasztva csalogatnak. Kérdés persze nem sokkal van kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt, de legalább a piac fejlettebb és úgy tűnik átmozogtunk a nagy és a drága vörösekről a krőzus-Tokajira. Hogy megérik-e ezek a pénzüket? Hát erősen véleményes és egyénje válogatja, ki és mit vár – bármit is jelentsen ez a fogalom – a nagy érett fehérbortól. Ezen a téren néztünk most körül a Dagadtos barátunk által összeállított kóstolósorral. Szóval, mire mennek a viseltes tokaji száraz furmintok és hárslevelűk?

Hogy miért másfél? Van (volt?) Konyáriéknak ez az olaszrizling-sauvignon blanc-chardonnay-hárslevelű összetételű zászlósbora a Kishegyről, régi nevén Szárhegyről, amivel én utoljára az itt is kóstolt 2011-es évjáratból találkoztam (drbarta is kóstolta korábban, nálam egy egyvelegben szerepelt), de az a sanda gyanúm, hogy a 2013-as delikvens (dbarta egy sauvignon blanc-sorba csempészte bele) alapanyaga is onnan származik. Ezzel kapcsolatban mindössze annyi információt sikerült összecsipegetnem, hogy Konyáriék a Szárhegyet (Kishegyet) 2012-ben újratelepítették, ezért abból az évből csak sauvignon blanc került palackba (ezt ungert kóstolta), 2013-ban pedig került mellé egy kis hárslevelű is.
A hétvégén a 2011-es Szárhegyet és a 2013-as Sauvignon Blanc-Hárslevelűt együtt kóstoltam. Előbbiből több palacknak is a végére jártam az utóbbi években, sosem bántam meg, utóbbi nálam most debütált.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

Elérkeztünk az év utolsó napjához, ideje visszatekinteni, melyek voltak azok a magyar borok, amelyek a legkedvesebb, legmaradandóbb élményeket okozták nekünk az idén. Az édes tokaji borok (persze elsősorban az aszúk) jelenléte a listákon már megszokott dolog, és a száraz fehérek terén sem meglepő a hegyaljai dominancia. Vörösben sokkal vegyesebb a mezőny, már ami a borvidéki megoszlást illeti. Az egyetlen borász, aki az eredmények alapján mind a négyünk listáján helyet kapott, egyúttal mind fehérben, mind vörösben nagyot alkotott, nem más, mint Bott Frigyes. Ezzel a poszttal kívánunk minden kedves olvasónknak boldog új évet, sok jó borral és természetesen várjuk az olvasói toplistákat is!

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.

Nem volt még tisztán cabernet franc kóstolónk a klubban, most igyekeztünk pótolni. Nagyjából a 15-30 Euros szegmensben relatíve fiatalabb évjáratú borokat válogattunk, köztük jobbnak tartott hazaiakat, illetve néhány külföldi versenyzőt is. Vakon kóstoltunk.

A címadásban az alliteráció kimaxolva, de lássuk, miről is szólt ez borkarácsony... előtte azonban még boldog karácsonyt szeretnék kívánni minden kedves olvasónknak!

Tavaly hagyományteremtő célzattal első alkalommal rendezték meg balatoni borászok és vendéglátósok az Adventi Balatoni Szalont a Városligeti Műjégpálya dísztermében. Idén is sokan összegyűltek a balatoni gasztronómiai ismert arcai közül, hogy bemutassák termékeiket és szolgáltatásaikat az érdeklődőknek. Az est nyitásaként a borászok "borkarácsonyfát" állítottak a műjégpálya közepén, majd átkerült a hangsúly az illatokra és az ízekre.
A Balatonon az utóbbi években egyre nagyobb a mozgolódás, a borászok, éttermesek a tóparti infrastruktúra és vendéglátás felvirágoztatása érdekében széleskörű összefogást sürgetnek, és igyekeznek ezt tettekkel is alátámasztani. A Nyitott Balaton, a Balatoni Kör (amelynek eddigi elnöke, Kardos Gábor éppen a rendezvényen adta át a tisztséget Laposa Bencének), a Badacsonyi Kör, a Badacsony New York-ban, az északi parti őszi-téli gasztrotérkép, a Csopaki Kódex, vagy a Vörös Balaton már mind különböző méretű és kiterjedésű. de hasznos összefogásnak az eredménye, most pedig egy "összbalatoni" újdonságból, a BalatonBorból is kaphattunk egy kis ízelítőt.

Az év vége felé valahogy egyre kevésbé vonzottak a sok boros, estébe nyúló kóstolók, inkább csak otthon nyílt ki néhány magányos palack. Ez indukálta a "Tegnap ittam" posztok számának hirtelen megugrását, amiből itt egy újabb, részemről idén valószínűleg az utolsó ilyen jellegű írás, amelyet egy nem akármilyen bor ihletett.
Somló borász-ikonjának legendás boráról írtak már sokan a magyar borblog szcénában, amennyit ezekből a cikkekből felleltem, össze is gyűjtöttem a lap aljára, de talán így sem teljes a gyűjtemény. Már az írások száma is sejteti, hogy nem mindennapi borról van szó. Én először kb. 4 évvel ezelőtt találkoztam vele, tehát viszonylag későn, azután sokáig nem. Ünnepek előtt kíváncsiságból megnéztem, merre tart a somlói legenda tíz éves korában.

Pontosan december idusán, a Wineporn szervezésében egy irdatlan nagy magyar pezsgőkóstolóhoz volt szerencsém. Szokolai Máté (főkolompos) előzetes jelzése szerint vagy húsz palackos erjesztésű hazai pezsgőre lehet majd rápróbálni, amely kiváló alkalom a magyar pezsgőkészítés state-of-the-art állapotának felméréshez. Mivel decemberben pont a pezsgőkről szokás írni, számomra kihagyhatatlannak ígérkezett a lehetőség. Végül, a szervezők komoly megrökönyödésére 39db (!) különböző tételt sikerült összegereblyézni, amely jól jelzi: a magyar pezsgőpiac forrong, a termelők egyre bátrabban próbálkoznak kielégíteni a vagy évszázada háttérbe szoruló, palackos erjesztésű termékek iránti keresletet.

A Holdvölgy szortimentjének legújabb tagja a Vision névre hallgató házasítás, amely a jól iható, de ízig-vérig mádi birtokbor szerepét hivatott betölteni a pincészet kínálatában és elsőként a 2013-as évjáratban készült el. A tokaji borpiramist illetően személy szerint én nagyon fontosnak tartom a dűlőfaggatás eredményeinek palackba zárása mellett a Tokaj-karaktert hordozó, de egyrészt barátságosabb árfekvésű, másrészt könnyebben értelmezhető, zamatos, finom "birtokbor" kategóriát, akár több tokaji fajta házasításával. Egy ilyen bor lehetne (kellene legyen?) a stabil bázis, azután lehet feljebb kapaszkodni, árban is, minőségben is. Persze kis csepp a nagy óceánban az én véleményem, de talán nem vagyok vele egyedül.
Szóval a Holdvölgy Vision 2013 éppen egy, a fenti kritériumoknak megfelelő birtokbor, ennek ellenére nem indult felhőtlenül a viszonyunk, hogy úgy mondjam, nem volt első látásra szerelem. Bő fél év ismerkedés után viszont szép lassan összemelegedtünk. A történet most ott tart, hogy egyrészt szerintem ez mindenhonnan nézve egy jó bor (a 2015-ös Decanter Asia Wine Awards-on kapott is egy aranyérmet, ha valakit esetleg a díjak győznek meg), másrészt a küldetését is maradéktalanul betölti.

Roberto Voerzio 1987-ben alapította saját borászatát, miután diszkréten lekapcsolódott a családi pince szárnyai alól. Édesapja egészen a nyolcvanas évekig palackozott bort saját nevén, utána Roberto fivére, Gianni vitte tovább ezt az ágat. Ma is csak pár száz méterre dolgoznak egymástól a kis La Morra település oldalában. Mindketten jók és híresek, de Roberto az, akiből igazi kultbor-termelő lett és simán befér Barolo legszűkebb élvonalába. Az egyik „eredeti” modernistának tartott Roberto Voerzio – megkapirgálva lassan harmincéves pályafutását – igen nehezen beskatulyázható utat járt be. Egyszerre modernista módszerekkel, de részben tradicionalista felfogásban kezdett dolgozni, majd a kilencvenes évek közepén tett egy gyors kanyart a modernizmus irányába, hogy aztán végül kialakítsa a két irányzat felett lebegő saját stílusát. Mindennek az alapja persze a szőlő. Ahogy telt az idő Voerzio és felesége szép lassan területeket szereztek La Morra leghíresebb „grand cru” dűlőiben, olyan szőlő-portfólióra szert téve ezzel, amellyel kevés helyi borászat versenyezhet. Kultbor recept következik piemonti módra.

Karácsonyi ajánló következik. Általában sokputtonyos aszúkat és veretes vörösborokat lehet a különböző a karácsonyi borajánlókban találni, de ezúttal egy teljesen más, de az ünnepekre legalább annyira ajánlható borra hívnám fel a figyelmet. Láttam már olyat boros címkét, ahol nemes egyszerűséggel “minden alkalomra” ajánlják a palackban lakozó nedűt, ha én nem is mennék el ilyen magasságokig az ajánlómmal, de azért azt ki merem jelenteni, hogy majdnem minden tipikus karácsonyi étel mellé megy. Elsősorban a klasszik magyar sorra gondolok: halászlé, paprikás hal, töltött káposzta, kacsa-liba sültek, szinte tényleg bármi. Lazítja a gyomrot, meghozza az étvágyat, kiemeli a paprikás ízeket, ledolgozza a zsírt. A slusszpoén az, hogy végig azt hittem, hogy csak a co2vel működik ennyire a dolog, de amikor másnap az egyetlen pohárnyi kis maradékot besziporkáztam, akkor jöttem rá, hogy ez bizony szénsav nélkül is egy elég komoly siller bor. Zéró tutti-frutis cukimukiság, kőkeményen vörösboros karakter, persze tannin nélkül. Puritán, tiszta, de ugyanakkor barátságos és élvezetes bor.

Időről időre felvetül a pontozási rendszer esetlegessége, nemcsak hogy a szubjektivitása okán, de olyan aspektusból is, hogy az élményfaktort nehéz kódolni numerikus rendszerekbe. Mindenki járt már úgy, hogy egy 4 pontos borból betárazott 2 kartonnal, mert olyan élvezetes volt a fogyasztása, viszont úgy is, hogy egy klasszis kategóriásból már nem kellett a második pohár. Na már most, a 4 pontnál magasabb kategóriák kritériumait nem feltétlenül teljesítő, de ennek ellenére vagy éppen ezért, a tisztességes ivóbor kategóriát keresve sem testesíti meg jobban semmi a címszereplő Kislaki piros habzóbornál. Az év legjobb 4 pontos bora.

2014 és pinot noir, kényes fajta, viszontagságos évjárat, papíron nem egy égben köttetett házasság. Aztán itt van ez a 2014-es alap pinot Losonci Bálinttól, amelyet bármelyik nap szívesen elkortyolgatnék. Hogy is van ez?
2014 ugye az "új 2010", ahogy már rszabi is megfogalmazta. Valószínűleg nem fogunk ebből az évből túl sok, fergeteges komplexitással, kifogástalan eleganciával vagy brutális koncentrációval hengerelő csúcsbort kóstolni, de meglepetésekkel 2010 is szolgált, akár még 2014 is tartogathat ilyeneket. A termelőkkel folytatott beszélgetésekből annyi kiderült, hogy Egerben és a Mátrában 2014 nem számít annyira tragikus évjáratnak, mint sok más magyar borvidéken.
A magyar pinot noir is egy érdekes történet. Annak ellenére, hogy számos borvidékünkön készítenek belőle bort, Villánytól Sopronig, sőt Tokajig, nem könnyű igazán szép, izgalmas és egyben fajtajelleges pinot noirt találni (persze máshol sem feltétlenül). A "pannon pinot" gyakran kedvesen lesajnáló szókapcsolatként hangzik el itthoni a fajta itthoni boraira, miszerint bornak elmegy, pinot noir-ként nehezen értelmezhető az adott tétel, legalábbis a Burgundia-Oregon-Új-Zéland koordináta-rendszerben. Az összehasonlítás szükségességéről és a pinot noir-ról úgy általában lehetne hosszan értekezni, de ez egyrészt szétfeszítené a jelen írás kereteit, másrészt meghaladná a saját felkészültségemet.
Lényeg, hogy a köztudottan Burgundia-rajongó Losonci Bálint évek óta megbízhatóan szállítja a Mátrából a jól iható, könnyen érthető "alap" Pinot Noir-t, és a komolyabb, komplexebb Pinot Noirt Válogatás-t (korábban Gereg Pinot Noir-t), amely szerintem nem csupán fajtajelleges, hanem általában a legjobb magyar pinot-k közé tartozik.
Most azonban Bálint olcsóbbik boráról lesz szó. Nem kell aggódni, érkezik a 2014-es Pinot Noir Válogatás is, azt csak futólag kóstoltam az őszi "Szentesi Openen", nem okozott csalódást. Az itt megénekelt "alap"-hoz már többször volt szerencsém, kóstolókon is és otthon, nyugodt körülmények között is. Bálint elmondása szerint a jellemzően kényes fajta jól viselkedett 2014-ben, meglepően kevés gond volt vele.