Az utolsó melegebb őszi napok apropóján rendezni kellett még egy utolsó (?) fehérboros kóstolót, mielőtt a kiszáradt torkok inkább vörösborok után kiáltanak, hiszen mint tudjuk: "közeleg a tél". Ennek örömére ki is bontottunk néhány palack sauvignon blanc-t, szerte a nagyvilágból. A kötelező francia és új-zélandi mintapéldányok mellé dél-afrikai, chile-i, osztrák, olasz, horvát, szlovén és magyar versenyzők érkeztek. A végeredmény a kóstolócsapat túlnyomó részének véleménye szerint egy kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő, remek sor lett (rszabinál nagyobb volt a szórás). Új-Zéland hozta a kötelezőt, a francia és az osztrák mezőny sem okozott összességében csalódást, de jobban megosztották a társaságot. A volt jugoszláv tagállamokat képviselő két bor nagyon szépen szerepelt, igazán kellemes meglepetést okoztak, ráadásul ár-érték arányban is nagyon meggyőzőek.

A Sanzon Tokaj története egy 0,3 hektáros megörökölt szőlővel kezdődött. Rácz Erika a borvidéken született, de az élet és a hivatás a fővárosba sodorta. Néhány éve úgy döntött, hogy a családi örökségként rá maradt parcellára alapozva felépíti saját kis pincéjét Erdőbényén. A birtok azóta 3 hektárosra növekedett, jelenleg 4 dűlőben dolgoznak: Rány, Nyakvágó, Palánkos és Szentvér, a kezdeti furmint-ültetvények mellett most már hárslevelűt és sárgamuskotályt is szüretelhetnek. Eleinte a Meszes egy részét művelték, de az nem bizonyult gazdaságosnak, így helyette a korábban a Bott Pince által kezelt Palánkost vették át. A szőlőben ökológiai művelésmódot alkalmaznak.
A szőlőterületek növelésével párhuzamosan folyamatosan épült-szépült a feldolgozó is. A fejlesztések nagy része befejeződött, ennek eredményeképpen ma már hűthető-fűthető erjesztő, hordós és tartályos érlelőpince, 15 fős kóstolóterem és 4-6 fő elhelyezésére alkalmas vendégszoba található a bényei birtokközpontban. A pincében fokozatosan igyekeznek a lehető legkevesebb beavatkozás felé haladni. A dűlős tételek spontán erjednek, adalékként gyakorlatilag csak ként használnak. Folyamatos kísérletezés folyik minden téren: mikor érdemes bogyózni, vagy egész fürtösen préselni a szőlőt, melyik borhoz milyen erjesztő-, illetve érlelőedény illik a legjobban, spontán vagy beoltva erjedjenek a borok.
A picinyke birtok első borai a viszontagságos 2014-es évjáratból készültek, de csak a 2015-ös borokkal léptek ki a nagyközönség elé. A 2016-os tételek lassan csordogálnak majd a fogyasztók felé, az eddigi tapasztalatok alapján Rácz Erika nem szeretné elkapkodni a borok piacra dobását, így a borok legalább 1,5-2 éves palackos érlelésben részesülnek.

Az lényeges és fontos téma, hogy miként-hogyan érnek és öregszenek a hegyaljai szárazak. A magasabb árszegmensbe sorolt tételek esetén világos, hogy komolyabb elvárásaink vannak, amelyek a hobbiérleléstől egészen a befektetésszerű borvásárlásig sokmindent befolyásolhatnak. Szilágyi László Kastélya viszont vitán felül nem arra született, hogy hosszabb otthoni érlelést kapva ugorjunk neki, sokkal inkább az aktuális évjárat friss alap-középborának fontos szerepét volt hivatott ellátni. Ezért az, hogy ötéves korára az otthoni készlet között érlelve jó formában van, nem elvárás, sokkal inkább rendkívül kellemes meglepetés. Azt ugyan nem állítom, hogy ez a borvidéki tendencia, de hogy példaszerű teljesítmény, az biztos.

Kissé lemaradásban vagyunk önmagunkkal, hiszen a szeptember huszonegyedike és huszonharmadika között megrendezett, sorrendben a hatodik Óbudai Bornapokról már jóval korábban illett volna beszámolnunk. Pedig a rendezvény a maga műfajában fontos szerepet tölt be a budapesti boréletben, hiszen nemcsak lezárja a nyári szezont, de egyszerre mozgatja meg az eltökélt borfogyasztókat, valamint kultúr- és koncertkörítései révén a borszempontból inkább csak lelkes érdeklődőnek számító amatőröket is. És hát engem is, ami módfelett meglepő ahhoz képest, hogy képzeletbeli rendezvénynaptáramban a közelmúltat tekintve az évente két-háromszori mozilátogatásaim is sűrűbben követik egymást, mint az ilyesfajta boros rendezvények. Most viszont én is poharat ragadtam, így a rendezvény utolsó napján furmintfannal közösen bevettük Óbudát, hogy megszondázzunk néhány standot, jól.

A nemrégiben megrendezett és itt, a Borrajongó hasábjain is megénekelt Santos & Seixo kóstoló kapcsán már említésre került, hogy az eddig csak borkereskedésként működő Fill The Winebox csapata egy borbár és borbolt megnyitására készül. A kóstoló időpontjában még csak amolyan "soft opening" jelleggel működő borbár a múlt héten hivatalosan is megnyitott, amelynek örömére egy zártkörű kóstolóval is kedveskedtek néhány szerencsés meghívott vendégnek.
A borbárban természetesen számos tételt poharaznak a kereskedés tételeiből, amelyeket helyben meg is lehet vásárolni elvitelre. A borok mellett természetesen kávé, sör és más alkoholos ital is kapható azok kedvéért, akik esetleg nem boroznának, és a rend kedvéért az italok mellé hideg falatokat is lehet fogyasztani.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

Egy somlói fehér és egy villányi vörös után az őszi hiperes borkínálatból ezúttal egy mádi késői szüretelésű édes bort kóstoltam a Kardos és Fia Szőlőbirtoktól.
A TündérMese névre keresztelt késői szüretelésű édes bor minden évjáratban elkészül a pincénél. Eleinte az volt a szándék, hogy csak az első évjáratot nevezik így, Kardos Gábor kislánya, Tünde tiszteletére, aki az első "TündérMese-szüret" idején született, de a fogyasztóknak és a kereskedelmi partnereknek is megtetszett a név, így meg is tartották. A vidám címke is remekül passzol a bor nevéhez és stílusához (legalábbis szerintem).
A fajtaösszetételt mindig az adott évjárat határozza meg, így ez változhat és változik is, míg a stílus a borász szándéka szerint állandó: cél egy könnyedebb, jó ivású, nem túlzottan koncentrált vagy nehézkes késői szüretelésű bor megalkotása, amelyből több pohár elfogyasztása is jól esik. Ennek jegyében a kézzel szüretelt termés kíméletes préselését követően spontán, acéltartályban erjed a must, és nagyjából 100 g/l maradékcukor-tartalom környékén állítják meg az erjedést. Stabilizálás és hidegkezelés után további 3 hónapos tartályos érlelés következik, a TündérMesében tehát hordónak nem jut szerep.

Tokaji száraz bor-fronton közel 20 év alatt rengeteg fellángolásnak, stílusváltásnak, fordulatnak és vitának lehettünk szemtanúi. A türelmetlenek szerint 20 év hosszú idő, a türelmesebbek szerint nem. Egy biztos, a tokaji száraz furmint (és hárslevelű) borstílusa sok változáson ment keresztül, szüreti időpont, almasavbontás, hordóhasználat, maradékcukor, test és alkoholtartalom szempontjából. Egységes stílusról jó eséllyel még ma sem beszélhetünk, de abban megegyezhetünk, hogy a borok általánosságban elmozdultak a könnyedebb, elegánsabb, gyümölcsösebb stílus irányába. A lendületes savakat már szinte mindenki egy kevés maradékcukorral próbálja megszelídíteni, a hordó karaktere egyre kevésbé nyomja rá a bélyegét a bor ízére és textúrájára (egyesek teljesen ki is iktatták a képletből), a borászok törekednek az alacsonyabb alkoholtartalom elérésére. 

Az utóbbi években a tokaji borászok egyértelműen a furmintot kiáltották ki zászlóshajónak, míg a termőterület mérete okán egyébként is másodhegedűs hárslevelű még hátrébb szorult. A furmintot (még ha nem is feltétlenül Tokajjal egyenlőségjelet téve) különféle programokkal, médiakampányokkal is zászlajukra tűzték, lásd Furmint Éve, FurmintUSA, furmintkiválóságok, stb. A fajta elsőbbségét a borászok igyekeztek különféle érvekkel is alátámasztani, amelyek közül a legtöbbel sosem értettem egyet.
Számos világhírű borvidék (Bordeaux, Burgundia, Rhone, Toscana, Rioja, Wachau, Marlborough... sorolhatnám napestig) kommunikációja egyáltalán nem a fajtáról szól, akár, mert alapvetően házasításban (is) gondolkoznak vagy pedig már annyira összeforrt a fajta a borvidékkel, hogy előbbit jóformán felesleges emlegetni, mindenki tudja, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy mi történne, ha hirtelen elkezdenének külföldön is nagy területen furmintot telepíteni és neadjisten hangos nemzetközi sikereket elérni, pláne a magyaroknál olcsóbb palackáron forgalmazott borokkal?
Arról, hogy a furmint adottságai jobbak, mint a hárslevelűnek, nem vagyok feltétlenül meggyőződve, kivéve ha a furmint neutrálisabb karakterét előnynek állítjuk be. A két fajta számos (hasonló) jellegzetessége ugyanúgy lehet áldás, mint átok, úgy mint az élénk savak, a jó cukorgyűjtő képesség, vagy a rothadékonyság, ezért a szüreti időpont megválasztása ezért kulcskérdés. A hosszú eltarthatóságról egyik fajta sem tudott jobban meggyőzni, mint a másik: sok értékesnek tartott furmintot és hárslevelűt láttam már 3 éves korában teljesen megöregedni, de ellenpélda is akad bőven, vannak tokaji szárazak, amelyek 10 évesen is remek formában vannak.
A kedvencem: a furmint nevét könnyebb kimondani, mint a hárslevelűét. OK, de pl. a riesling nevét is könnyebb kiejteni, mint azt, hogy grüner veltliner, mégis látjuk, hogy hol tartanak az osztrák "grüve"-k.
Abban, hogy az egyes dűlők adottságainak, az ezekről származó borok karakterének összehasonlítása érdekében érdemes egy fajtát használni, már több ráció van, bár az ültetvények korából, a különböző klónokból és alanyokból fakadó eltéréseket ez sem küszöbölné ki.
Ami egyértelműen a furmint mellett és a hárslevelű ellen szólhat, az a termőterületek nagysága, ezt nem kell magyarázni. Ugyanakkor a száraz tokaji akár tükrözhetné is a borvidék két fő fajtájának területi arányát, miközben egyesíti előnyeiket, és ezzel el is érkeztünk a kóstoló és a poszt apropójához.

Néhány nappal ezelőtt az egyik legnagyobb hazai borkereskedésben vásároltam egy palackot egy tokaji éltermelő száraz (akciós árú) borából. Másnap ki is cuppant belőle a dugó, kóstolgattam magában, kipróbáltam az aktuális ebédhez és vacsorához is, el is fogyott ripsz-ropsz. A bor igen jó volt, majdhogynem kiváló, (ismét) rácáfolt a tokaji száraz borok jövője felé szkepticizmussal tekintőkre. Bár az árkedvezmény jelentős volt, mégsem voltam teljesen boldog. Az alábbiakban boncolgatom egy kicsit a háttérben meghúzódó okokat.

Ha minden igaz, ez itt az idei ötvenedik "tegnap ittam" címkével ellátott poszt a blogon és összességében is a száznyolcvanegyedik. Szerencsére sikerült a mérföldkő apropójára egy alkalomhoz méltó bort választani, egy 2017-es tokaji hárslevelű képében, amely ungert társaságában nyílt ki.
Miközben szinte minden borvidékünkön már napokkal-hetekkel ezelőtt elindult a 2018-as szüret - sőt, néhány pincénél már be is fejeződött -, addig a komolyabb 2017-es száraz tokaji borok még csak ezután érkeznek meg a polcokra. Ahogy az általában lenni szokott, a Gizella Pince esetében a Barát Hárslevelű az első fecske. Mi is ezt kóstoltuk meg nemrégiben, és mitagadás, szerettük. A palack tartalma tempósan fogyott is, másnapra épp csak mutatóban maradt nekem egy pohárkára való, de az is megerősítette az első nap begyűjtött tapasztalatokat.

Nehéz ügy a tokaji száraz furmint, illetve úgy általában a száraz tokaji ügye. A 20 éve "feltalált" modern kori tokaji száraz furmint a 2000-es években slágertermék lett, nagy nemzetközi sikerekről szövődtek az álmok, az árak meredeken emelkedni kezdtek (és nem feltétlenül tükrözték a végeredményt erősen befolyásoló évjárati hatásokat), és bár jöttek sikerek, egyre nőtt a huhogók tábora is. Egy biztos, a téma kevés borisszát hagy hidegen.
Az elmúlt közel 20 év alatt magával a furminttal kapcsolatban is számos kérdés merült fel és maradt megválaszolatlan (a furmint vs. furmint+valami házasítás témájáról majd máskor). Tény, hogy egységes tokaji száraz bor stílusról egyelőre nem beszélhetünk (legyen szó akár furmintról, hárslevelűről, vagy házasításról), még ha kialakulóban is van valamiféle konszenzus olyan téren, hogy az elegánsabb, gyümölcsösebb, frissebb borok irányába mozduljon el a borászok nagy része. Egyesen szerint nehéz kommunikálni úgy egy fajtát, hogy nincs egy könnyen beazonosítható irány, mások szerint a furmint egyik nagy előnye éppen sokoldalúságában rejlik.
Olyan "részletkérdésekben" sincs feltétlenül egyetértés, mint az élesztő, illetve a hordó használata, így aztán valóban nincs könnyű dolga az embernek, ha megpróbálná sallangoktól lecsupaszított ideális tokaji száraz (bor vagy furmint) kiindulási pontját (értsd: spontán erjedés, 0 túlérettség, botrytis, vagy hordó) meghatározni. Nem állítom, hogy a mai írás apropójául szolgáló bor pont ilyen modell lenne, de - legalábbis stílusát illetően - mindenképpen egy olyan interpretáció, amelyre egy lehetséges igazodási pontként érdemes lehet odafigyelni.

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt számoltunk be az az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – igazgatta tállyai borászat fővárosi bemutatkozásáról. A múltidézésért ide célszerű kattintani. Most pedig ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az időközben négyévnyire szélesedett múlttal rendelkező, úttörő tokaji párosborászat második sajtóbemutatkozásán is részt vehettünk, pontosan ugyanott és nagyjából ugyanúgy, a Costes Downtownban. Bár két alkalomból nem következik egyértelműen a hagyományteremtés, a magunkfajta önző, ingyenélő blogger- fogyasztói szemszögünkből mégiscsak örülünk, hogy hasonló keretek között, szakmai háttérinformációkkal és ételpárosításokkal végigfuthattunk a tállyai pince aktuális kínálatán. A mindenféle sajtóközlemények leközlése helyett pedig idén is szubjektív, de közszolgálatinak látszó tudosítást igyekszünk adni a rendelkezésre álló négy darab kezünk segítségével, alább.

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt. 
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.

A nappali átlaghőmérséklet meredeken kúszik felfelé, és bár nem tartom magam szezonfogyasztónak, de ettől még tény, hogy ilyenkor jobban esik több gondolkodásmentes fehéret inni, mintsem szöszölni mindenféle masszívabb, már-már figyelmet is igénylő csúcsostromlásokkal. Ilyesfajta okok miatt rontottam rá a hétvégén a négyfal között található borkészlet középpolcos édesszegmensére, amelynek nagyjából azóta képezi személyesen stabil részét az erdőbényei Béres Szőlőbirtok, amióta a mennyiségen kívül a minőségre igyekszem figyelni elsősorban.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Béresék csak olcsóédesben utaznának, merthogy van náluk a szárazdűlőstől kezdve az aszúig minden, inkább csak arról van szó, hogy az említett alapédesek érhetők el szélesebb körben, így a hiperpolcokon is. Itt pedig az számít tehetségnek, ha az ide optimalizált borok hozzák a szűkebb elvárások által támasztott minőséget, amivel – röviden összefoglalva a bejegyzés lényegét – most sem volt gond, sőt.

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

Manapság már szinte minden napra jut legalább egy borkóstoló Budapesten, a legváltozatosabb helyszíneken, különféle témákat érintve. A bőség zavarában jó eséllyel mindenki megtalálhatja a számítását szimpla borkedvelőtől a fanatikusig, már ha nem ódzkodik a társasági eseményektől. Az érem másik oldala, hogy alig akad olyan új induló boros rendezvény, ami még az újdonság varázsával hat. A Fermentation Fair névre keresztelt, a Tabánban található Czakó-kertbe szervezett kóstoló hírére viszont én is felkaptam a fejemet. A szimpatikus helyszín és az ígéretes kiállítói névsor mellett az sem volt elhanyagolható, hogy a szervezők - és kiállítók - egyike az a Homonna Attila, aki meglehetősen ritkán jelenik meg kóstolóféléken, szóval minden adott volt, hogy az első Fermentation Fair hozzon valami újdonságot  a színtérre.
A kiállítók mind természetközeli szőlőművelésben és borkészítésben gondolkozó magyar, osztrák és német borászatok voltak, akik ráadásul igen komoly kísérletezőkedvvel is meg van áldva, úgyhogy lehetett számítani néhány extrémebb tételre is.
 

Miközben a kertben a borászok töltögettek és meséltek, a belső fedett helyiségekben különböző témájú mesterkurzusokat is tartottak és a Terroir Squad (a projekt mögött álló Molnár Márk a Fermentation Fair másik szervezője) legújabb videóját is meg lehetett tekinteni az online megjelenés előtt. A program számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket: kellemes környezetben, nyugodt körülmények között kóstoltam sok érdekes bort, nem kellett rohanni, lehetett beszélgetni, nem volt tömeg. Nem tudom, hogy a látogatottság végül találkozott-e a szervezők elvárásaival, de a tervek szerint évente két ilyen eseményre kerülhetne sor. Én örülnék neki.

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

Nem vagyok a muskotályos/illatos fajták feltétlen rajongója, de természetesen előfordulnak szabályerősítő kivételek. Ilyen például a Tokaj Nobilis Sárgamuskotály, amely elég stabil választásnak bizonyult eddig: amióta először találkoztam ezzel a borral, minden évjáratából vásárolok, és sosem bánom meg. Ráadásul tokaji mércével mérve nem is drága, ilyen bor pedig pláne kevés van a fenti listán. Bárdos Sarolta nagyon biztos kézzel készíti el ezt a tételt évről évre: úgy hozza a muskotályos fajtajegyeket, hogy nem lesz közönségesen pacsuli, az egyes évjáratok között is határozottan felismerhető különbségek vannak, így nem fullad érdektelenségbe, és bár félszáraz, a savak tartják annyira a lépést a cukortartalommal, hogy az édességérzet ne riassza el feltétlenül a maradékcukortól ódzkodókat. Biztosan ízlés dolga, de magamon azt vettem észre, hogy a hűvösebb években jobban szeretem, talán a feszesebb szerkezet miatt, de a melegebb évjáratok hedonistább borait is maradéktalanul tudom élvezni.

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)