Tejbetökként vigyorgunk Szomjas Gödénnyel, ahogy a terepjáró platója időnként irdatlan nagyokat mér a hátsónkra. Igaz, a pelikán alatt jó szolgálatot tesz egy pihe puha microthiolos zsák, nekem csak a pőre fém jutott. Fülig ér a szánk, de nem csak azért, mert a pincében már jócskán fogyasztottunk. Szürreálisan indult ez a cornas-i látogatás. Az appelláció egyik feltörekvő sztárjához, Franck Balthazarhoz igyekeztünk. A megadott címen természetesen még ráutaló jel sincsen. Kis kevergés-kavargás, végül is nem nagy ez a falu, a főtérhez közel lesz. Cornas ősöreg temploma tompa puffanással jelzi, megérkeztünk. Míg én gépé-gépkocsimmal a középkori falat amortizálom, a másik kolléga a kis főtéren kérdezősködik. „Cave de Franck Balthazar?” – állít meg egy dolgosnak látszó negyvenes, Adidas-gatyás tagot. „Moi” – bök magára a fickó, majd egy gyors mozdulattal a szemközti kapu felé biccent. Be-sza-rás.

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

Július idusán érkezünk Tain-l'Hermitage barátságos kisvárosába. Rendkívül takaros és kellemes kultúrhelynek tűnik, mint a vidéki Franciaország úgy általában. A turizmus fősodra most messze elkerül innen, zavaró tényező a fasorban sincs. Egy nappal korábban még a Szent Bernát-hágón olvadozó hóbuckákat és a lomhán gurgulázó mormotákat csodáltuk. Itt „lent” azért elég meleg van, a dél már finoman próbálkozik, miközben még az Alpok hatása is érvényesül. Az egész települést az időtlenül legendás Hermitage domb brutális, kézzelfogható gránittömbje uralja. A mintegy 140 hektáros Hermitage Franciaország egyik leghíresebb termőhelye, a syrah fajta abszolút cru-je. Egyetlen szempillantással felmérhető, hogy az egész történet nem csak az altalajról, a kavicsokról meg a vízelvezetésről, hanem a tökéletes kitettségről szól. A nagy értékű termőhely az érett syrah apoteózisa, amely nem feltétlenül egyértelmű itt északon.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Dom. des Escaravailles:  Cotes du Rhone Les Antimagnes 2010: 70% grenache( 60 éves tőkékrő)l, 30% syrah( 30 éves tőkékrő)l. Málnás illat, diszkrét, finom fűszeresség. Arányos test, finom, de kissé visszafogott íz. Alig közepes tannin,  érett, de kellően  élénk savak. Lazább szerkezet, alig közepes lecsengés. Remek gasztro-bor. 5+  (9.50 Euro)

Michel Gassier: Costieres de Nimes Nostre Pais 2010: 35% Grenache, 25% Carignan,20% Mourvedre, pici Cinsault és Syrah. Málna, édes fűszerek, pici gyógynövény. Közepesnél nagyobb test. Viszonylag telt íz, érett-édes gyümölcsösség, közepes mennyiségű puha tannin, szélesebb, komótosabb savak, inkább lazább, mint tömör struktúra, közepesen hosszú lecsengés. Jó inni.  6-  (11.75 Euro) Akov-ot eggyel jobban megfogta anno.

Dom. Les Cailloux Chateauneuf du Pape  2010: Fajsúlyos darab, jó koncentrációval, tiszta gyümölcsösséggel, de mégis visszafogott, nem akar sokat mutatni. Tömör mag, a megszokottnál talán picit keményebb, de így is jóféle tanninok, jó egyensúly, közepesnél határozottan hosszabb lecsengés. 6/7 (30 Euro)

Dom. Oustal Blanc Minervois La Giocoso 2007   : 65% grenache, 20% syrah, 15% carignan. Kifejezetten fűszeres bor, borsos-szegfűszeges-csillagánizsos világ, szilvás-áfonyás gyümölcsösséggel. Közepesnél nagyobb test. Telt íz, közepesen tömör szerkezet. Élénk savak, kemény, poros tanninok, közepesnél hosszabb lecsengés. 6+ (21.50 Euro)

Pierre Cros : Minervois Les Aspres 2011: Syrah 100 évesnél idősebb tőkékről. Tömény szilva, pici földesség, fahéj, szegfűszeg. Nagy testű korty, intenzív, mély ízek, tömör, masszív közép, hosszan szájbaivodó strukturális tartalmak. Sűrű szövés, mégis arányos, jól iható, kerek egész. Nagyon szép. 7+  (28 Euro)

A borokat innen rendeltem,kivéve a Cailloux-t, mert azt innen.

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

Ha egy megkérdőjelezhetetlenül elismert portugál birtokot kellene megnevezni, én biztosan a Quinta do Novalra tenném a voksot. Nem csupán azért, mert a történetét 1715-ig visszavezető Noval megfelelően historikus, hanem – eltekintve a hetvenes-nyolcvanas évek megingásaitól – a borok színvonala egy szűken markolt nemzetközi elitben is megsüvegelendő. A Novalnak az 1931-es Vintage Port hozott világhírnevet. Az 1927-es évjárat hatalmas termése és a „begyűrűző” gazdasági válság kellemetlen kombója igen érzékenyen érintette a portugál bortermelőket. Az 1931-es év deklarációjára tehát gondolni sem lehetett. A Novalnál azonban nem majréztak, vettek egy nagy levegőt, deklaráltak, majd piacra léptek. A döntés őket igazolta, hiszen a bor akkorát szólt, hogy rövid idő alatt minden Port-fogyasztó megtanulta a Noval nevet. A magát ma is tartó vélekedés szerint a Quinta do Noval 1931 a valaha készült legjobb évjáratos Portói. Igazi legenda, pontosabban egy élő legenda, hiszen bárki, aki képes a csillagászi összeget kifizetni érte, ma is meghajolhat még előtte.

Elindítok egy sorozatot. Rendszeresen két bort fogok egymás mellé állítani, és megnézni hogy szólnak együtt, mit tudnak egymásnak mutatni.

Első lépésként kíváncsi voltam, hogy a múltkori Languedoc-kóstolónk legszebb bora, a jó nevű, de presztízsét tekintve a borvidék szintjén sem épp a csúcsok csúcsának számító, 20 Eurót kóstáló Clos de L'Escandil valóban megüti-e, vagy épp akár túl is teljesíti-e egy top tizenezres villányi nagyágyú szintjét, mint ahogy arra a kóstolónk után gyanakodtam.

Némileg megkésve ugyan, de sikerült kijutnom a már múlt péntek óta zajló szegedi borfesztre és tenni egy kört. Rövid, nem túl alapos jegyzetek következnek, többnyire pontszám is mellékelve. Ez utóbbiakat tessék helyén kezelni. (fesztivál, hangzavar, a sok bor által összezavart nyálkahártya stb..)

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A múltkori bombasztikusan jó Languedoc-kóstoló után várható volt, hogy ebben a témában fognak még történni kalandozások. A lenti borokat nem egyszerre, hanem egy jó hónap leforgása alatt kóstoltam, ebben a posztban pedig rendszereztem a tapasztalatokat.

A képen Terrasses du Larzac, Languedoc egyik jelentős alkörzete. Innen vettem kölcsön.

Úgy néz ki ez a hét Dél-Franciaországé itt a blogon. :)  A Dél-Rhone további felfedezésével egyidejűleg régóta tervezett lépés volt Languedoc-kal való ismerkedés is.

Franciaország legnagyobb, sokáig mellőzött borvidéke, amely inkább asztali borokkal töltötte fel az áruházakat. Az utóbbi 20 évben viszont látványos fejlődésen ment keresztül és immár tény, hogy bizonyos területei csodákra is képesek, mint például a képen is látható Pic Saint-Loup. (az eredeti kép itt.)

Próbáltam egy szép merítést összehozni innen, lehetőleg érintve Languedoc különböző szegleteit. 10 és 25 Euro közötti vörös borokat vizsgáltunk.

A  Dél-Rhone kétségtelenül leghíresebb körzete Chateauneuf du Pape nagy kedvencem, jó néhány innen származó bor leírása szerepel már a blogon. A többi területről viszont még nagyon érintőlegesek a tapasztalataim, pedig állítólag megéri foglalkozni velük, mert rendkívül izgalmas és jó ár-érték arányú kincsekre lehet itt bukkanni.

Egy kis eredetvédelmi hierarchia a teljesség igénye nélkül. A Rhone vidék legnagyobb részének gyűjtő eredetvédelmi megjelölése a Cotes du Rhone. Nagyon sokféle tételt takarhat ez a név. Olcsó, nagy mennyiségben készülő, mindennapokra szánt korrekt technoboroktól kezdve híres CdP birtokok  nagy boraiba végül bele nem került alapanyagaiból készült másodborok is. A következő lépcsőfok a Cotes du Rhone Villages, amennyiben a termőhely az erre jogosult falvak valamelyekéhez tartozik. Ezen a kategórián belül a legjelentősebb falvak a saját nevüket is odailleszthetik a Villages mögé. Itt már elvileg megsokszorozódik az esély, hogy valami értékesebb nedűt kapunk. És persze vannak azok a kiemelt területek melyek saját külön eredetvédelmi körzettel rendelkeznek, például a már említett Chateuneuf du Pape,  ill. Gigondas. Pazar, klasszis borok tömkelege, de megkérik az árukat.

 Következzen néhány tizeneurós dél-rhone-i próbálkozás:

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

Amikor először került Clos Mogador a poharamba, csak egy kiváló spanyol vörösbort vártam. A Mogador viszont jóval többnek bizonyult ennél. Őrjítően izgalmas, komplex és intrikus volt, sem spanyol, sem francia, de mégis valahogy mindkettő. A „végtelen mélységek mellett Bordeaux Dél-Rhone-nal randevúzik” – írtam első találkozásunkkor és ma is emlékszem arra a váratlan robbanásra, amellyel René Barbier korszakalkotó és „borvidékcsináló” bora térdre kényszerített.

Tavalyi év végén tűnt fel Konyáriék színtiszta malbec-je a polcokon, gondoltam azonnal le kell rá csapnom. Eredetileg csak erről a borról terveztem írni, de ennél a bevezetőnél járva mégis csak megszállt pár érdekes gondolat. Azt hihetné az ember, hogy Magyarország borvidékei egy viszonylag beállt szőlőfajta-választékkal dolgoznak, hiszen a kilencvenes évek útkeresési fázisában nagyjából kikristályosodtak az irányok. A hazánkban honosnak számító un. történelmi fajták csak egy részét – hol nagyobb, hol kisebb arányban – adják ennek a bizonyos választéknak. Ez részben örömre, részben pedig bánatra adhat okot, hiszen minél több a behurcolt kozmopolita, annál kevesebb figyelmet szentelünk kiterjedt szőlészeti örökségünknek. Lenne pedig miből gazdálkodni, írtunk már róla bőségesen. Ennek ellenére is azt állítom, hogy kár volna bárkit is korholni a sosem látott szőlőfajták betelepítéséért, hiszen ettől – normális esetben – csak színesebb és gazdagabb lehet a hazai bortérkép.

Michel Gassier és a Château de Nages itthon majdnem teljesen ismeretlenek. Ennek ellenére Michel Gassier neve szinte rakétaként robbant Dél-Franciaország egére. Nem túlzás azt állítani, hogy a pincészet valószerűtlenül gyorsan vált Robert Parker és a The Rhone Report kedvencévé. Amikor – mi bloggerek – ilyen bevezetőt írunk, szegény olvasó szemei előtt máris vastag bankjegykötegek és borritkaságok képei pörögnek. Pedig mi sem áll ettől távolabb. Gassier megmutatta ugyanis, hogyan lehet sokszor lesajnált, másodvonalas appellációkból „jóárasított” csúcsborokat készíteni. No, de az olcsó és jó borok – gondolhatnánk – nagyüzemben, csak ipari módszerekkel készülhetnek. Újabb végletes tévedés. A Château de Nages organikus műveléssel, a beavatkozások minimalizálása és a termőhely „maximalizálása” mellett tesz erre kísérletet. Ki hallott már ilyet?

A Balfon tett kitérő után Fertőrákost vettem célba. Itt a soproni borvidék szeniorjához, Jandl Kálmánhoz jelentkeztem be. Az aprócska családi pincészetről relatíve keveset lehet tudni, van egy szűkszavú honlap, pár internetes tudósítás vagy rövidke videó interjú, de semmi egyéb. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a Jandl borokba nehéz csak úgy véletlenül belefutni, még borszaküzletben sem nagyon találkozni velük. Jómagam is igen keveset kóstoltam ettől a pincétől, de egy vak randevúm a Kohlenberg Shiraz 2007-el nagyon meglepett. Egy nemzetközi syrah sorból emelkedett ki ez a remekbe szabott fajta-interpretáció. Végül is ez ültette el bennem, hogy a Jandl Pincéhez egyszer el kell látogatnom.

Rioja és Ribera del Duero után következzen egy kis ízelítő Priorat boraiból. A borvidék általános jellemzőiről például itt és itt juthatunk információhoz, bejegyzésemben a kóstolt tételekre koncentrálok. Nem volt pofonegyszerű még öt bort sem összeszedni a piciny vidékről, de azért sikerült. Nagyon szép borokat kóstoltunk, és akárcsak az eddigi tesztek alkalmával, ezúttal is sikerült kiemelkedő tételbe is belefutni, amely pontosan megmutatta miért lehet Prioratot szeretni:  

Idén is megrendezésre került – immár 12. alkalommal – a híres-hírhedt Terra Australis. A 20 éve Sydney-ben élő borszakértő, Halász Attila (alias Európai) ismét Ausztrália legnagyobb borait hozta el erre a klasszikussá érett kóstolóra. Attila kínosan ügyel rá, hogy milyen borok kerülnek a mezőnybe, éven át tartó kóstolásai során válogatja össze a legszebb tételeket. Szólhatna így a tudósítás egy szokványos csúcsboros kóstolóról is, de mi sem áll ennél távolabb. Attila ugyanis gondoskodik róla, hogy mindenki, minden szempontból meghökkenve távozzon. Inkább egy freestyle műsorra hasonlít ez, tele „reflexiókkal és tükörtartással”, amelyet nem mellesleg halálosan komoly borok szegélyeznek. Van, aki kezdetben meglepődik a kíméletlen őszinteségen és nehezen tudja kezelni a dolgot, és van, aki már megtanult kacarászni a bombasztikus borokkal kísért műsoron. Azt hiszem Attila saját szavainál jobban nem is lehetne megfogalmazni a lényeget: