Itt az első magyar egyveleg is nagyjából az év első napjától március első hetéig bezárólag kóstolt borokkal.

A Furmint Február rendezvénysorozatába az utóbbi évek során több vidéki helyszín is bekapcsolódott és idén Köveskál is csatlakozott a maga a "Furmint Napok"-kal. A Káli-medence kis ékszerdoboza abban a szerencsés helyzetben van, hogy két elismert borászat és három remek étterem is található a faluban, az egész hétvégére programokat kínáló esemény az ő összefogásuknak és áldozatos munkájuknak köszönhetően jöhetett létre. A Furmint Napokon balatoni, somlói, tokaji borászok beszélgettek a fajtáról és mutatták be azt saját boraik tükrében, az éttermek pedig furmintra hangolt menüsorokkal és borvacsorákkal készültek.

A pénteki nyitónapon a borvacsora után a borászok zárt ajtók mögött egy vakkóstoló keretében beszélgettek a fajtáról és lehetőségeiről, szombaton már egyszerre három helyszínen zajlottak a különböző tematikus kóstolók. A szombati vacsora előtt az érdeklődök egy fotókiállítást és vetítést tekinthettek meg a művelődési házban, majd újabb borvacsora következett. Vasárnap még egy pezsgős reggeli és néhány levezető program búcsúztatta a hétvégét.
A szombati napot én is Köveskálon töltöttem, szikrázó napsütés, havas táj, sok ismerős arc és persze borok társaságában.
 

(Köveskál)

Köveskál gasztronómiájának és borkérdésének közelmúltbeli sikertörténetszerű felfutása nemcsak a szűkebb értelemben vett Káli-medencére gyakorolt jótékony hatást, de tolta magával a Balaton-felvidéket is, jól. Sikerek persze nem az ajándékfán teremnek, dolgoztak érte sokan és sokféleképpen. Ebből a munkából pedig a Pálffy Gyula és fia, Attila által szakmavezetett Pálffy Pince is kihasította a maga jelentős szerepét.

Bár a Köveskálra történő személyes visszatérést 2012 óta különféle magánéleti gyökerekkel rendelkező problémák miatt halogatom, időnként innen, a főfaluból is rácsodálkozom, mennyire kellemes borok készülnek arrafelé mostanában. Így történt ez most is, amikor rápróbálkoztam a friss olaszrizlingjükre. Pozitív irányba faragott a fajtával kapcsolatos előítéleteimen, ráadásul mindezt természetesen úton tette meg, ami ügyes dolognak számít.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

Az alapszintű birtokborok piaci szerepkörének fontossága két szempontból feltétlenül alátámasztódni látszik. A létra első fokaként egyrészről elengendhetetlen, hogy meggyőző-megfelelő stabilitással és teherbírással rendelkezzen a fogyasztói igények tekintetében, hogy legyen szándék és igény haladni tovább, felfelé. A történet másik része az úgynevezett névazonosság, amely szerint birtokbor-kötelesség valósághűen közvetíteni a pincestílust, amely többalapanyagos esetben az alkotófajták egyéniségének háttérbe szorítását is jelentheti. És bár megesik, hogy ezek a peremfeltételek nem teljesülnek, a köveskáli Pálffy Pince esetében szó sincsen ilyesmiről. Kettőezer-tizenötben legalábbis semmiképpen sem. Külön öröm, hogy a műfaj sznobigényeit egy alapvetően fehérboros pincének vörös színekben sikerült teljesíteni, ami a közel sem meggyőző átlagok alapján kifejezetten ügyes munkának számít. 

Itt az újabb adag egyveleg, mindenféle, a márciustól júniusig eltelt időszakban kóstolt magyar borral. Szokás szerint sok a száraz tokaji, de vannak még itt sokan mások, például sok kutyafuttában kóstolt kékfrankos és egy rakás, emlékezetből lejegyzetelt Gere-bor, köztük Balthazar-palackokból (12 l) kóstolt Koparok és Kopárok.

Az ünnepek alatt bőven volt alkalom borozni, pezsgőzni, így év elején mindig jól esik egy hét pihenő. 2017 első teljes hétvégéje viszont olyan fogcsikorgató hideget hozott, hogy muszáj volt valamivel feldobni a hangulatot, a választásom pedig a köveskáli Pálffy Szőlőbirtok és Pince két korábbi évjáratú csúcsborára esett.
A Pálffy-család - immár két generáció közös munkájával - valószínűleg a Balaton-felvidék legjelentősebb borászatát viszi, az elmúlt évek során kialakított koncepció alapján, de kísérletezésektől sem mentesen. Az ültetvények füvesítettek, főleg pillangós virágzatú növényekkel vannak bevetve. A területeken 2007 óta organikus művelést folytatnak, 2016-tól pedig hivatalosan is megindult az átállás az ökológiai gazdálkodásra. A borok spontán erjednek, a Pálffy Pincénél hisznek abban, hogy egészséges, durva kemikáliák nélkül kezelt szőlőt, biztonságosan lehet erjeszteni spontán is, és az eddigi tapasztalataik is ezt mutatják.

A Káli termékleírás legmagasabb kategóriájának megfelelően a pincénél készülnek "Káli Királyi" eredetvédelmi megjelöléssel ellátott borok is, amelyek a "Káli" boroknál szűkebb fajtaválasztékból, alacsonyabb maximális hozamú ültetvényről, magasabb mustfokkal készülhetnek, az előírások szerint hosszabb minimális érlelési idővel (bővebb infó itt). A "Káli Királyi" elnevezés onnan ered, hogy az Árpád-házi királyok uralkodása alatt a "hét Kál községek" adómentességet kaptak, annak fejében, hogy a királyi asztalra bort szolgáltattak.
A Káli Királyi borokból egy fehéret és egy vöröset kóstoltam.

Itt a tegnapi poszt folytatása, néhány rosé és siller után vörösborokkal.

Lassan itt a február, és mint tudjuk, ebben a hónapban éppen csak a csapból nem folyik furmint. A februári furmint-cunamira készülve, mintegy ráhangolódásképpen a hétvégén megkóstoltunk néhány furmintot a 2013-as évjáratból, de hogy ezúttal jobban kimozduljon a kóstolóbrigád a - főleg Tokaj és Somló által meghatározott - komfortzónából, igyekeztem a borokat minél szélesebb körből válogatni a termőhelyet illetően. A két legismertebb furmint-termőhely ezúttal csupán egy-egy nagy pincészet két-két – különböző árkategóriát képviselő – borával képviseltette magát, mintegy viszonyítási pontként. Most inkább azon volt tehát a hangsúly, hogy más borvidékeken dolgozó borászok furmint-interpretációival is alaposabban megismerkedjünk. (A furmint népszerűsége egyébként is nő, egyre több termelő telepíti.) Tokaj, Somló és a Balatont körülölelő borvidékek mellett az országhatáron túlról is érkezett néhány palack, így lett teljes a sor.

Többek között ungert is velem tartott "Furmintország" eme kis szeletkéinek felfedezésében, úgyhogy az ő jegyzeteit is közreadom.

Pontosan december idusán, a Wineporn szervezésében egy irdatlan nagy magyar pezsgőkóstolóhoz volt szerencsém. Szokolai Máté (főkolompos) előzetes jelzése szerint vagy húsz palackos erjesztésű hazai pezsgőre lehet majd rápróbálni, amely kiváló alkalom a magyar pezsgőkészítés state-of-the-art állapotának felméréshez. Mivel decemberben pont a pezsgőkről szokás írni, számomra kihagyhatatlannak ígérkezett a lehetőség. Végül, a szervezők komoly megrökönyödésére 39db (!) különböző tételt sikerült összegereblyézni, amely jól jelzi: a magyar pezsgőpiac forrong, a termelők egyre bátrabban próbálkoznak kielégíteni a vagy évszázada háttérbe szoruló, palackos erjesztésű termékek iránti keresletet.

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Idén április 12-én, immár harmadik alkalommal rendezték meg a Káli-medencei borok versenyét, amelyen volt szerencsém bírálóként részt venni. Mindig szívesen jövök ebbe a sokszínű kultúrával, geológiai csodákkal és gasztronómiai érdemességekkel teletűzdelt régióba, amely az ország talán legvarázslatosabb vidékeinek egyike. A Balaton és a nagyobb települések távolsága viszonylagos nyugalmat, egyben izgalmas elhagyatottságot kölcsönöz a vidéknek. Mégis, aki igényesen igyekszik eltölteni szabadidejét, boldogan keresi fel Köveskált, Kővágóörsöt, Mindszentkállát vagy éppen Szentbékkállát. Gyerekkel, biciklivel, üres gyomorral vagy kiszáradt szájjal, de akár bakanccsal is van keresnivalónk itt. A régió legismertebb termelőjéről, a Pálffy Pincéről szóló posztomban már részletesen írtam a kis falvak nagy dolgairól.

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

Többször szóvá tettem már, hogy nem vagyok épp nagy rajongója a fajtának, de időről időre természetesen kötelező kör a klubban a témát ápolgatni. Idei sorunk összeállításának terhét ezúttal egyik törzstagunk és rendszeres hozzászólónk szegediszomelijé vállalta magára, köszönet néki ezúton is.

 Tegnap este ismét a kis üvegcsés módszerhez fordultam segítségért, hogy fesztiválozzak még egy utolsót, de mégis élvezhessem a családi kört otthon egyidejűleg.

Megint négy tételből vittem haza.

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

Második alkalommal igyekeztem úgy csinálni, hogy az újak mellett legyenek a tervben olyan borok is melyek múltkor már terítékre kerültek és tetszettek, több kóstolás hitelesebb képet ad alapon. Továbbá feltett szándékom volt a Weingut Riffel alapos kivesézése, ezúttal nem csak riesling témakörben.

Következzenek a rövid jegyzetek: