Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

Engedjétek meg, hogy slágwortokban beszámoljak az idei Mondovinoról. A Wein & Co immár hagyományos, ebben az évben a tizediket jubiláló szimpóziumán negyedszer vettem részt, így mondhatom, hogy folyamatában is látom a rendezvény alakulását. A helyzet viszont az, hogy ez a buli szinte semmit sem változik. Idén is a Konzerthaus fantasztikus díszletei között került rá sor, a termelők 95%-a ugyanaz, már szinte megismertük egymást pár kiállítóval. Ha ez kritikának hangzik, akkor hagyom magam félreérteni. A Mondovino ugyanis annyira brutálisan jó, akkora a felhozatal, hogy azért imádkozik az ember, maradjon minden úgy, ahogy tavaly volt. Hosszú évekig tart, amíg az ember minden érdekes termelő környékére eljut és ha ki is marad valami, a következő esztendőben talán még éppen meg lehet kóstolni…

A Drop Shop eddig is figyelemre méltó osztrák szortimentjét pár hete Weninger-borokkal bővítette, amelynek örömére egy novemberi keddi napon ifj. Franz Weningert borait állították a reflektorfénybe. A különleges nap ázsióját emelte, hogy a délutánt-estét maga a borász is a borbárban töltötte. Délután szűkebb körben, elsősorban gasztronómiai szakemberek társaságában egy szűk körű kóstolóra is sor került, ahol a Drop Shop meghívásának köszönhetően én is részt vehettem.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

A Drop Shop Austria keretében szervezett előadások sorában záró felvonásként Akov is és én is Claus Preisinger Pannobile mesterkurzusát választottuk. A fiatal osztrák borász a Fertő-tó partján zweigeltből és/vagy kékfrankosból készíti Pannobile névre hallgató csúcsborát. Ebből hozott el most egy csokorra valót a Gerbeaud földszinti termébe. Akárcsak a többi mesterkurzuson, most is bivalyerős sort kóstolhattunk.

A kékfrankost középpontba állító áprilisi rendezvénysorozat csúcspontja a Boscolo Hotelben megrendezett Kékfrankos MOST! kóstoló volt. A mintegy 91 kiállító borainak megkóstolása mellett lehetőség volt több mesterkurzus meglátogatására is, amelyek közül ifj. Franz Weninger előadása különösen izgalmasnak tűnt. Bár saját bevallása szerint ritkán tart a mostanihoz hasonló mesterkurzust, Franz remek mesélőnek bizonyult és lebilincselő előadást tartott, amelyben személyes élettörténete és a pincészet borászati szemléletének fejlődése szétválaszthatatlanul összefonódott.

Franz Weninger szerint a kékfrankos világklasszis borokat képes adni, egyúttal azonban azt is vallja, hogy a termőhely szerepe meghatározóbb, mint a fajtáé. A magyar-osztrák határ mindkét oldalán egyaránt dolgozó borász több különböző termőterület kékfrankosai segítségével mutatta be az eltérő talajtípusok hatását a borokra.

A Drop Shop Borbár idén tavasszal is elhozott egy csokor nagy nevű osztrák bortermelőt Budapestre, a Gerbeaud Caféba, egy délutáni-esti borbemutató erejéig. A sétáló kóstoló előtt két külön helyiségben a meghívott borászok mesterkurzusokat is tartottak az érdeklődök számára. Három időpontban párhuzamosan ment egy fehérboros és egy vörösboros előadás, remek borokkal és borászokkal, így nem volt könnyű a választás.

Akov kollégával mi is részt vettünk a rendezvényen - sétáló kóstolón és mesterkurzusokon egyaránt -, a Nittnaus Blaufränkisch kóstolóval nyitnám meg a beszámolók sorát.

A hazai boros közéletben otthonosan mozgó olvasóink már biztosan ismerik a hiánypótoló, átlagon felül izgalmas nemzetközi szelekciót kínáló finewines.hu, illetve riesling.hu oldalakat. A Tar Ferenc nevéhez fűződő, mértékadó hazai vállalkozás a jövőben kibővített, olcsóbb szortimenttel igyekszik egyedülállóan izgalmas betekintést nyújtani a külhoni borvilágba, és próbálja mindezt az eredeti igényszint megtartása mellett tenni. Ez kétségkívül nehéz feladat, ami elsősorban jó borokat igényel jó árazással. Az újítás okán Ferenc egy szűkebb baráti társaságot hívott össze, hogy a friss kínálat alapjául szolgáló borokat megszondázzuk. A beszélgetésre és kóstolásra egy laza, kötetlen péntek estén a nU Bisztróban került sor – ezúton is köszönjük szépen. A Borrajongót ketten, ungertvel képviseltük, így a beszámolót az ilyenkor megszokott négykezes formában olvashatjátok.

A Borjour Magnumon kóstolt bükki és mátrai borokról már írtam külön itt. Úgy gondolom, a többi bor is megérdemli, hogy megemlékezzek róluk, de ezt már nem szedném szét több posztra, elég terjedelmes egyveleg következik tehát. Mint említettem, vörösborokra nem nagyon jutott időm, cserébe viszont legalább szakítottam „majd a végén visszajövök megkóstolni az édeseket is” című történettel, mert ez idő hiányában sosem működött. Nem bántam meg.

Volt néhány bor, amelyet kóstoltam már idén, és írtam is róluk, ezeket feleslegesnek tartottam újra feltüntetni, egy kivétellel. Pontokat nem írtam, amelyik bor különösebben tetszett, csillagot kapott a neve mellé.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

A beszámoló második részében térjünk tehát át a vörösekre. Kezdjük rögtön sógorékkal, lévén Bécsben vagyunk, volt mit szemlézni Burgenlandból. Az első átütő élményt a cabernet-kékfrankos-tannat alapú Gager Tycoon 2009 képviselte. Jó sav, kirobbanó intenzitás, emberes mennyiségű fa és hosszú lecsengés. Nagy kedvencem, az Umathum minden évben szép szelekcióval érkezik a Mondovinora. A Haideboden 2011 meglepően pinot noiros kivitelű, intelligensen elegáns, a kis mennyiség ellenére is érezhető benne a fűszerező cabernet. A Pinot Noir Unter den Terrassen 2010 fülledt, kicsit büdi, de cseresznyésre és hecsedlisre szellőzik. Nem rossz, de nem is meghökkentő. A Blaufränkisch Kirschgarten 2009 viszont mély, nagyon hosszú, tele izgalommal, de azért még érlelésért kiált. Prielerhez átevezve a Blaufränkisch Johanneshöhe 2010 kerül először poharunkba, az évjárat ellenére korrekt, vonzóan piros bogyós és makulátlanul tiszta. A Pinot Noir Hochsatz 2010 hecsedlis, kevés vegetálissággal, nem rossz, de a nehéz évjárat miatt nem kellően koncentrált. A Cabernet Sauvignon Ungerbergen 2011 ellenben komoly anyag, intenzív és hosszú. A háttérben bujkáló kis zöldesség csak fokozza komplexitását. A pult alól töltögetett Marienthal Blaufränkisch 2011 meglepetésre abszolút tartja a lépést a kabernével, csak szuperlatívuszokban lehetne róla értekezni. Az egyetlen magyar vonatkozású kiállító Franz Weninger volt, aki az osztrák tételek mellett a balfi fivéreket is felsorakoztatta. Idő hiányában csak a Dürau Blaufränkisch 2009-re próbáltam rá, de nem bántam meg, mert számomra ez lett a kiállítás legjobb és legérdekesebb osztrák bora. Piros bogyós, egy picit bőrös, rettentő hosszú lecsengéssel, igazi nagy kékfrankos. Méltó barátja a Preisinger Paradigma 2011 zweigelt, kékfrankos és merlot házasítás, amely vonzóan lédús savanyú gyümölcsökkel, jó adag minőségi fával és komoly tartalmával vált emlékezetessé.

Ismét eltelt egy év és megint volt egy jó kis Mondovino. A Wein&Co tulajdonképpeni portfólió-kóstolója Közép-Európa talán legnagyobb és a legkomolyabb termelőket „összerántó” borkiállítása. Idén is vagy kétszáz kiállító ezerötszáz borát lehetett megkóstolni, köztük számtalan magas árazású, szabad „locsolásban” igen ritkán elérhető versenyzőt. Ha átgondoljuk, hogy a két napra 40-45 Euróba fájó belépő mit is kínál, hamar ráébredünk, hogy ennyit ennyiért még a hülyének is megéri. A bécsi Konzerthaus mintegy 4.000 négyzetméteres területén otthonra lelő eseményen idén szokatlanul sok magyar szót lehetett hallani. Talán a Borrajongó korábbi tudósításainak is van ebben némi szerepe. Jó látni, hogy minél többen nyitnak ajtót a nemzetközi borvilágra.

A Finewines.hu, azaz Tar Ferenc irdatlanul bekeményített. Nem elég, hogy egymás után dönti ránk a komoly rajnai sorokat, majd Piemont tanninjaival támad (ld. itt, majd itt), de most még a pinot noirra is rárepült. Nem is akárhogy, hiszen annyira szép sort rakott össze, igazán kár lett volna lemaradni róla. Mi mindenesetre két szempárral figyeltünk, hiszen új szerzőnk, Furmintfan is jelen volt a rendezvényen.

A magyar borokkal ellentétben, az osztrákok jelentős számban képviseltetik magukat az amerikai piacon. Nemcsak a minden bizonnyal híresebb (és szerintem jobb) fehér, hanem a vörös szegmensben is. Kizárólag helyi fajtákra kihegyezve vásároltam néhány palack vöröset és megvizsgáltam őket szépen egymás mellett. Az első bor Wagramból származott, a többi viszonylag jól ismert burgenlandi borászatokból.

Történt történetesen, hogy egy kedves barátunk augusztus elején a harmincadikat töltötte. Ünnepeltünk volna, de valahogy csak nem akart sor kerülni rá. Először irdatlan kánikula volt, aztán páran elutaztak vagy betegség miatt kidőltek, aztán jött a Borfesztivál, aztán más kóstolósorok tettek keresztbe és így ment ez szépen tovább. A témában bonyolított, szűnni nem akaró levelezés szeptember közepén azért már kezdett terhessé válni. Végül egy szeptember végi időpontban állapodtunk meg. Közben annyi időt baltáztunk el, hogy másik hármunk születésnapját is meghaladtuk, szóval volt alibi az ünneplésre. Roppant egyszerű feladatot róttunk magunkra: csak komoly, rendes nemzetközi pedigrével bíró termelő bora kerülhetett az asztalra. Ezúttal nincsenek aszús kadarkák, kétes hírű kaberné szavinyonok, lekvárig alázkodott pinot noirok. Csakis hibátlanul penge borok. Miközben tehát barátunk a harmincadikat ünnepelte, mi is beálltunk a fény alá, kis kezünkbe poharat markoltunk, vidáman remegő májunk pedig már alig várta, hogy ennyire arisztokratikusan kerüljön határmezsgyéinek legszélére.

Ausztriai síelésünk alkalmával érdekes fogásra bukkantam. Nézegetve szállodánk itallapját feltűnt, hogy a legolcsóbb palackos bor épp egy komolynak számító botritiszes édes bor, egy ruster ausbruch, mégpedig a régió egyik legnevesebb termelőjétől a Feiler–Artinger-től. Konkrétan 8 Euroért kínáltak egy 0.375-ös palackot, viszonyításképp ugyanezt borszaküzletben mondjuk 25 Euroért lehet megvenni. Bizarr, hogy egy étteremben nem a megszokottabb módon a duplájáért, hanem a kiskerár harmadáért vásárolható meg. Rákérdeztem a pincérnél, hogy nem kápráznak-e a szemeim,  mire megerősítette az árat, de jelezte, hogy mielőtt belevágnék megmutatná miről is van szó. Hamarosan visszatért a pincéből egy palack 2007-es Pinot Cuvée-vel, és megkért vessek egy pillantást az évjáratra, majd atyai jószándékkal elárulta, hogy egy fehér bornak ez már igen koros. Őszintén meglepődtem. Ez a bor ugyanis előzetes várakozásaim szerint is egy hatputtonyos aszú beltartalmával kell, hogy vetekedjen, a termelő honlapján 40 éves potenciált jeleznek előre. Nem baj, mondom, jöhet. A palack tartalma teljesen rendben volt, én meg persze azonnal megvettem a teljes 4 palackos készletet.

Intenzív illat, sok aszalt kajszi, méhviasz, némi avarosság, törökméz, sósság, vanília, illetve mintha lenne nagyon pici, de nem zavaró mértékű, gyorsan szellőző illó.  Nagy testű korty, krémes-olajos konzisztencia. Telt ízek, vastag gyümölcsösség, itt is elsősorban aszalt kajszi képében, intenzív sósság által kísérve. Jelentős a maradékcukor, de a széles, fajsúlyos savak elég szépen megbirkóznak vele, bár összességében marad egy enyhe édességdominancia. (Utólag a honlapról lecsekkolva a bort látható, hogy 223 g cukor maradt benne, így nem csodálom)  A kétségtelenül nagy test és viszkozitás mellett szerkezetileg is van benne tömörség, a lecsengés szép hosszú. Kellemes tapintatú, sima felszínek. Komoly anyag. Eléri a 7 pontot. (90)

A kékfrankos egy olyan téma, ami magyar borisszaként szinte kötelező.  Ennek megfelelően évente egyszer biztos sorra kerítünk egy ilyen sort, de bevallom jelenleg van még egy kis szubjektív fenntartás bennem. Nem kell persze komolyan venni, kóstoltam már én is remek képviselőit a fajtának minden árkategóriában, talán csak a tavalyi sor nem túl acélos emléke él még bennem.

No mindegy, ne vészmadárkodjunk, nézzük a sort. Többféle árcédula, többféle évjárat, de mégis vakon kóstoltuk a tételeket. Talán azért, mert bennem volt a kisördög, hogy a csapatban nem mindenki ugyanolyan szinten rajong valamennyi résztvevő termelőért. :)

Íme:

A Meinklang biodinamikus gazdaságot bemutató írásunk első része után most nézzük a borkészítés mozzanatait. A szőlészeti és pincemunkák természetesen a Hold- és bolygóállásokhoz igazodnak. A borok erjesztése vadélesztővel történik, a must ülepítéséhez és mozgatásához csak a gravitációt hívják segítségül. Amennyiben alkalmaznak almasav bontást, az is természetesen történik. A kész borokhoz gyakran egy jó adag széndioxidot adnak, ez védi a bort és megalapozza a minimális kénhasználatot. A Meinklang borok tipikusan 20mg/l szabad és 80mg/l teljes kéndioxidot tartalmaznak.

A „Természethű borkészítés Somlón” c. rendezvény Hollóvárt bemutató része után most jöjjön a nemrég Somlón is termelésbe fogó biodinamikus osztrák birtok, a Meinklang. A rendezvény vendége, Werner Michlits a hallgatóságot egy képekkel gazdagon illusztrált előadással vezette be a biodinamikus farmerkedés rejtelmeibe. Werner a téma – még Nicolas Joly szerint is – elismert nagykövete, nyílt és jól érthető előadásmódja hamar beszippantja a hallgatóságot. Ezúttal sem történt ez másképp, aki a megfelelő nyitottsággal érkezezett a rendezvényre, kicsit közelebb kerülhetett a biodinamikához.

Folytatnám a beszámolót a Vie Vinumról. A második részben összegyűjtöttem azon borok jegyzeteit, melyeket Alsó-Ausztria Wachaun kívüli vidékeiről, illetve egy érintőleges burgenlandi merítésből sikerült kreálni.

Íme:

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Az abszolúte minimális jégbor-tapasztalatomra bőven ráfér a ráncfelvarrás, így nem gondolkodtam sokat azon beüljek-e a VinCE jégboros mesterkurzusára. Előadónk, Tony Aspler Kanada első számú borírója, egyben borblogger, és nem mellesleg a borkrimi műfajának talán első és egyetlen képviselője. Indításként kaptunk némi áttekintést a jégbor múltjáról. Az első történelem jegyezte jégbor Franconiában (Németország) készült 1794-ben. Ki tudja miért? Ki volna az a masszívan elmebajos, aki pengeélre lökné a család jövő évi borfogyasztását? Akárhogy is történt, okos emberek rájöttek, hogy a tél derekáig a tőkén hagyott szőlőszemekben a víz megfagy és fagyott állapotban préselve igen komoly cukorfokú, szép savtartalmú must lesz az eredmény.

 A komoly édesekkel való kényeztetés általában Karácsony környékén szokott nálunk sorra kerülni. Viszont úgy alakult, hogy a jelenleg  egyébként a tengerentúlon ténykedő, de az ünnepekre épp hazatérő jó Pardi Norbert épp január első napjait szándékozta Szegeden tölteni.

Így hát úgy döntöttük, hogy megvárjuk a hedonisztikusra tervezett sorral. Meg különben is, van tán olyan tradíció, hogy igyekszik az ember az év elején minden földi jóval ellátni magát, hogy hátha akkor ez lesz a jellemző az egész évben.

Nos mi az év első kóstolóján ehhez igyekeztük tartani magunkat. A koncepció egyszerű, vegyünk két brutál jónak tartott magyar édes bort, a technológiai közelítés végett szándékosan nem aszút, melléjük tenni innen-onnan származó, nemzetközileg nagyon elismert  versenyzőket egyaránt, összehasonlítgatni őket és örülni nekik.

Eredetileg ugyanabból az évjáratból szerettem volna mindet, ez majdnem sikerült is.

Íme a sor:

Első alkalommal tartottunk a kis társasággal zweigelt-kóstolót.

Kiindulásként a képen látható párosításra voltam a leginkább kíváncsi. A talán legimpozánsabb hazai tételünk, a Ráspi Electus, vagy a borblogoszférában már sokfelé agyondícsért (igaz  többnyire az egy  évvel korábbi kiadását) burgenlandi Umathum Hallebühl  lesz-e a fajta "bajnoka"?

Melléjük raktunk még néhány hazai viszonylatban szintén kimagaslónak tartott tételt, így Orsolyáék Kutyahegyije, illetve Luka Enikő sopronija is helyet kapott. Többen is kíváncsiak voltunk, hogy újdonsült kedvenc vörösborunk az Alföldről, Lantosék Hit Zweigeltje mire jutna egy impozánsabb társaságban.

A borokat vakon kóstoltuk. A sor előtt, felvezetőként, azaz vakkörön kívül, teszteltünk egy csongrádi tételt is.

Íme:

Míg elmaradásaink pótlásával igyekeztünk előre lépni, addig nálunk fürgébb ujjak meg is írták a Mondovino 2011-ről szóló beszámolójukat. Természetesen mi is tiszteletünket tettük a császár városában, hogy a legjelentősebb Közép-európai borkiállításon ihletet merítsünk további iszákosságunkhoz. Nem írjuk le újra, hogy az ezúttal a bécsi Konzerthausban megrendezett, óriási érdeklődés kísérte esemény ezúttal nem kapott túl sok helyet. Lökdösődni és fulladni bizony lehetett eleget. Mindent feledtetett azonban a mintegy 200 kiállító portékája, akik úgy látszik kollektívan eldöntötték, hogy gyenge bort ide nem hoznak. A lélegzetelállító átlagminőség kérem 7 pont környékén (90 pont és felette a százas skálán) mozgott, alig-alig találkozhattunk gyengébb tételekkel. Az osztrákok – még mindig – tömött pénztárcájának köszönhetően olyan nevek előtt lehetett „áldozni”, amelyekkel itthon az ember nem vagy csak véletlenül találkozik.