Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

Nem vagyok a muskotályos/illatos fajták feltétlen rajongója, de természetesen előfordulnak szabályerősítő kivételek. Ilyen például a Tokaj Nobilis Sárgamuskotály, amely elég stabil választásnak bizonyult eddig: amióta először találkoztam ezzel a borral, minden évjáratából vásárolok, és sosem bánom meg. Ráadásul tokaji mércével mérve nem is drága, ilyen bor pedig pláne kevés van a fenti listán. Bárdos Sarolta nagyon biztos kézzel készíti el ezt a tételt évről évre: úgy hozza a muskotályos fajtajegyeket, hogy nem lesz közönségesen pacsuli, az egyes évjáratok között is határozottan felismerhető különbségek vannak, így nem fullad érdektelenségbe, és bár félszáraz, a savak tartják annyira a lépést a cukortartalommal, hogy az édességérzet ne riassza el feltétlenül a maradékcukortól ódzkodókat. Biztosan ízlés dolga, de magamon azt vettem észre, hogy a hűvösebb években jobban szeretem, talán a feszesebb szerkezet miatt, de a melegebb évjáratok hedonistább borait is maradéktalanul tudom élvezni.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

A márciusi tél után lassan, de biztosan emelkedik a hőmérséklet, és bár ragyogó napsütésben még mindig nem sok részünk volt, most már talán tényleg bízhatunk benne, hogy ránk köszönt az igazi tavasz. Időközben a pincészetektől megérkeztek a 2017-es rosék, amelyek bizonyosan a hamarosan kezdődő terasz- és kerti parti-szezon állandó szereplői lesznek. A tegnapi poszt után megint rosé lesz a téma nálunk is.
Azt mindenekelőtt be kell látni, hogy a magyar törzsközönség a rosé-ban többnyire szomjoltó fröccs-alapanyagot vagy bulibort látja, és nincs kiéhezve a kifinomult eleganciára vagy a felszín alatt megbúvó részletekre. A másik oldalról a borászatok is a cash flow-bort látják leginkább a rosé-ban, kevés a kísérletező kedvű pince, aki ki mer lépni a mátrixból és a bevált recepttől eltérő irányba indul el, neadjisten spontán erjesztéssel vagy fahordó bevetésével. Provence, Tavel és társai a legtöbb borivó szemében úri huncutságok, ebben persze az ár is szerepet játszik, de a stílus is merőben más, mint, amihez az egységsugarú fogyasztó a standard honi vendéglátóhelyen poharazott rosétól megszokott. Ettől persze még lehet jó rosét készíteni itthon is, bár kevés olyan van, amire az érdekességekre kiéhezett borissza felkapja a fejét. Igaz, nem is kell mindig fejet kapkodni, néha elég jóízűen inni. 
Ennyi csapongás után lassan igyekszem a mai poszt konkrét tárgya felé kanyarodni. :)
Egy korábbi felvetésre válaszolva: a magam részéről szinte biztos vagyok benne, hogy közszolgálati rosé-tesztet nem szervezek, ugyanakkor annak semmi akadályát nem látom, hogy egy-két megvételre ajánlható tételre felhívjuk/felhívjam a figyelmet. Ennek szellemében született a mai szösszenet is, amely a széles magyar rosé-mezőny egyik stabilan jól teljesítő versenyzőjéről, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet boráról szól, bizonyítva, hogy lehet azért ezt a műfajt itthon is úgy művelni, hogy a széleskörű rosé-fan club is megtalálja számítását, de az se fanyalogjon, aki többre vágyik a medián szintjénél.

Bár különösképpen nem terveztük, mégis úgy alakult, hogy összehoztunk egy kétnapos, tavaszváró rozé-minitesztet a hét közepére. Dacára a ténynek, hogy kifejezetten messze állunk a műfaj törzsfogyasztói alapcsapatától, mondhatni koncepciótól mentesen kerüljük el a rózsaszín borok többségét. Vagy éppen azok kerülnek el minket. A sztori első, szerdai állomása a Lőrincz György nevével fémjelzett egerszalóki St. Andrea pince, melynek rozéjáról három és fél évvel ezelőtt írtam utoljára. És hát az van, hogy azóta változott egy-két dolog.

A chardonnay nem véletlenül lett a Föld talán legismertebb és egyik legkedveltebb szőlőfajtája: kis túlzással mindenhol termesztik, a klíma, a termőhelyi adottságok fényében sokféle arcát mutathatja, a pezsgőtől a könnyű fehéreken és dűlőszelektált csúcsborokon át a természetes édes borokig bármi készíthető belőle. A világ az utóbbi időben egyre inkább a helyi fajták felé fordul, és hiába az "anything but chardonnay", a chardonnay-nak - már pusztán Burgundia és Champagne okán is - kirobbanthatatlan helye van a legfontosabb szőlőfajták között. A fogyasztói ízlés fejlődésének annyit azért mindenesetre köszönhetünk, hogy a fával agyonvert, egysíkúan vajas popcorn-os chardonnay-k divatjának biztosan vége, szofisztikáltabb, elegánsabb, gyümölcsösebb borok (is) készülnek világszerte. 
Légli Ottó balatonboglári borászatában két chardonnay-t is palackba zárnak: a komolyabb, testesebb, érettebb karakterű Landord és egy könnyedebb, gyümölcsökre hangolt "alap" chardonnay. Most utóbbi akadt horogra.
 

"Vincze Tamás a családja tulajdonában lévő sárospataki szőlőültetvényeken kezdte pályafutását. 2012-ben érett meg benne a gondolat, hogy jobban beleássa magát a szőlő és a bor világába. Eleinte az erdőbényei Ábrahám Pincészet borászától tanult rengeteget, majd később, több pincészetnél is segített a különböző munkafolyamatokban. A 2015-ös évjáratban már több tételt is készített a Hosszúhegy-dűlőből. A munkálatokat szinte egyedül végzi, mind a szőlőben, mind a pincében, saját koncepció szerint." - írtam Vincze Tomiról jó másfél éve egy mádi kóstoló alkalmával. Tomi és borai azóta egyre nagyobb figyelmet érdemeltek ki a fogyasztóktól és a szakmától egyaránt. Az überlaza borász srác jelenleg Sárospatakon a Hosszúhegy és a Szemince dűlőkben, összesen 0,9 hektáron gazdálkodik, a lehető leginkább természetközeli módon. 

A lent megénekelt három bor vendégségben jött szembe a múlt hétvégén, az ezekről készült rövidke jegyzeteket adom most közre.

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

A Furmint Február rendezvénysorozatába az utóbbi évek során több vidéki helyszín is bekapcsolódott és idén Köveskál is csatlakozott a maga a "Furmint Napok"-kal. A Káli-medence kis ékszerdoboza abban a szerencsés helyzetben van, hogy két elismert borászat és három remek étterem is található a faluban, az egész hétvégére programokat kínáló esemény az ő összefogásuknak és áldozatos munkájuknak köszönhetően jöhetett létre. A Furmint Napokon balatoni, somlói, tokaji borászok beszélgettek a fajtáról és mutatták be azt saját boraik tükrében, az éttermek pedig furmintra hangolt menüsorokkal és borvacsorákkal készültek.

A pénteki nyitónapon a borvacsora után a borászok zárt ajtók mögött egy vakkóstoló keretében beszélgettek a fajtáról és lehetőségeiről, szombaton már egyszerre három helyszínen zajlottak a különböző tematikus kóstolók. A szombati vacsora előtt az érdeklődök egy fotókiállítást és vetítést tekinthettek meg a művelődési házban, majd újabb borvacsora következett. Vasárnap még egy pezsgős reggeli és néhány levezető program búcsúztatta a hétvégét.
A szombati napot én is Köveskálon töltöttem, szikrázó napsütés, havas táj, sok ismerős arc és persze borok társaságában.
 

(Köveskál)

Az első alkalommal 2013-ban megrendezett Nagy Tokaji Borárverés immár hagyomány lett, szerves része a borvidék életének. A Tokaji Tavasz a fő attrakcióként szolgáló árverés köré szervezett programokkal együtt Tokaji Tavasz néven a hosszabb múltra visszatekintő Tokaji Ősz mintájára már egy komplett hétvégére kínál elfoglaltságot a borvidékre látogatóknak. A Tokaji Borlovagrend szervezésében megrendezésre kerülő központi eseménynek idén is Tokaj ad otthont április 21-én, de április 20-22. között három napon át zajlanak a kísérőrendezvények - szakmai előadások, kóstolók, dűlőtúrák, borvacsorák - a borvidék különböző helyszínein.

A sétáló kóstolóval összekötött sajtótájékoztatót idén a Gerbeaud-ház átriumában tartották több termelő jelenléte mellett.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, Takács Lajos a magyar borvilág egyik legérdekesebb, legeredetibb egyénisége, és nagyon jó, hogy mindezt nem kell múlt időbe tenni, hiszen a Somló elhagyása után Lajos most Tokajban tevékenykedik (valószínűleg kevesen tudják: Takács Lajos a borvidék szülötte, Abaújszántón látta meg a napvilágot). Nem túl gyakori, hogy valaki alig néhány év borászkodás után legenda-státuszig emelkedjen, de azt hiszem, Takács Lajosnak ez a Somlón sikerült. A sors úgy hozta, hogy a borász elhagyta "A Hegy"-et, de a borkészítést szerencsére Tokajban sem hagyta abba, még ha eredetileg ez is volt a szándéka.
Lajos somlói borai szép lassan elfogynak, a tokajiak még forgalomba sem kerültek, ritka alkalom tehát, hogy egyetlen kóstoló alkalmával mind a somlói, mind a tokaji munkásságába bepillantást nyerhettünk. Tar Ferenc a Borászportrék-sorozat keretében egy (majd a nagy érdeklődés miatt még egy) ilyen estét szervezett a Carpe Diem-be. 

(Takács Lajos és Tar Ferenc, a képet a Carpe Diem facebook oldaláról kölcsönöztem)

Mit mutat egy aszú alig pár hónappal a szüret után, 10 évesen, illetve 20 évesen? A kérdésre választ kaphatott, aki múlt héten szemfüles volt, észrevette a Disznókő Pincészet által meghirdetett facebook-eseményt és betért egy kóstolóra a tavaly nyílt Veritas Borbárba. Természetesen ugyanazt a bor lehetetlen egyszerre frissen, 10 évesen és 20 évesen kóstolni, de az aszúk érési fázisaiba remek betekintést nyújtott a kóstoló. A Disznókő képviselői kedd délután egy 1998-as és egy 2008-as 5 puttonyos aszút kínáltak az érdeklődőknek és megmutatták a 2017-es aszúmintát is, jelenlegi, szinte újszülött állapotában. Három rövid széljegyzet következik.

A 2017-es év utolsó posztja a blog szerzőinek idén kóstolt külföldi kedvenceit gyűjtötte csokorba. Akovnál szinte teljes a franciák sikere, egyetlen olasz ikon férkőzött csak soraikba. Drbarta kedvenc borai legnagyobb számban szintén Franciaországból érkeztek. Rszabi nem hazudtolja meg magát, szokás szerint sok Valpolicella-termelő borát megtaláljuk a kedvencek között. Ungert listáján szám szerint északi szomszédaink és a franciák találhatóak meg legnagyobb számban, olasz és osztrák borokkal kiegészülve. Nálam idén többnyire a német rieslingek vitték a pálmát, de a legtöbb bor az én listámon is francia. Szóval, nálunk Franciaország nyerte a nem létező versenyt, de a  lényeg az, hogy idén is sok jó bornak örülhettünk.
Alább a részletes listák, természetesen várjuk az olvasók kedvenceit is, mi pedig ezúton is kívánunk boldog új évet minden borrajongónak! :)

Kettőezer-tizenhét végnapjai ismét ürügyet szolgáltatnak arra, hogy szerkesztőségileg összeszedjük azokat a borokat, amelyek bizonyos okok miatt emlékezetesek voltak. A továbbkattintás után elsőként a magyarokat gyűjtöttük csokorba a szokásos módon. Most pedig boldog(abb) új évet kívánva szeretnénk megköszönni az idei figyelmet, támogatást, követést, egyetértést és kritizálást. Buzdítanánk továbbá minden kedves olvasót és követőt a saját kedvenceinek megosztására akár itt, hozzászólás-formában, akár a legnagyobb közösségi portálon elhelyezett bejegyzés alatt, kommentben. Holnap jövünk a külföldiekkel, egyébként pedig jövőre minden bizonnyal újra találkozunk.

Fehér és vörös színű újborokról több szó esett tematikus hetünkön, mint rózsaszínről, pedig roséból akad bőven ezen a térfélen is. Egy ráadás-poszt erejéig rajta maradunk az újbor-vonaton és egyúttal rosé-ügyben is próbálok faragni valamicskét a hátrányból.
Az utolsó (?) újborunk az Alföldről érkezik, konkrétan egy Duna-Tisza közi rosé képében, néró szőlőből, tehát érdekessége, hogy csemegeszőlő szolgáltatta az alapanyagot. A Csizmazia József és Bereznai László által nemesített fajta bő levű fűszeres bogyókat terem és csemegeszőlőkhöz képest magas mustfokkal és jó savakkal hivatott beérni, papíron tehát ezeket a kvalitásait a borba is átment(het)i.
Néróból egyre többen készítenek bort is, főleg rosét és főleg az Alföldön, de például Szekszárdon és Pécsett is. A Szentpéteri Borpince 2010 óta szűr rosét a fajtából, 2013-tól sillert is palackoznak belőle, sőt, volt olyan év, hogy hordós érlelésű rosét is készítettek. A pincészet központja Kiskőrösön található és 45 hektárról készítik boraikat. Meglehetősen széles termékskálájukon többféle rosé, illetve siller is helyet kap, köztük a Néró Rosé is.

Szinte tudatosnak tűnhet, hogy úgy telt el hatnapnyi újborozás, hogy nem esett szó a műfajtér bázisáról, pedig nincsen szó semmi ilyesmiről. A pincék költségvetését stabilizáló, többnyire mennyiségi alapokra helyezett rozékínálat hangos többsége november-decemberben ömlik rá a piacra, hogy aztán folyamatos öregedés és tompulás mellett kihúzza valahogy az évjárat leváltásáig. Lényeg, hogy valamirevaló újborhét nem maradhat sem hiteles, sem közszolgálati legalább egy rozéteszt nélkül. És bár a rózsaszín borok kínálatát a kellemetlenebb tapasztalatok alapján szokás egyfajta aknamezőként kezelni, azért bele lehet futni egy-két kellemesebb tételbe is. Én sem kockáztattam most, inkább leemeltem a polcról az erdélyi Balla Géza legfrissebb rozéját. A tavalyit pár hónappal ezelőtt kifejezetten szerettem, és hát az a helyzet, hogy ez sem okozott csalódást.

A Balaton-felvidék egyik központjaként is jegyzett Balatonfüreden tevékenykedő Figula Pincészet újbora átesett néhány változáson, mióta nagyjából öt évvel ezelőtt utoljára kóstoltam és ittam. A könnyű, félszáraz stílus sértetlen maradt, de a zenit mellé került némi szürkebarát és sárgamuskotály is. Előbbi egy korai szürettel talán érdekesebb is tud lenni, mint a komolyabban vett hazai társai, már ami a savakat illeti, utóbbi pedig nem töri meg a stílus műfaját, karakterét. Mégsem voltam maradéktalanul elégedett a zenittel és másokkal. Vagy én nőttem fel az igényeimmel együtt, vagy ez a bor veszített a szerethetőségéből, amíg eltelt ez a pár év. Nem tudom. Figuláék újbora ugyanakkor egyáltalán nem rossz próbálkozás, de nem ad alátámasztott indokot sem az ajánlásra, sem a második palackra.

Novemberben újbor-pozitívnak kell lenni, nincsen mese. A borász a friss szüretnek és a cash-flownak örül, a többieknek pedig pakolni illik valami jófélét a liba mellé. A kulcsszavak szintjén a frissesség, a fogyaszthatóság és a nembántás volna a lényeg. Legendák nálunk egyelőre nincsenek, nehéz ezt megbízhatóan, évről-évre produkálni. Mert az újbor, az igazán jó újbor nehéz műfaj. Szinte közhely megemlíteni Beaujolais-t, amely jól adagolt kitaláltságával, nagyfokú fogyaszthatóságával megőrjíti a franciákat. Nem csak a fajta, a termőhely és a szüret időpontjának megválasztása a fontos, de technológiában is toppon kell lenni. Még fehérben talán némileg egyszerűbb a dolog, de ha vörösre kerül a sor, nehezebb dolga van a borásznak. Mert a fiatalság rohanás. Sietni a szürettel, gyorsan erjeszteni, ülepíteni, deríteni, oda-vissza szűrögetni, laborálni, üveget rendelni, palackozni, címkét tervezni-nyomtatni-ragasztani, leszállítani. Végigolvasni is fárasztó…

Sajnos nem tudom osztani az újbor rajongók boldog várakozását így november idusán. Az egész felállást paradoxnak érzem, hogy pont akkor jönnek ki a legjobb nyári borok, amikor a legkevésbé van rájuk szükségem. Fene se akar a november végi ködös szürkeségben pillekönnyű borocskákat inni, ilyeneket július közepén kívánnák igazán. Na mindegy, szolidaritásból beszálltam én is a heti témába rovatunkba és fent említett averzióm ellenére egész bizakodó voltam az Etyeki Kúria borához. Az egyik első emlékezetesen jó fehérbor élményemet jónéhány éve a szomszéd birtokon Hernyákéknál szűrték, ugyanebben a felállásban (szürkebarát és királyleányka). Igaz az egy jóval komolyabb interpretáció volt, de azóta is eszményi házasságnak tartom a két fajta házasítását. A lustább és teltebb szürkebarát mellé a királyleányka hivatott bónusz illatokat és ízeket csempészni a házasításba. Ez a bor nem ígér sokat, de azt magabiztosan teljesíti. Penge savak, hibátlan tisztaság, virágos illat, és kellemes korty. Az ára lehetne barátságosabb, (1500 körül van) ha ezer körül árulnák, jó kis beszoktató mézesmadzag lehetne a pince komolyabb darabjaihoz. Így borvidéken belül a Nyakas Pince fajtaborai (chardonnay és sauvignon blanc) általában jobb ár/érték aránnyal bírnak, bár abból épp’ most gyengébb ‘16-os az aktuális évjárat, így az idei év egy kivétel ebből a szempontból. Erős 4 pont.    Adatlap

Egy vallomással kezdeném a posztot: nem vagyok nagy újbor-fogyasztó, hidegen hagynak a Márton-napi hagyományok és a Beaujolais Nouveau-láz sem érintett meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyrészt másoknak köszönhetően ne kerülne időnként a poharamba újbor, másrészt azt sem, hogy kíváncsiságból ne kísérleteznék a műfajjal mondjuk 2 évente egy saját beszerzésű palack erejéig. Szintetizálva a fenti kivételes esetek tapasztalatait, azt mondhatom, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus névre keresztelt bora az egyik legmegbízhatóbb versenyző a hazai mezőnyben. Így aztán, amikor ungert kolléga feldobta, hogy tartsunk egy tematikus újbor-hetet a blogon, gyorsan magamnak is vindikáltam a friss St. Martinus megkóstolásának lehetőségét.