Olaszország "bor-nagyhatalomként" inkább vörösborairól nevezetes, de már egy tavalyi kóstoló is megmutatta, hogy érdemes figyelemmel kísérni és tisztelni az olasz fehérborokat is. Ennek a bornak a 2016-os évjáratából inkább amolyan öncélú szórakoztatás és perspektíva-tágítás céljából emeltem le egy palackot a polcról idén tavasszal, de azután olyan jól teljesített, hogy megfogadtam: biztosan nem megyek el a 2017-es kiadás mellett sem.
 

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Telmo Rodríguez, a tetszhalott spanyol borvidékek egyik (újra)felfedezője 1996-ban vágott bele rueda-i projektjébe, amelyet még sok másik követett. A Duero mellett elterülő fennsík köves és mészben gazdag talaja és az őshonos verdejo adta magát, hogy Rodríguez bebizonyítsa, Spanyolország nem csak vörösborai okán lehet ismert és elismert nemzetközi szinten. A kezdeti időszakban, elsősorban az angol piacok meghódítása érdekében még sauvignon blanc-nal is kísérleteztek. A siker nem maradt el: a Basa névre keresztelt fehérbor (baso=talpas kehely, a rueda-i öreg gyalogtőkék hasonló alakjára utal) nagy népszerűségre tett szert külföldön. A cél azonban kezdettől fogva a helyi fajták rivaldafénybe helyezése volt, így a sauvignon blanc aránya folyamatosan csökkent, majd teljesen kikerült a képletből. A Basa-nak azóta egy 100%-ban verdejo-ból készült, hordós erjesztésű és érlelésű nagy testvére is született "El Transistor" néven, én viszont most a klasszikussá váló "alapbort" kóstoltam.

A Tüske Pince nem tartozik Szekszárd legismertebb vagy legünnepeltebb pincéi közé, pedig érdemes rájuk odafigyelni. Nincsenek a polcról leugró címkék vagy vicces bornevek, nincsenek színes-szagos reklámok, nincs sok médiamegjelenés, nincs instagram-poszt (facebook-oldal azért van, anélkül már nehéz meglenni manapság). Van cserébe egy csendes, szimpatikus borosgazda és vannak a borok. Van egy nem feltétlenül naprakész, de a pince története és háttere szempontjából informatív weboldal is itt.
Halmai Csaba kicsit olyan, mint a borai. Szerény, halk szavú, nem tolakodó. Mindenre válaszol, ha kérdezik, de nem vágyik feltűnésre, nem tolja magát az reflektorfénybe. A borokban is minden megvan, ami kell: nem hivalkodóak, de tiszták, fajtajellegesek, zamatosak, és nem utolsósorban nagyon korrekt az árazásuk. Minden borvidékünknek még sok ilyen borászt és borászatot, mint Halmai Csaba és a Tüske Pince.
 

Amikor a rejtőzködő borvidékek című sorozatban a Bükkről írtam, a Gallay Kézműves Pince történetét és borait mutattam be a borvidékkel együtt, de ugyanígy választhattam volna Sándor Zsoltot és borait is. A "bükki fenegyerek" - ahogy azt hiszem valamelyik borkereskedő emlegette -, korábban dolgozott több borvidéken - Tokajban, Egerben - is, de igazi miskolci lokálpatriótaként a Bükki borvidéken, Miskolcon, az avasi pincesoron alapította meg borászatát.
Ahogy a Gallay Pince is (lásd zenit, pinot blanc, zweigelt) Sándor Zsolt is kiemelten foglalkozik olyan, papíron nem sokra hivatott fajtákkal, mint a zweigelt, a cserszegi fűszeres és a zenit. Míg azonban a Gallay Pince modernebb, letisztultabb vonalat képvisel, addig Sándor Zsolt folyamatos kísérletezés mellett extrémebb dolgokat is palackba tölt, általában hasonlóan különleges fantázianevek alatt. Gyakran előfordul a héjon áztatás, a legtöbb bor teljesen vagy legalább nagyobb részben hordóban erjed, még olyan fajták és borstílusok esetében is, amelyeknél ez általában nem jellemző, lásd cserszegi fűszeres és zweigelt rosé.
Korábban kóstoltam már néhány bort a szortimentből, most azonban tizenegy tétel került elém, hála Kézdy Dániel meghívásának, akinek Sándor Zsolt küldte el a borokat kóstolásra.
 

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

Itt a nyár és a sauvignon blanc-szezon. Számomra ez a fajta adja az ideális nyári bort, lendületes, intenzív, frissítő, és a sok sztereotípia ellenére messze nem csak egy arca van. A bujább újvilágiaktól a visszafogottabb franciákig széles a paletta, és én bármelyiket szívesen elkortyolgatom. A tegnap ittam rovat keretében inkább újvilági és magyar sauvignon blanc-ok kerültek eddig terítékre, most egy francia példány palackját bontottam ki a nyári hőségben.
A holland, de apai ágon francia felmenőkkel rendelkező Joost de Willebois 2004-ben vásárolt meg egy kicsi birtokot Touraine-ban, majd évről évre bővítette, fejlesztette a pincészetet és az ültetvényeket, így a Villebois-ék jelenleg 75 hektáron gazdálkodnak. A szortiment a fehér címkés J. de Villebois és a zöld címkés Villebois borokból áll, előbbi a család 17. században élt ősének, Jean de Villebois-nak állít emléket. A különböző területekről származó (Sancerre, Pouilly-Fumé, Menetou-Salon, Touraine) sauvignon blanc-ok mellett pinot noir és egy a Villebois-szériában egy crémant is készült a pincénél, a fehér címkés J. de Villebois sorozatban pedig több dűlőszelektált tétel is szerepel. Most a zöld címkés sorból választottam egy bort.
 

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

Nem vagyok a muskotályos/illatos fajták feltétlen rajongója, de természetesen előfordulnak szabályerősítő kivételek. Ilyen például a Tokaj Nobilis Sárgamuskotály, amely elég stabil választásnak bizonyult eddig: amióta először találkoztam ezzel a borral, minden évjáratából vásárolok, és sosem bánom meg. Ráadásul tokaji mércével mérve nem is drága, ilyen bor pedig pláne kevés van a fenti listán. Bárdos Sarolta nagyon biztos kézzel készíti el ezt a tételt évről évre: úgy hozza a muskotályos fajtajegyeket, hogy nem lesz közönségesen pacsuli, az egyes évjáratok között is határozottan felismerhető különbségek vannak, így nem fullad érdektelenségbe, és bár félszáraz, a savak tartják annyira a lépést a cukortartalommal, hogy az édességérzet ne riassza el feltétlenül a maradékcukortól ódzkodókat. Biztosan ízlés dolga, de magamon azt vettem észre, hogy a hűvösebb években jobban szeretem, talán a feszesebb szerkezet miatt, de a melegebb évjáratok hedonistább borait is maradéktalanul tudom élvezni.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

A márciusi tél után lassan, de biztosan emelkedik a hőmérséklet, és bár ragyogó napsütésben még mindig nem sok részünk volt, most már talán tényleg bízhatunk benne, hogy ránk köszönt az igazi tavasz. Időközben a pincészetektől megérkeztek a 2017-es rosék, amelyek bizonyosan a hamarosan kezdődő terasz- és kerti parti-szezon állandó szereplői lesznek. A tegnapi poszt után megint rosé lesz a téma nálunk is.
Azt mindenekelőtt be kell látni, hogy a magyar törzsközönség a rosé-ban többnyire szomjoltó fröccs-alapanyagot vagy bulibort látja, és nincs kiéhezve a kifinomult eleganciára vagy a felszín alatt megbúvó részletekre. A másik oldalról a borászatok is a cash flow-bort látják leginkább a rosé-ban, kevés a kísérletező kedvű pince, aki ki mer lépni a mátrixból és a bevált recepttől eltérő irányba indul el, neadjisten spontán erjesztéssel vagy fahordó bevetésével. Provence, Tavel és társai a legtöbb borivó szemében úri huncutságok, ebben persze az ár is szerepet játszik, de a stílus is merőben más, mint, amihez az egységsugarú fogyasztó a standard honi vendéglátóhelyen poharazott rosétól megszokott. Ettől persze még lehet jó rosét készíteni itthon is, bár kevés olyan van, amire az érdekességekre kiéhezett borissza felkapja a fejét. Igaz, nem is kell mindig fejet kapkodni, néha elég jóízűen inni. 
Ennyi csapongás után lassan igyekszem a mai poszt konkrét tárgya felé kanyarodni. :)
Egy korábbi felvetésre válaszolva: a magam részéről szinte biztos vagyok benne, hogy közszolgálati rosé-tesztet nem szervezek, ugyanakkor annak semmi akadályát nem látom, hogy egy-két megvételre ajánlható tételre felhívjuk/felhívjam a figyelmet. Ennek szellemében született a mai szösszenet is, amely a széles magyar rosé-mezőny egyik stabilan jól teljesítő versenyzőjéről, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet boráról szól, bizonyítva, hogy lehet azért ezt a műfajt itthon is úgy művelni, hogy a széleskörű rosé-fan club is megtalálja számítását, de az se fanyalogjon, aki többre vágyik a medián szintjénél.

Bár különösképpen nem terveztük, mégis úgy alakult, hogy összehoztunk egy kétnapos, tavaszváró rozé-minitesztet a hét közepére. Dacára a ténynek, hogy kifejezetten messze állunk a műfaj törzsfogyasztói alapcsapatától, mondhatni koncepciótól mentesen kerüljük el a rózsaszín borok többségét. Vagy éppen azok kerülnek el minket. A sztori első, szerdai állomása a Lőrincz György nevével fémjelzett egerszalóki St. Andrea pince, melynek rozéjáról három és fél évvel ezelőtt írtam utoljára. És hát az van, hogy azóta változott egy-két dolog.

A chardonnay nem véletlenül lett a Föld talán legismertebb és egyik legkedveltebb szőlőfajtája: kis túlzással mindenhol termesztik, a klíma, a termőhelyi adottságok fényében sokféle arcát mutathatja, a pezsgőtől a könnyű fehéreken és dűlőszelektált csúcsborokon át a természetes édes borokig bármi készíthető belőle. A világ az utóbbi időben egyre inkább a helyi fajták felé fordul, és hiába az "anything but chardonnay", a chardonnay-nak - már pusztán Burgundia és Champagne okán is - kirobbanthatatlan helye van a legfontosabb szőlőfajták között. A fogyasztói ízlés fejlődésének annyit azért mindenesetre köszönhetünk, hogy a fával agyonvert, egysíkúan vajas popcorn-os chardonnay-k divatjának biztosan vége, szofisztikáltabb, elegánsabb, gyümölcsösebb borok (is) készülnek világszerte. 
Légli Ottó balatonboglári borászatában két chardonnay-t is palackba zárnak: a komolyabb, testesebb, érettebb karakterű Landord és egy könnyedebb, gyümölcsökre hangolt "alap" chardonnay. Most utóbbi akadt horogra.
 

"Vincze Tamás a családja tulajdonában lévő sárospataki szőlőültetvényeken kezdte pályafutását. 2012-ben érett meg benne a gondolat, hogy jobban beleássa magát a szőlő és a bor világába. Eleinte az erdőbényei Ábrahám Pincészet borászától tanult rengeteget, majd később, több pincészetnél is segített a különböző munkafolyamatokban. A 2015-ös évjáratban már több tételt is készített a Hosszúhegy-dűlőből. A munkálatokat szinte egyedül végzi, mind a szőlőben, mind a pincében, saját koncepció szerint." - írtam Vincze Tomiról jó másfél éve egy mádi kóstoló alkalmával. Tomi és borai azóta egyre nagyobb figyelmet érdemeltek ki a fogyasztóktól és a szakmától egyaránt. Az überlaza borász srác jelenleg Sárospatakon a Hosszúhegy és a Szemince dűlőkben, összesen 0,9 hektáron gazdálkodik, a lehető leginkább természetközeli módon. 

A lent megénekelt három bor vendégségben jött szembe a múlt hétvégén, az ezekről készült rövidke jegyzeteket adom most közre.

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.