A chardonnay nem véletlenül lett a Föld talán legismertebb és egyik legkedveltebb szőlőfajtája: kis túlzással mindenhol termesztik, a klíma, a termőhelyi adottságok fényében sokféle arcát mutathatja, a pezsgőtől a könnyű fehéreken és dűlőszelektált csúcsborokon át a természetes édes borokig bármi készíthető belőle. A világ az utóbbi időben egyre inkább a helyi fajták felé fordul, és hiába az "anything but chardonnay", a chardonnay-nak - már pusztán Burgundia és Champagne okán is - kirobbanthatatlan helye van a legfontosabb szőlőfajták között. A fogyasztói ízlés fejlődésének annyit azért mindenesetre köszönhetünk, hogy a fával agyonvert, egysíkúan vajas popcorn-os chardonnay-k divatjának biztosan vége, szofisztikáltabb, elegánsabb, gyümölcsösebb borok (is) készülnek világszerte. 
Légli Ottó balatonboglári borászatában két chardonnay-t is palackba zárnak: a komolyabb, testesebb, érettebb karakterű Landord és egy könnyedebb, gyümölcsökre hangolt "alap" chardonnay. Most utóbbi akadt horogra.
 

Önéletrajzi elemeket megosztva elmesélem, hogy kezdő borrajongóként a Légli Landord 2006 volt az első száraz fehérbor, amitől gyakorlatilag leszakadt az állam. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a mérce is folyamatosan kúszott egyre följebb, meg hát nem is épp a hazai hordós chardonnay-k vonala lett az én utam, de a Landord újabb és újabb évjáratait már csak a nosztalgia végett is meg szoktam nézegetni.

Alma, ananász, vanília és egyéb édes fűszerek. Közepesnél picivel nagyobb test. Viszonylag telt ízek. Alapvetően dominálnak a gyümölcsök, érett, lédús fehérhúsúak itt is, de azért jól észrevehetően ott van a hordó is, kicsit populárisnak ható fűszeresség képében. Közepesen tömör szerkezet, élénk, érett savak kísérik a lassan halkuló ízeket, közepesnél valamivel hosszabb lecsengés, az utóízben pici , nem zavaró cseresség is felfedezhető. Finom,  egyensúlyos,  jól elkészített  koncentrált bor. Túl sok karizmát és dimenziót azért nem kell benne keresni. Eléri a 6 pontot.