A Borkollégium „Nagy mesterek hordóiból” című kóstolósorozatából természetesen nem maradhatott ki a Szepsy Pincészet. A novemberi kóstoló meghirdetését követően nem sokkal, már nyáron teltházas volt. Az óriási érdeklődésre tekintettel a Borkollégium kóstolóterme helyett az Andante Borpatika adott helyet az eseménynek. Szepsy István sajnos nem tudott eljönni az estre, így Mészáros Gabriella ezúttal egyedül mutatta be a borokat.

Időben visszafelé haladtunk a 2012-es évjárattól. A kóstoló második felében több évet átugorva jutottunk el a dűlős száraz furmintok ősatyjáig, végül a szamorodni aktuális évjáratával zártuk a sort.

Bár fiatalságomból kifolyólag nem követhettem végig kronologikusan a déli Sauska-koncepció felépülését – a történet hivatalosan a szakközépiskolás karrieremmel szinkronban, tehát 2006-ban kezdődött el –, azért mégis érzek egyfajta egészséges elfogultságot a villányi pince boraival kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy a ’08-as siklósi Cuvée 7 tulajdonképpen izomvörös-origóként funkcionál a rövid, de meglehetősen intenzív borfogyasztó karrierem folytonosan szélesítés alatt álló koordináta-rendszerében: tizenkilenc éves fejjel én még azelőtt nemigen ittam hasonlóan kimunkált, gazdag és professzionális vörösbort, úgyhogy nem érzem túlzásnak a katalizátorszerep kiosztását ebben a személyes útkeresésben, amit nevezzünk mondjuk tudatos borfogyasztásnak. Nem kívánok mélyebb önéletrajzi fejtegetésbe bonyolódni, de tény, hogy a múlt tükrében rendkívül szerencsésnek éreztem magamat, hogy egy négy évjáratot és két termőhelyet átfogó Cuvée 7-vertikálison keresztül merülhettem el a délvégi élvezetekben, úgy meg főleg, hogy mindezt a két borász, Markó Ildikó és Latorczai László, valamint Wéber Norbert szőlész jelenlétében és tolmácsolásában tehettem meg.

Úgy hozta sors, hogy az idei ősz során minden hónapban végigkóstoltam 1-1 St. Andrea borsort. Szeptemberben a Borfesztiválon az aktuális szortiment mellett feltűnt egy limitált tétel is, majd októberben a korábbi évjáratok boraiból kaptam egy izgalmas merítést, novemberben pedig lehetőségem volt a közeli jövőbe pillantani, legalábbis olyan értelemben, hogy premier előtt kóstolhattam meg néhány tételt. A kóstolósorok között természetesen volt némi átfedés, de minden alkalommal találkoztam bőven újdonsággal is. Legutóbb tehát alig egy hete...

Kivételes programban lehetett része az idén 21 éves fennállását ünneplő Disznókő Szőlőbirtok által meghívott vendégeknek, akik múlt hét szerdán egyszerre kaphattak betekintést a múltba és a jövőbe egy megújult borkategória és a birtokkal összefüggő érdekes felfedezés kapcsán. A leginkább aszúiról nevezetes pincészet az édes szamorodninak szentelte a különleges napot, ugyanis a Disznókő Édes Szamorodni a még forgalomba hozatal előtt álló 2012-es évjárattól kezdve új nevet és címkét kap. 

Történt ugyanis, hogy Nagy Kornél történész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa 2012 nyarán rábukkant Fügedy Pál Zemplén vármegyei nemes hagyatéki perének záró dokumentumában a Disznókő első hivatalos említésére, mégpedig 1413-ból. Nagy Kornél javasolta, hogy a felfedezés örömére a birtok tartson egy 600 éves születésnapi bulit. A nagy mulatságra végül nem került sor, de a megújítani kívánt édes szamorodni kategória új nevével a birtok méltó emléket állított a jeles évszámnak.

A Drop Shop eddig is figyelemre méltó osztrák szortimentjét pár hete Weninger-borokkal bővítette, amelynek örömére egy novemberi keddi napon ifj. Franz Weningert borait állították a reflektorfénybe. A különleges nap ázsióját emelte, hogy a délutánt-estét maga a borász is a borbárban töltötte. Délután szűkebb körben, elsősorban gasztronómiai szakemberek társaságában egy szűk körű kóstolóra is sor került, ahol a Drop Shop meghívásának köszönhetően én is részt vehettem.

Kivételes szerencsében lehetett része azoknak, akik a szürke és semmitmondó november közepi kedden elzarándokoltak a Drop Shopba. Edward Donaldson a Pegasus Bay borászat marketing menedzsere, a híres pincészetet alapító és tulajdonló Donaldson család oszlopos tagja látogatott el ugyanis Budapestre. Robert Parker útmutatója alapján a Pegasus Bay „Új-Zéland 5 legjobb borászata” közé soroltatik. Az a nagyjából fél tucat bor, amit eddig tőlük kóstoltam nem is cáfolt rá a sarkalatos parkeri kijelentésre. Nem volt kérdés, ott kellett lenni.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Miközben a bikavér-szkepticizmus – legyen az szekszárdi vagy egri, ebből a nézőpontból teljesen mindegy – minimum a reneszánszát éli, némi önismétléssel ugyan, de megjegyezném, hogy vannak, akik nemcsak üres szólamok, hanem tettek és teli palackok mentén gondolkodnak a szabványosított borvidéki házasításban. Lőrincz György pedig szintet lépve gyakorlatilag bikavéralapra építi a vörös St. Andrea-térfelet, amit én egyrészt a remény üzenetének értelmezek, másrészt azt merem vélelmezni, hogy Eger szerinte van olyan jó, hogy fajtaközileg mutassa meg a termőhelyi adottságokat, amennyiben a kivitelezés alapos, megfelelő. Persze a választás ízlés szerint adott, miszerint borvidéket, vagy adott esetben fajtát szeretnénk inni, nincs olyan kompetenciám ugyanis, hogy meg tudjam ítélni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága, és miért. Azt viszont célszerűnek tartom, hogy időnként megszondázzam a bikakínálatot, elsősorban kalibrálási és tisztánlátási célból, úgyhogy a múlt héten több napon keresztül, párhuzamosan kóstoltam az Áldás és a Hangács aktuális évjáratát, hogy végül elő tudjak hozakodni a saját nagyvonalú konklúziómmal. Magam sem gondoltam, hogy igen komoly fába vágom a fejszémet.

Szerencs irányából Tarcal felé közeledve bal kéz felé fehér kápolna tűnik fel egy szőlőültetvényekkel borított dombon a Tokaj-hegy árnyékában. A korábban Henye-hegyként ismert dombot 1749-ben, Mária Terézia uralkodása alatt, Grassalkovich György javaslata nyomán keresztelték át Terézia-hegyre, a területén található dűlővel együtt. A kápolnát Ávilai Szent Teréz, a 16. században Spanyolországban élt karmelita rendi szerzetesnő tiszteletére szentelték fel. A korábban nem sokra becsült területet az 1749-et követően készült dűlő-besorolások mind I. osztályú termőhelyként tartották számon.

A Terézia-domb alatt, Tarcal határában találjuk a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok központját, amely egy 1872-ben királyi parancsra létrehozott vincellérképző épületegyütteséből lett kialakítva. A hajdani iskola épületében ma a Gróf Degenfeld Kastélyszálló működik, a mögötte található pince feletti régi présházban irodákat hoztak létre, az ehhez kapcsolódó új épület pedig a borászatnak ad otthont. Ebben a festői környezetben rendezte meg a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok október utolsó előtti hétvégéjén a Terézia-napot, amely valójában két napon keresztül kínált igen gazdag és sokszínű programot a résztvevőknek. Pénteken dűlőtúra, a Terézia-kápolnánál istentisztelet, kóstoló, majd este – Áts Károly vezérletével – borászpóker várta a látogatókat. Szombaton napközben lovagoltatás, gyermekjátszóház, sakkverseny, velocipéd-verseny, hőlégballon-kilátó kapott helyet a szálloda parkjában, este pedig koncert és borkaszinó szórakoztatta a nagyérdeműt.

Járt már néhányszor Burgundia kis szegedi „klubunkban”, de valahogy mindig a pinot oldalról közelítettük a kérdést. Épp időszerű volt már a másik szemszögből is villantani valamit a díszes társaságnak Burgundia nagyságából. Annál is inkább, mert ha belegondolok, az elmúlt 5 évben egyszer se volt célirányosan chardonnay-ra épülő kóstolónk.

Az volt a terv, hogy több appellációt, évjáratot érintve haladjunk egyre magasabbra, persze módjával, figyelve arra, hogy a költségek tűréshatáron belül mozogjanak. Többen kérték, hogy próbáljak néhány kimagaslónak tartott hazai chardonnay-t is csempészni a sorba. Igyekeztem ennek eleget tenni, de óva intek bárkit, hogy a kóstolót hazai VS burgundi párbajnak értékelje, sem árban, sem szintben nem összemérni való tételekről van szó, így tényleg csak a játék kedvéért történt. A teljesen különböző kategóriájú tételek jelenléte miatt nem vakon kóstoltunk, igyekeztem várható érték szerint sorba rakni a tételeket.

Következzék a sor:

A Hajnóczy utcában üzemelő Galéria12 nyáron már tartott egy Kikelet-kóstolót, amelyet egyéb elfoglaltság miatt sajnos ki kellett hagynom. A borbárként, kávézóként és galériaként egyszerre működő hely üzemeltetői szerencsére úgy gondolták, októberben megismétlik a kóstolót azok kedvéért, akik nyáron lecsúsztak róla. Berecz Stéphanie háza táján zajlik az élet idén (is). Tavasszal az idestova 20 éve Tokajban dolgozó francia borász nyerte el a Borászok Borásza díjat. A tarcali pince mellett jelenleg iroda, vinotéka és kóstolóterem épül. Közben persze a szőlőben és a pincében sem állhat meg a munka, de ha ez nem lenne elég, Stéphanie besegít a Royal Tokajinál is tanácsadóként.

A kóstolón előkerültek száraz borok 2011-ből és 2012-ből egyaránt, valamint volt a kóstolósorban egy igazi érdekesség is.

Sopron és a merlot? Ha borról van szó, Sopront általában a kékfrankossal szokás egy lapon emlegetni, a merlot pedig a neki kedvező termőhelyek nagy részén is jelentőségben legtöbbször minimum második helyre szorul a kékszőlő-fajták között a cabernet sauvignon, a syrah, vagy éppen valamelyik helyi fajta mögött (vagy többnyire ezekkel összeházasítva jelenik meg). Nincs ez másképpen Magyarországon sem, és ezzel igazából nincs is baj. Sopronnak ott a kékfrankos, Egernek a bikavér, Szekszárdnak a bikavér és a kadarka, Villánynak pedig újabban a cabernet franc, de a merlot minimum kiegészítő fajtaként megtalálható szinte minden jelentősebb, vörösbor-termelő vidékünkön. Sokan egyébként is unalmas fajtának találják, akár a tankönyvi leírások szerint jellemzően kevésbé izgalmas aromakészlete miatt.

Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a kékfrankos mellett a merlot is képes Sopronban korrekt, sőt, izgalmas borokat adni. Számomra a hűvősebb klímának köszönhetően – optimális esetben – inkább savakra, mint tanninokra építő szerkezet, kisebb test és a lekvárokat nélkülöző, hűvősebb karakterű, fűszeres aromatika általában vonzóbbnak hat, mint sok mediterrán hangulatú dél-pannon nagyágyú jellemző paraméterei. Ez persze már ízlés dolga, és nem is azt akarom ezzel mondani, hogy ne készülnének Villányban vagy Szekszárdon is szép merlot-k… na de kanyarodjunk vissza Sopronba.

A villányi portugieser ideális gumicsont a hazai borközvéleménynek: évek óta kíméletlenül rágódunk rajta, mely rágódásnak köszönhetően mára talán eljutottunk odáig, hogy semmi sem biztos, és még annak az ellenkezője sem. A helyzet ugyanis magyarosan kettős: miközben a hangos, durva becsléssel a teljes oportóspektrum jó kétharmadát lefedő, két Mátyás Királynyi befektetésért hamis villányi életérzést kínáló széria belefulladt saját kicsinyes gyengeségébe, addig néhány helyi különc azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, lehet ezt másképpen is csinálni. Óvakodnék tehát a fajtadegradáló sztereotípiától, ugyanis végre nem ígéret, hanem iható bizonyíték a jó villányi oportó. A mezőny szélsőségességét az idei kötelező, szintidőre lefutott portugieser-körünk is példaértékűen bizonyítja. Nem tudok általános következtetéseket levonni, mert nincsenek. A csoportos ivások esetén megszokott négykezes beszámolónkkal elsősorban – közszolgálatilag – azt szeretnénk üzenni: lehet még feltámadás.

Tokaj-Hegyalján az egész borvidéket megmozgató (Tokaji Ősz), vagy legalábbis megmozgatni igyekvő (Tokaji Borárverés) rendezvények mellett az utóbbi években szépen szaporodnak az egyes települések kisebb közösségei által szervezett minifesztiválok is. Mád jelenleg ebben is élen jár, bár a legismertebb esemény még mindig Erdőbényéhez kötődik. Tokaj városa is egyre több rendezvénynek ad otthont, és Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud is megszervezte a saját kis szüreti mulatságát az utóbbi öt évben.

Tavaly sikerült először eljutnom a bodrogkeresztúri Mindszenthavi Mulatságra, de a környék szépsége, a  családias hangulat, a résztvevők és kiállítók kedvessége, vendégszeretete azonnal magával ragadott, így nem volt kérdés, hogy ebben az évben is ellátogatok a fesztiválra. Az időjárás szerencsére idén is kegyes volt: szikrázó napsütés és kellemes meleg, igazi vénasszonyok nyara fogadta a vendégeket. A programok szokás szerint a szombati napra koncentrálódtak, bár több pincészet nyitva tartott vasárnap is, és aznapra alternatívaként ott volt a havi rendszerességgel a Sárga Borháznál megrendezett Tokaj-Hegyalja Piac is.

Idén nagyobb baráti társasággal érkeztem a fesztiválra, így visszavettem a tempóból. Nem rohangáltunk borászatról borászatra, igyekeztem nyugodtan kiélvezni a remek társaságot, gyönyörű tájat, a borokat, az ételeket. Természetesen azért így sem múlhatott el a mulatság kóstoló nélkül, végül két pincészet - a Tokaj Nobilis és Bott Pince - szortimentjét szondáztuk végig. 

(Bodrogkeresztúr és a Tokaj-hegy a Dereszláról)

Lassan apad a tizenegyes Bakó-készletem: ez nem az első, de nem is az utolsó palack, ami itt-ott hánykolódva élte túl elmúlt két és fél évem viharos pillanatait. Feküdt sötét albérleti szekrényben, szaunázott napsütötte kollégiumi lakosztályban, majd egy rövid pincekitérő után végre-valahára a poharamban landolt, hogy elhúzza a remény mézesmadzagját, és beváltsa az egyszer volt, hol nem volt-elvárásaimat. Van az a reményvesztett állapot, mikor a palack ismert (vagy éppen teljesen ismeretlen) előélete miatt már a lefolyó mellett távolítom el azt a bizonyos dugót, ezúttal mégis bizakodó voltam. Dacára a nyári olaszos kudarcsorozatnak (itt múltidézhető), ami egyrészt ritkán látott kommentvihart hagyott maga után, másrészt egy időre elvette a kedvemet attól, hogy könnyű-kedves alapborokkal próbálkozzak, szikvízzel vagy anélkül. Ambrus borai persze egy másik ligában játszanak: legjobb tudomásom szerint a borász ambiciózus terveket sző olasz-fronton, és így nagy hangsúlyt is fektet a fajtára. Lényeg a lényeg: a fajtaszkepticizmus leginkább a tehetségesen elkészített borban oldódik, és bár van egy diszkrét csavar a történetben, ritkán ugyan, de megesik, hogy a borúra derű jön.

A Borkollégium "Nagy mesterek hordóiból" címmel új kóstolósorozatot hirdetett meg az őszi-téli hónapokra. Ezeken az estéken a Borkollégium gyűjteményéből már kereskedelmi forgalomban nem kapható tételek kerülnek elő, amelyeken keresztül egy-egy neves borász életművéből kaphat ízelítőt a közönség. A kezdeményezés mindenképpen érdekes és hasznos, ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában: akár annak idején "nagy bor"-nak kikiáltott tételek is elvérezhetnek egy-egy ilyen bemutatón.

A sort szeptemberben a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet nyitotta, és nagy örömömre dr. Lőrincz György személyes jelenlétével is megtisztelte a kóstolót.

Lassan már úgy tűnt, az ókor óta szervezem ezt a Portói kóstolót, annyira nem akart összejönni. Keveseket érdekel ez itthon, a magyar nem iszik erősített bort (mit akarok én likőrökkel, mondják), aztán közben nyár lett, sok a szesz, meleg lesz (nem lett), mantráztuk. Már söndörödtek a falevelek, mire néhány kollégával végre körbeültük a Portóival megpakolt asztalt. A koncepcióról nem tudnék hosszú előadást tartani, fogtuk, ami a ház körül volt, illetve amit a borvidéken tett látogatásom során össze tudtam szedni. Nem kóstolunk minden áldott nap Portóit, szóval aránytévesztés lett volna valami specifikus témát szondázni.

Mint ahogy arról oldalunkon is megemlékeztünk és feltehetőleg olvasóink is tudják Dr. Bussay László nemrégiben elhunyt. Bevallom mostanában nem voltam naprakész a munkásságával kapcsolatban,pedig a borrajongás kialakulásának kezdetén kedvenc termelőim között emlegettem. 2006-os szürkebarát, 2007-es évjárat en bloc, de leginkább olaszrizling és rajnai rizling, 2008-as tramini mind remek borok voltak, lehet mondani ma is tisztán emlékszem rájuk. Utána valahogy mégis elmaradozott az újabb Bussay-élmények gyűjtése, más irányokba nyílott az érdeklődésem.

A szomorú hír hallatán talán természetes jelenség, hogy sokan, akiknek egykor fontosak voltak a néhai doktor borai, nosztalgiából, vagy épp a borok utánpótlásának megszűnése végett egyre szűkülő kínálat miatt, most Bussay-borokat vesznek, fogyasztanak.

Rendszeres kóstolótársunk, hozzászólónk szegediszomelijé, vagy régebben ironman ötlete volt e kóstoló, a borok beszerzése is az ő érdeme. Fontos megjegyezni, hogy a sor összeállításánál nem egy „Best of Bussay” esemény létrehozása volt a cél, inkább az, hogy mi az ami még hozzáférhető, érintve lehetőleg néhány különlegességet is.

Következzenek tehát a kóstolt borok:

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

A görög-magyar szeszkapcsolatokat nézve szemernyi kétségem sincsen afelől, hogy relevánsan több ouzo gördült már le nemzeti torkainkon, mint hellászi bor. Ismert önsztereotípia, hogy a magyar magyart iszik, a riolittufás andezittel tarkított hazai dűlők pedig nem ontják magukból az ánizsos csillámszeszt, sőt a magyar narancs óta nem lettünk a keleti fűszerek nagyhatalma sem. Kézenfekvő tehát, hogy a görögök szőlővesszein sem csüngünk, de szájról-szájra jár egy olyan történet is, miszerint azon nincs, vagy alig van nektár, ami csepeghetne. Szőlősgazdának lenni kemény meló, ráadásul a befektetett energiákat az időjárás le is nullázhatja, arrafelé meg nem népművészet a szorgos munka – hangzik a vélekedés. Akárhogy is van, görög borhoz jutni nem lehetetlen, még nekem is sikerült. A csatorna az ajándékrizlinges történethez teljesen hasonló volt: rövid és sör helyett egy üveg bort kaptam ajándékba.

Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.

Bár a szomszédos vizek polipja már megénekelte többször is, azért Bakonyi Péter még közel sem tartozik a villányi fősodorba. Tény, hogy az elegánsan fapados honlap már üzemel egy ideje, de a négy hektáron gazdálkodáshoz kapcsolódó kis volumen nem az az erény, amivel fel lehet venni a versenyt a helyi nagy nevekkel. Persze ez nem is kell, hogy cél legyen – teszem hozzá rögtön. Elég, ha minőségileg helyükön vannak a dolgok. Van itt összesen hatféle bor, és nekem úgy tűnik, hogy vörösben manapság a sauvignon helyi tökéletes helyetteseként emlegetett cabernet franc-ra helyeződik a hangsúly, ami igazodik az úgynevezett minőségvezérelt trendekhez. És ha már ez a helyzet, nem is kezdhettem volna mással az ismerkedést, mint az évjárat nélkül maradt, Pír becenevű franc-nal. Próbára is tett alaposan.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Ez a jegyzet is kallódik már egy ideje: még június elején látogattam meg egy hétvége alkalmával a három pincét. A Holdvölgynél a pincét már alaposan megismertem márciusban, most a dűlőkön és egy vertikális hárslevelű-kóstolón volt a sor. Barta Károllyal még májusban, a Szent Orbán ünnepen beszéltem meg, hogy hamarosan visszatérek egy dűlőtúrával összekötött kóstolóra. A Mádon töltött pénteki és szombati napot követően vasárnap még tettem egy gyors kört Tokajban is az Erzsébet Pincénél, majd búcsúzóul egy kicsit időztem a Tokaji Borfesztiválon is.

 (Öreg Király)