A görög-magyar szeszkapcsolatokat nézve szemernyi kétségem sincsen afelől, hogy relevánsan több ouzo gördült már le nemzeti torkainkon, mint hellászi bor. Ismert önsztereotípia, hogy a magyar magyart iszik, a riolittufás andezittel tarkított hazai dűlők pedig nem ontják magukból az ánizsos csillámszeszt, sőt a magyar narancs óta nem lettünk a keleti fűszerek nagyhatalma sem. Kézenfekvő tehát, hogy a görögök szőlővesszein sem csüngünk, de szájról-szájra jár egy olyan történet is, miszerint azon nincs, vagy alig van nektár, ami csepeghetne. Szőlősgazdának lenni kemény meló, ráadásul a befektetett energiákat az időjárás le is nullázhatja, arrafelé meg nem népművészet a szorgos munka – hangzik a vélekedés. Akárhogy is van, görög borhoz jutni nem lehetetlen, még nekem is sikerült. A csatorna az ajándékrizlinges történethez teljesen hasonló volt: rövid és sör helyett egy üveg bort kaptam ajándékba.

A termelőre rákeresve azt hittem, hogy rossz helyen járok, mikor egy luxusszálloda oldalára keveredtem, de nem: a Porto Carras egy Yiannis Carras nevű görög üzletember gigantikus vállalkozása, amely maréknyi idegenforgalmi egység mellett gondját viseli úgy ötven hektárnyi szőlőnek is. Szóval ez egy side-project, de van mögötte pénz, úgyhogy nagy bukta nem lehet. Ha mégis, akkor baj van. A bor egyébként fajtatiszta limnio, ami amolyan helyi kadarkának tűnik, őshonosan görög ugyanis. Azt mondják, ha gondját viselik, nagy testű, tanninos, súlyos borokat produkál. Jó, így csak fél lábon tud megállni a kadarka-analógia.

Ezt a példányt agyagos-homokos talaj gyümölcséből szűrték, majd egy évig francia hordóban várta, hogy palackba kerüljön. Ha röviden kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy rendben van. Legjobb pillanataiban ügyesen összerakott merlot-nak mutatta magát, mélypontjaiban a kétségkívül gazdag, intelligens hordó mindent elnyomott a maga édesfűszeres tónusaival. A gyümölcsösséget elsősorban szilva, cseresznye, valamint számomra szétszedhetetlen erdei gyümölcsök segítségével igyekszik megfogalmazni. Kóstolva dicséretesen egyensúlyos, szorítottak bele annyi komolyságot, amennyi még nem megy a fogyaszthatóság kárára: tanninjai érettek, sava van épp elég, búcsúja talán közepes. Nem rejteget különösebb kanyarokat, ugyanakkor meginni sem esett nehezemre. Ebben az értelemben az 5 pont tűnik reálisnak. Boldog lennék, ha  arrafelé ez lenne a belépő szint, de a naivitásomat már az elmúlt évek kikódolták belőlem. (cca. 16 €, ismeretlen forrás)

[A palack fotóját a szálloda termelő weboldaláról emeltem el. Az évjárat láthatóan nem túl up-to-date, de szódával megteszi.]