Első ízben jelentkezik a borrajongó live széria. Túl friss és lendületes az élmény ahhoz, hogy várjak vele egy napot, hogy beférjen a "Tegnap ittam" sorozatunkba. Karácsony után nincs olyan ital, amit jobb gyógyírként el tudnék képzelni, mint ezt. A sok nehéz hús, mártás és diós bejgli után valóságos felszabadító hősként fogadta magába elgyötört gyomrom  ezt az italt. Sauvignon blanc-ba oltott tőről metszett somlai furmint. Az évjárathatás miatt, a pince jellegzetes súlyos-tartalmas borain fanyalgók ezúttal nem találnak fogást: Az alkohol moderált (12,5% !), a maradékcukor pedig maradéktalanul feloldódik a savak nyomása alatt. Ízében és illatában egyértelműen a zöld hatás dominál, lime, grapefruit és zöldalma, A vége verjus-an fanyar, hosszú és szeplőtelenül tiszta, nem mindennapi borélmény. Somlói klasszi(ku)s 7 pont.

Nem is túl régen volt egy olyan kóstolónk, amikor mindenféle 2011-es komoly fehér bort eresztettünk egymásnak vakon. Lehet mondani, hogy értelmetlen az egész, ennyire más fajtákat, műfajokat értelmetlen hasonlítgatni, de mégis valahogy nagyon jól elsült az egész. Nem kioltották egymást, hanem inkább színesítette a sor egészét a stílusok sokfélesége.

A sors úgy hozta, hogy mostanság meg összejött a gyűjteményemben mindenféle 2014-es fehér bor és hát gondoltam miért is ne lehetne a fenti sor mintájára egy hasonló egyveleget megkóstolni vakon.

Fogadjátok szeretettel:

Az év vége felé valahogy egyre kevésbé vonzottak a sok boros, estébe nyúló kóstolók, inkább csak otthon nyílt ki néhány magányos palack. Ez indukálta a "Tegnap ittam" posztok számának hirtelen megugrását, amiből itt egy újabb, részemről idén valószínűleg az utolsó ilyen jellegű írás, amelyet egy nem akármilyen bor ihletett.
Somló borász-ikonjának legendás boráról írtak már sokan a magyar borblog szcénában, amennyit ezekből a cikkekből felleltem, össze is gyűjtöttem a lap aljára, de talán így sem teljes a gyűjtemény. Már az írások száma is sejteti, hogy nem mindennapi borról van szó. Én először kb. 4 évvel ezelőtt találkoztam vele, tehát viszonylag későn, azután sokáig nem. Ünnepek előtt kíváncsiságból megnéztem, merre tart a somlói legenda tíz éves korában.

Eredetileg SAP tramini vertikális, vagy valami hasonló lett volna a cím, de a többiek már elvégezték a munka nagyját, Tomi csakúgy mint 3 éve, most is gyorsabban és szebben fogalmazott nálam, a vertikális kitekintő tapasztalatait úgy összefoglalta, ahogy én már nem is fogom.

Ráadásul Furmintfan előzékenyen lepasszolta a szintén minden részletre kiterjedő jegyzeteit, így már nekem csak a prológus megírása maradt. A címadásra visszatérve és kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy a moziplakátokra is csak a legnagyobb sztár neve van kiírva nagy betűvel, miért tennék én másként. Persze nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz 4 egymástól nagyon eltérő évjárat egymás után, de az igazi izgalmat a címszereplővel való újabb és egyben valószínűleg sajnos utolsó találkozás okozta. Azon kevés borok közé tartozik a házi borpantheonomban, ami a szerelem első látásra élmény után sem csalt meg soha, minden egyes alkalommal igazolta a kellemes emlékeket.

A többiek, így utólag azt mondom, csak a felvezetést szolgálták, magában pedig a 13-as, vagy akár a 11-es is nagyot szólt volna, de egy Alfa Romeo is csak addig tűnik az olasz dizájn csúcsának, amíg be nem parkol mellé egy Ferrari.

Tisztában vagyok vele, hogy van még egy negyedév és bármi megtörténhet, ellenben ez a bizonyos bármi nem szokott nagyon gyakran előfordulni. A bármi ebben az esetben azt jelenti, hogy kétezer vagy méginkább ezeröt alatt/körül már nem nagyon tudok helyi fajtából, karakteres, fajtajelleges és ugyanakkor nagyon élvezetes bort venni. Somlón ezt az üzletet eddig egyedül a Kreinbacher vitte, azonban az új ‘Prémium’ termékpalletájával a Tornai pince villámgyorsan megkezdte a félzárkózást. Nagyon kellett ez már, az alap Tornaiak korrekt áron kínáltak egyszerű vacsoraborokat, a selection viszont már sok magyar borkedvelőnél a felső fájdalomküszöböt átlépi, mármint az árazás tekintetében. Na ezt a lukat most remekül sikerült betömni. Sajnos még nem mindenkinek egyértelmű, hogy ebben a kategóriában a csavarzár a király, de itt szerencsére jól döntöttek, így nagyobb kockázat nélkül is leemelhetünk egy palackot az élelmiszerüzlet polcairól is.

A 13-as év sokszor markáns savakat hozott, ami gyakran magas minőséget, de rettenetesen erős sav dominanciát eredményezett. Viszont az alapvetően lustább, olajosabb jellegű fajtáknak igazi felüdülést hozott ez az év, a juhfark is a legszebb arcát mutatta, ha értő kezek művelték. Eddig úgy tűnik, bevallom, nem ért nagy meglepetésként, hogy idén is a Somlói Apátsági Pincénél készítették a legjobb juhfarkot, viszont ár/értékben nem hiszem, hogy valaki megszorítaná idén a Tornait. A Juhfarknak számomra legszebb megjelenési formáját nyújtja, déligyümölcsök garmadája orrban és szájban is, ananász és mangó, ha valamit ki kellene emelnem, mindezt olyan perfekt savval megtámogatva, hogy az alapvetően túlérett, marékcukros stílus mellett is marad benne bőven dinamika. Nagyon szép bor, 6 pont simán megvan (87/100)

A Somlói bemutatón 1900-es árat mondtak be rá, amit már akkor is figyelemre méltónak találtam, azt viszont, hogy a Metroban 1500 körül osztogatták, már nem tudom másnak minősíteni, mint az év legjobb vételének. Nem is olyan régen még szilárd meggyőződésem volt , hogy ebben a kategóriában a bazalthegyen a Kreinbacher megingathatatlan pozíciót vett fel, de szerencsére az élet keményen rám cáfolt. Remélem sok ilyen tévedésem lesz még.

A tavaly szeptemberben (nem kis szerencsével) létrehozott philadelphiai borklubom most ünnepelte fennállásának első évfordulóját, és igyekeztem a társaság tagjainak nem mindennapi borokkal előrukkolni. Sokat meséltem nekik Magyarországról (főként persze a borokkal kapcsolatban) és bő féléve rágták már a fülem, hogy mutassak nekik honi nedűket. Ennek akadálya részemről természetesen nem az akarat hiánya, sokkal inkább a logisztikai problémák leküzdése volt. Nem újdonság ugyanis, hogy nagyon kevés magyar bor jut el az USA-ba, ráadásul az a kevés sem mindig jó minőségű (sajnos van például büntetőbikavér 7 dollárért), szóval a helyi választék kiaknázása nem jöhetett szóba. A csomagküldés drága mulatság és némileg kockázatos is, ezért nem láttam más megoldást, minthogy személyesen hozom be a kóstolóra kiválogatott palackokat. Némi segítséggel sikerült is viszonylag rövid idő alatt nyolc palackot importálni és így nem volt akadálya a kóstolónak. Tervezek további magyar boros bemutatókat, ezért ezúttal csak fehérborokat kóstoltunk a csapat tagjaival. Igyekeztem a magyar fajtákra összpontosítani és Tokajon kívülről is mutatni egy-két bort, a két legfontosabb tokajinak (furmint, hárslevelű) pedig a könnyedebb és koncentráltabb változatát is kóstoltuk. Bizonyára lehetett volna ennél erősebb sort is összeállítani, de úgy gondolom az alábbi borok összességében alkalmasak voltak a szép magyar fehérek demonstrálásra.