A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

Elméletben teljesen egyetértek minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű bor esszéjében leírtakkal, a kiválasztás és kiválasztódás rögös ösvényeiről, mégis vannak kivételes esetek, ahol sem a józan ész, sem semmilyen logikai rendszer nem segít annak megértésében, hogy miként lehet, hogy egy szőlőfajtát, amit erős kötelékek fűznek kiválasztott hazájához, valaki önhatalmúlag egy tetszőleges helyre katapultálja és gyakorlatilag a termőre fordulása óta, ostromolja vele az eredetihez fogható minőséget. A 2HA pince helyből átugorva a természetes kiválasztódás lépcsőit és az unalmas fejezeteit az asszimiláció gyötrelmes éveinek, egyből a régió egyik megkérdőjelezhetetlen státuszú rezidensévé avanzsálta a sangiovese-t a Szent György-hegyen. Azóta már legitimálták az eredetvédelmét is, erről még egy színes plecsnit is kapott, nincs mese, a terroir és a fajta hivatalosan is egymásra talált. Azóta is kedvelt tematika maradt a különféle borsorok összeállításában egymás mellé állítani az ó- és újhaza sangiovese-it. Furmintfan jóvoltában egy évjáratazonos triumvirátushoz volt szerencsénk nemrégiben. Az alábbi négykezes jegyzetekkel archiváltuk az élményeket az utókornak.

Itt az első magyar egyveleg is nagyjából az év első napjától március első hetéig bezárólag kóstolt borokkal.

A Furmint Február rendezvénysorozatába az utóbbi évek során több vidéki helyszín is bekapcsolódott és idén Köveskál is csatlakozott a maga a "Furmint Napok"-kal. A Káli-medence kis ékszerdoboza abban a szerencsés helyzetben van, hogy két elismert borászat és három remek étterem is található a faluban, az egész hétvégére programokat kínáló esemény az ő összefogásuknak és áldozatos munkájuknak köszönhetően jöhetett létre. A Furmint Napokon balatoni, somlói, tokaji borászok beszélgettek a fajtáról és mutatták be azt saját boraik tükrében, az éttermek pedig furmintra hangolt menüsorokkal és borvacsorákkal készültek.

A pénteki nyitónapon a borvacsora után a borászok zárt ajtók mögött egy vakkóstoló keretében beszélgettek a fajtáról és lehetőségeiről, szombaton már egyszerre három helyszínen zajlottak a különböző tematikus kóstolók. A szombati vacsora előtt az érdeklődök egy fotókiállítást és vetítést tekinthettek meg a művelődési házban, majd újabb borvacsora következett. Vasárnap még egy pezsgős reggeli és néhány levezető program búcsúztatta a hétvégét.
A szombati napot én is Köveskálon töltöttem, szikrázó napsütés, havas táj, sok ismerős arc és persze borok társaságában.
 

(Köveskál)

Az elmúlt két év alapján mondhatni, hogy biztosra mentünk, amikor egy közelmúltbeli borozás szélesebbre nyúlt keretei között rápróbálkoztunk Losonci Bálint legfrissebb pinot-jára is. Az eddig begyűjtött tapasztalatok alapján a gyöngyöspatai anyag lényege abban áll, hogy háromezer forint és csavarzár alatt hoz olyasfajta könnyed, a közízlésre nevelt fogyasztók számára is értékszerű vörösborélményt, amely továbbra is rendkívül ritka, már ha a határainkon belül vizsgálódunk. Bár a kettőezer-tizenhatos folytatás alapanyagilag egy kissé más receptet követ az eddigiekhez képest, a végeredmény továbbra is változatlan. A Mátra megy felfelé szépen, ezt az utat pedig kiváló borászok érdekes, egyedi és szerethető borai építik. Pont olyanok, mint ez a pinot noir.

A nagy furmint-özön után és az igazi tél február végi-március eleji beköszöntése alkalmából ideje volt már egy jó vörösbort is bontani. A választásom most egy bordeaux-i borra esett, lassacskán szállingóznak már a szakértők által kiválónak minősített 2015-ös évjárat borai. Bordeaux csak kicsit kevésbé ingoványos talaj, mint Burgundia, az évjáratok és a területek vagy pincék behatóbb ismerete nélkül itt is elég könnyű bakot lőni, bár olcsóbban is lehet jó borhoz jutni. Nem állítom, hogy komolyabb tapasztalattal rendelkezem ezen a téren, így ha bordeaux-ira ácsingózom, első szűrőként csak jobbnak mondott évjáratokkal próbálkozom és igyekszem a kiszemelt birtoknak/bornak is alaposabban utánajárni. A pénztárca meg gyorsan behatárolja a lehetőségeimet. :) A fenti megfontolások alapján a jelenleg 500 hektáron 9 birtokot tömörítő, közel 180 éves múltra visszatekintő Dourthe egyik birtokbora relatíve kockázatmentes megoldásnak tűnt: borvidéki szinten nem drága, és eddig még egyik megvásárolt palack sem okozott csalódást, 2015 pedig ugye, mint említettem jó évjáratnak minősül. A Chateau Pey La Tour 1990-ben került a vállalkozás tulajdonába, jellemzően 1 fehér, 1 rosé és 3 vörös kerül tőlük forgalomba, ez a három vörös közül a középre pozicionált tétel. 
 

Ritka, hogy a borral kapcsolatos hírek és információk átlépik a magunkfajta szubkulturális fórumokat úgy, hogy lendületből letarolják az üzleti-, bulvár- és közéleti sajtó hasábjait is. Tavaly decemberben, még az úgynevezett gazdaságünnepi karácsony-nagyüzem előtt mégis valami ilyesmi történt, ráadásul az ország egyik legszélesebb körben ismert – és kedvelt – villányi borászatával.

Ebben a bejegyzésben nem kívánok összeesküvés-elméleteket gyártani, csupán négyhónapnyi indokolatlan hallgatás után a tényekre alapozva meg kívánom törni a csendet. Nézzük át, hogy mit tudunk, és hangsúlyozottan nem szakértői, hanem sokkal inkább fogyasztói szemmel beszéljünk arról, miért problémás az, amiről és ahogyan viszont egyáltalán semmit sem tudunk.

Az első alkalommal 2013-ban megrendezett Nagy Tokaji Borárverés immár hagyomány lett, szerves része a borvidék életének. A Tokaji Tavasz a fő attrakcióként szolgáló árverés köré szervezett programokkal együtt Tokaji Tavasz néven a hosszabb múltra visszatekintő Tokaji Ősz mintájára már egy komplett hétvégére kínál elfoglaltságot a borvidékre látogatóknak. A Tokaji Borlovagrend szervezésében megrendezésre kerülő központi eseménynek idén is Tokaj ad otthont április 21-én, de április 20-22. között három napon át zajlanak a kísérőrendezvények - szakmai előadások, kóstolók, dűlőtúrák, borvacsorák - a borvidék különböző helyszínein.

A sétáló kóstolóval összekötött sajtótájékoztatót idén a Gerbeaud-ház átriumában tartották több termelő jelenléte mellett.

A fertőrákoson éttermi és borászati keretek között is tevékenykedő Horváth József kétségkívül széles szeletet hasít ki abból a büszkeségtortából, amely a tó melletti települést, sőt, a településsel együtt az egész Sopron-vidéket stabilan tartja rajta az ország bor- és gasztrómiai térképén. Éppen ezért is különösen szomorú, hogy bár fiatal-tizenéves korszakomból kellemes nyaralások emlékfoszlányai rémlenek fel a tómelletti településen található Huber-egységből, Ráspiékat akkor is és azóta is sikerült elkerülnöm. És bár a konyha- és vendéglátás-élményért utazni szükséges, a borszondázás megoldható vasútmenettérti nélkül is, szóval a pince vörösalapjait azért igyekszem évről-évre megkóstolni, sőt, meginni is.

Szisztematikus, sőt, elvi kérdés ez, még akkor is, ha ritkán marad írásos nyoma. Most viszont az van, hogy két és félévnyi kihagyás után nemcsak poharat, hanem billentyűzetet is ragadtam, melynek oka nagyjából annyi, hogy még tegnapelőtt eltávolítottam az úgynevezett parafát a pince kettőezer-tizenötös Mágusából. Evilági-műszaki emberként semmiképpen sem állítanám, hogy el lettem varázsolva, de az biztos, hogy nem csalódtam sem a stílus, sem a minőség tekintetében.

Ki mondta hogy az ikonikus mádi Szent Tamásról csak aranyáron lehet bort kapni? Az első osztályú mádi dűlők közül is  talán a legnagyobb tisztelettel emlegetett Szent Tamásról készült borok általában a borvidék legdrágább tételei között vannak. Hirtelen nem is nagyon jut eszembe senki, aki 5000 magyar forint alatt méri innen készített borának egy-egy palackját. Homoky Dorka, a fiatal tállyai borászlány Szent Tamás furmintja azonban igazán barátságos áron és - horribile dictu - csavarzárral lezárt palackban került forgalomba.
Ott voltunk a tősgyökeres tállyai borász első szárnypróbálgatásainál (1., 2., 3.), és mondhatom, hogy többé-kevésbé figyelemmel követem Dorka és borai útját. Az évek során szépen alakult a külcsín és a belbecs egyaránt, azt hiszem, most már beszélhetünk saját stílusról a Homoky Dorka-borok esetében. A Homoky család már a 19. század vége óta foglalkozik borkészítéssel, Dorka 2012-től viszi tovább a hagyományt, de - bár a szülői támogatás megmaradt - rögtön saját útjára lépett. A család ültetvényeiről külön kis parcellákat kapott, a szőlőben és a pincében már egyéni elképzelései szerint dolgozik. Előbbiben és utóbbiban is a természetesség híve, a felszívódó szerek felhasználását kerüli és a borkészítés során is igyekszik csak a szükséges mértékben beavatkozni. A tállyai közösségi életből szintén kiveszi a részét, és tagja a fiatal borászokat tömörítő "Tokaj Y" csoportnak. 

A Furmint Február apropójából összerántott tegnap ittam furmint-sorozat záróakkordjaként tehát Dorka furmintja került az asztalra (a balatoni furmintok sem maradtak ki a szórásból februárban, de azokról más keretekben lesz szó). 

Gyorsan összejött az első külföldi egyveleg, benne borbár-látogatások, otthoni poharazgatások, vendégségben elfogyasztott borokról szerzett benyomások és ide kerültek be a Borjour Délen készült, még értékelhető, nyúlfarknyi jegyzetek is, így összességében erős olasz-spanyol-dél-amerikai túlsúlyt kialakítva.
 

Eddig sem voltam meggyőződve arról, hogy a hazai borszíntér tekintetében kellően széles látókörrel és tapasztalattal rendelkezem, és hát kételyerősítő az a tény is, hogy a Bordogkeresztúron tevékenykedő Füleky Pincészet úgy került ki a zelmúltnyolcévemben, mint annak a rendje. A huszonöt hektárnyi birtok a saját honlapján már mintegy tényszerűen leírta a legfontosabbakat önmagról, idelinkelem, ismételni felesleges. Ezek alapján is látszik, hogy az idén húszéves borvállalkozás nyilvánvalóan csak valamiféle figyelmetlenségemből adódóan ment el mellettem úgy, ahogy.

Most viszont véget fogok vetni a személyes (el)hallgatásomnak. Egyrészt azért, mert valamikor tavaly év végén egy kedves ismerős megdobott egy palackkal a pince kettőezer-tizenhármas furmintjából, másrészt pedig azért, mert a bor illeszkedik a februári fajtatematikába is. A dugót érdemi előtanulmányok és komolyabb  felkészültség nélkül húztam ki, de az alatta elhelyezkedő anyagtól válaszok helyett inkább csak kérdéseket kaptam.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, Takács Lajos a magyar borvilág egyik legérdekesebb, legeredetibb egyénisége, és nagyon jó, hogy mindezt nem kell múlt időbe tenni, hiszen a Somló elhagyása után Lajos most Tokajban tevékenykedik (valószínűleg kevesen tudják: Takács Lajos a borvidék szülötte, Abaújszántón látta meg a napvilágot). Nem túl gyakori, hogy valaki alig néhány év borászkodás után legenda-státuszig emelkedjen, de azt hiszem, Takács Lajosnak ez a Somlón sikerült. A sors úgy hozta, hogy a borász elhagyta "A Hegy"-et, de a borkészítést szerencsére Tokajban sem hagyta abba, még ha eredetileg ez is volt a szándéka.
Lajos somlói borai szép lassan elfogynak, a tokajiak még forgalomba sem kerültek, ritka alkalom tehát, hogy egyetlen kóstoló alkalmával mind a somlói, mind a tokaji munkásságába bepillantást nyerhettünk. Tar Ferenc a Borászportrék-sorozat keretében egy (majd a nagy érdeklődés miatt még egy) ilyen estét szervezett a Carpe Diem-be. 

(Takács Lajos és Tar Ferenc, a képet a Carpe Diem facebook oldaláról kölcsönöztem)

A Somlói Vándor, azaz Kis Tamás - vagy ahogy mindenki ismeri "Kis Tomi" - már első évjáratával sok hívet szerzett magának és azóta is széles körben a Somló egyik legtehetségesebb fiatal borászaként tartják számon. Mint a pince neve is mutatja, Kis Tomi nem tősgyökeres somlói és nem is egyenes út vezetett idáig. A 2010-ben frissen diplomázott, budapesti születésű borász a diploma megszerzését követően a St. Andrea-nál állt munkába, de már ugyanebben az évben elkezdett művelni egy kis parcellát a Somlón. 2011-ben került palackba az első - később Vándor néven forgalomba került - bor a pincében, majd fokozatosan épült-bővült a kicsi birtok. 2013-ban az addigi bérelt helyiség helyett már saját pincében folytatódott a munka és a szortiment is kibővült 4 tételre. 2014-ben Tamás bérbe vette Takács Lajos (Hollóvár) szőlőit és Somlóra költözött, majd 2015-re 3,5 hektárra bővült a művelt területek mérete. 2016-ben ugyan a jégverés miatt kevés bor készült, de azok minőségét jelzi, hogy a 2016-os furmint Roland Velich-hel folytatott közös munka eredményeként a "Moric Hidden Treasures of Pannonia" projekt keretében került forgalomba tavaly. 2017-ben már 5 hektárról szüretelt a pince, egy közösségi bor is született a Somlón, az pedig már csak hab a tortán a nemzetközi borversenyek eredményei mellett, hogy a FurmintUSA Somlói Vándorról készített videója pedig a Wine Spectator Video Awards harmadik helyezését érte el.
Tamás 2014-ben belevágott az organikus szőlőművelésbe  és a hivatalos minősítés megszerzése is folyamatban van már. A borok spontán, tartályban erjednek, majd általában a kierjedt tételek fele kap kb. fél éves hordós érlelést 5 hektós hordókban. A borász szerint a juhfark igényi a hordót, így az csak hordóban van. Cél - a szélsőségek elkerülésével - a Somló egyedi karakterének lehető legtisztább formában történő bemutatása.

Somló természetesen nem maradhatott ki a tegnap ittam furmint sorozatából. Mi most egy 2015-ös furmintot kóstoltunk meg, amivel Tomi a Vajdahunyadvárban lepett meg.

Badacsony és környéke közértelmezésileg a fehérborok vidéke méltóztatik lenni, és ezt a borvidék egyik legmegbízhatóbb és a szó jobb értelmében egyik legközkedveltebb kétszemélyes borászata, név szerint a Villa Tolnay kínálata is alátámasztja. Konkrétabban pedig az van, hogy az aktuálisan polcon támaszkodó tizenkét boruk közül jelen pillanatban tíz igazolja is ezt a tényt.

Ezúttal viszont mégis a kínálati kisebbségre vetődtem rá, ugyanis azok az általános benyomásaim, hogy Nagy Lászlóék bár nem készítenek sok vörösbort, de amit készítenek, azt mindig stabil, megbízható minőség mellett teszik, ezzel bizonyítva, hogy némi odafigyeléssel a borvidék képes felülemelkedni önmaga köznyelvi korlátain. Nagyjából ezek a dolgok motiváltak akkor, amikor a hét első felében eldöntöttem, hogy félpénzemet a friss "C"-házasításukra fogom váltani, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Azt hiszem, hogy jól tettem.

A tegnap ittam furmintot sorozattal most visszatérünk Tokajba. Bai Edit és Bai István családi pincészete a Carpinus Borászat 2013-as évjáratával lépett először a nagyközönség elé. Az azóta eltelt néhány év alatt a kis családi birtok fokozatosan fejlődött, mostanra már egyre komolyabb tervekkel és jelentősen kibővült szortimenttel rendelkeznek. A furmint mellett hárslevelű, és érdekességképpen sauvignon blanc is terem a család birtokában levő dűlőkön, amelyek a Mád-Szegilong-Tarcal által kijelölt háromszögben helyezkednek el, így a borvidéken előforduló talajtípusok legjavából szinte minden előfordul a birtokon. A testvérpár nyitott szemmel jár a világban, sok külföldi bort kóstolnak, dolgoztak is külföldön, szeretnek kísérletezni, minden téren. A fő hangsúly természetesen a furminton van, ebből készül egy "alap" változat, két dűlős bor és egy válogatás is. Utóbbi Grand Reserve néven fut, egy több dűlő terméséből összeállított hordóválogatást takar, és a 2016-os évjáratból be is szereztem egy palackot. 
Ungert a bontás után 2 nappal vizsgálta meg a palack tartalmát, erről számolunk most be négy kézzel.
 

Eger elsősorban a házasítások "hazája", bikavérek, csillagok, egri cuvée-k viszik itt a prímet, a fajtaborok - pláne fehérben - inkább csak epizódszerephez jutnak. A furmint szólóban palackozva végképp ritka madár  ezen a tájon - Eger talán az egyetlen borvidékünk, ahol furmint és hárslevelű is értékelhető mennyiségben terem és a hárslevelű jobban előtérben van társánál -, házasításban még csak-csak előfordul (lásd St. Andrea, Pók Tamás, Orsolya Pince), de önállóan csak szabályt erősítő kivétel. Kovács Nimródékon kívül hirtelen nem is jut eszembe senki, aki fajtaborként komolyan foglalkozik a fajtával (a google közben az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokot és a számomra ismeretlen Tóth és Tóth Pincészetet dobta még ki hirtelen), ők viszont magasra tették a lécet, és egyenesen a borvidék egyik csúcstermőterületeként emlegetett Nagy-Egedről palackoznak furmintot 2010 óta. Én most az éppen forgalomban levő 2015-ös évjáratot kóstoltam meg, ha már a Furmint Február nagy kóstolóján nem jutottam el az egri pince standjáig. Ungert később csatlakozva harmadnapos állapotában vizsgálta meg a bort.
 

Valószínűleg a legérdekesebb része egy furmint február ajánlónak, amikor új vagy viszonylag ismeretlen feltörekvő termelők ígéretes borait ajánljuk. Sajnos azonban egyre kevesebbet tudok ilyenből ajánlani. Szerencsére nem azért, mert egyre kevesebb ilyen reménység tűnik fel a horizonton, a hiba az én készülékemben van. Sokévnyi furmint februározás után óhatatlan, hogy egyre többen kerülnek be a mindenképpen rákóstolni érdemesség táborába. Első bálozóként még nem tudtam ellenállni , hogy a kínálat nagy részét feltérképezzem egy este alatt, manapság a rutin a és a fogorvosi számlák már elriasztanak ettől az őrült tervtől. Nincs mese, menthetetlenül belesüllyedtem a langyos vízbe, de milyen kellemes ez a langyos víz: annyi évről-évre megbízhatóan jó borral és termelővel találkozok, hogy marginális mértékű energiám marad a szürke zóna feltérképezésére.

Még januárban abban a szerencsében volt részem, hogy egy igazán különleges Bott Pince-kóstolón vehettem részt a borászokkal és a Furmint Február szervezőcsapatával. Tulajdonképpen egy előkóstoló volt ez, egy különleges eseményhez válogattuk ki az ott bemutatásra kerülő borokat.
A cél az volt, hogy a pince eddigi évjárataiból, száraz és édes borokból egyaránt szemezgetve egy olyan szerteágazó válogatást állítsunk össze (legalábbis azokból a tételekből, amelyekből maradt értelmezhető mennyiségű palack), amely különböző évjáratokon, dűlőkön, borkategóriákon és maradékcukor-tartalmon átívelve Tokaj és a Bott Pince minél több arcát mutassa meg, természetesen a legszebb borok tükrében. 
 

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

Itt a második februári furmintos "tegnap ittam", amelynek keretében ezúttal egyrészt elhagyjuk Tokajt, másrészt átlépjük az országhatárt és egy felvidéki bort vesézünk ki. Bott Frigyesnek ugyan elmondása szerint a hárslevelű a kedvenc fehér fajtája, de nem kétséges, hogy a furmintnak is komoly szerepet szán. Nem csupán önállóan, fajtaborként palackozza, hanem ez az egyik alapköve a pincészet csúcsházasításának számító Super Granum-nak is, hárslevelűvel és juhfarkkal karöltve. Muzslán persze mást mutat a furmint, mint akár Tokajban, akár Somlón. Itt vulkanikus alapú agyagos, mészköves talajon terem a szőlő, amely Frigyesék pincéjében egész fürtös préselést követően saját élesztővel hordóban erjed és érlelődik finomseprőn kb. fél évig. 
Amikor nyáron kóstoltuk a pincénél a 2016-os furmintot, úgy véltük, hogy már csak az évjárat markánsabb savai miatt sem árthat egy kis érlelés a boroknak. Most eljött az ideje, hogy megvizsgáljam, mit mutat most, bő fél év eltelte után.
 

Köveskál gasztronómiájának és borkérdésének közelmúltbeli sikertörténetszerű felfutása nemcsak a szűkebb értelemben vett Káli-medencére gyakorolt jótékony hatást, de tolta magával a Balaton-felvidéket is, jól. Sikerek persze nem az ajándékfán teremnek, dolgoztak érte sokan és sokféleképpen. Ebből a munkából pedig a Pálffy Gyula és fia, Attila által szakmavezetett Pálffy Pince is kihasította a maga jelentős szerepét.

Bár a Köveskálra történő személyes visszatérést 2012 óta különféle magánéleti gyökerekkel rendelkező problémák miatt halogatom, időnként innen, a főfaluból is rácsodálkozom, mennyire kellemes borok készülnek arrafelé mostanában. Így történt ez most is, amikor rápróbálkoztam a friss olaszrizlingjükre. Pozitív irányba faragott a fajtával kapcsolatos előítéleteimen, ráadásul mindezt természetesen úton tette meg, ami ügyes dolognak számít.

Szecskő Tamásról rég írtam, mivel a 2010 körüli aranykorszaka után nem ittam igazán megrendítően jót a pincétől. Ebből az állapotból a tizenhatos szürke hozott jelentős elmozdulást, nálam egyből a harmadik legjobb helyre repült a képzeletbeli örökranglistámon (Az első kétségtelenül a 2010-es Julianna a második pedig a 11-es chardonnay). Ez a bor több kunsztot is tud egyszerre, azon felül, hogy abbahagyhatatlanul finom. Úgy tud hihetetlen ízgazdag lenni orrban és szájban is, hogy egy pillanatra sem lesz nehézkes vagy unalmas. Kettő: akárhogy is szépítjük a 14-es szesz sok egy száraz fehérborban, viszont ha valaki nem nézi meg a hátcímkét, akkor garantálom, hogy érzetre senki nem tippelné 12,5-13 felé. Három: a 2016-os savak lendületes, osztrák stílusú elektromos vibrálást kölcsönöznek a kortynak, de egy pillanatra sem bántóak vagy élesek, lenyelve sem okoznak gyomorégést. Ennyi pénzért - bár tudom, hogy sajnos sokaknak még ez is sok pénz egy üveg borért - nem sok helyen lehet klasszis élményt kapni. 7 pont

Azt találtam ki, hogy a Furmint Február alkalmából a havi "tegnap ittam"-ok nálam furmintokról szólnak majd. Nem tudom, hány ilyen poszt lesz (heti egyet azért igyekszem összehozni), nem tudom még, hogy milyen borok szerepelnek majd (próbálok több borvidékről és a blogon ritkábban szereplő pincéktől válogatni), de a sort mindenesetre egy klasszikus nyitja. Ez pedig Demeter Zoltán száraz birtokborának aktuális évjárata, a 2016-os. Ez a bor (korábban Birtokbor, még korábban szintén Furmint) mindig stabil viszonyítási pont, gyakorlatilag évjárattól függetlenül megbízható vétel, én legalábbis nem emlékszem minőségi megingásokra. Amikor a 2011-es, 2012-es évekből sok furmint lomha és farnehéz lett, a "DZ" Birtokbor akkor is remek volt, most pedig, amikor sok 2016-os száraz tokaji karcos savaival teszi próbára a fogyasztókat, ezt a buktatót is elkerüli. Legfeljebb az árán lehet fanyalogni, hiszen más pincék a dűlős boraikat kínálják ennyiért, de egyrészt Demeter Zoltán borai borvidéki szinten sem voltak soha olcsók, másrészt pedig a furmintok ára egyébként is emelkedik, szóval ez ellen nincs mit tenni. A bor külseje a 2016-os évjárattal megújult: a bordeaux-i palackot (újra) az elegánsabb rajnai palack, a szintetikus dugót DIAM váltotta. A külcsín után most nézzük meg, mit tud a belbecs.

Ténykérdés, hogy balatoni viszonylatokban ritkábban fogyasztunk és emlegetünk érdekes vörösborokat. Pedig van élet az olaszrizlingen túl is, amit egyre több szerethető Csopak-környéki kékfrankos igyekszik alátámasztani. A pincén kívül elhelyezkedő okok miatt komoly dugóproblémákkal küzdő, de amúgy csodálatos-fantasztikus Homola-frankos után itt egy könnyebb, de nem kevésbé kedvelhető anyag a helyi veteránnak számító Jásdi Istvántól is. Ráadásul hibamentesen, csavarral zárva.

A pince eddig emlékeim szerint csak franc-keretek között próbálkozott tágítani a színspektrumot, ez tehát az első próbálkozás a fajtával. Ami ráadásul hivatalosan csak nulladik, hiszen az alapanyag még nem saját. Ennek ellenére már most sem csak ígéret, sokkal inkább biztos választás.