Íme, itt az újabb magyar egyveleg is, jó széles merítéssel, szokás szerint változó részletességű jegyzetekkel. A mixben szerepelnek többek között az Artizan borkereskedés portfólió-bemutatóján megkóstolt borok, a Junibor Organic kóstolón szereplő tételek, és a megszokottnál több édes bor, köztük egy csokor 2012-es édes szamorodnival.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

2018-ban Konyári Jánost, a 2017-ben elhunyt dél-balatoni borászt választották meg a Borászok Borászának. Nyugodjék békében!

A Borászok Barátja díjat Caroline Gilby MW kapta. A Jövő Borásza címet Homoky Dorka kapta. Gratulálunk!

Újabb külföldi egyveleg következik az utóbbi cirka két hónap boraival, köztük a szokásosnál talán több bubissal, sok spanyol versenyzővel és egy 2012-es Antinori kvartettel.

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)

Megint Drop Shop és megint pinot noir, ezúttal kizárólag Új-Zélandról. A Balassi Bálint utcai borbár alighanem Budapest legkomolyabb új-zélandi borválasztékával büszkélkedhet (bár ezen a fronton hamarosan a finewines is belehúz), a borlapon is rendszeresen szerepelnek "kiwi" borok, és egy-egy jelesebb alkalom során ritkábban poharazott nagyágyúk is kinyílnak. Március végén új-zélandi pinot noir-estet tartottak a borbárban, külön fókuszba állítva a kínálat egyik koronaékszerét képező Felton Road borait.
Sajnos kevés dolog visz olyan könnyen kísértésbe, mint a jó új-zélandi pinot noir, úgyhogy inkább most sem próbáltam meg ellenállni és betértem néhány pohár borra a Drop Shop-ba.
 

A sorozat friss részében Európa egyik legérdekesebb borvidéke, és az ott készült borok játsszák a főszerepet. A Tar Ferenc által jegyzett finewines.hu kínálatába néhány hónapja kerültek be az Etna lejtőin munkálkodó Tenuta delle Terre Nere borai. Még egy tavalyi Carpe Diem-es kóstoló végén Feri vakon kóstoltatta meg a pince egyik (alap)borát az este legkitartóbb vendégeivel, és kifejezetten jók voltak az első visszajelzések. Az a találkozás nekem is volt akkora élmény, hogy a dűlős borokkal is tegyek a próbát. Így egy kicsit belecsaptam a lecsóba és két komolyabb tételt választottam, de a pincével ismerkedni kívánóknak bátran ajánlom a pince "alap" Etna Rosso-ját is, az itt megénekelt dűlőszelekció feléért fogható és kifejezetten érdekes, kellemes bor.
 

Lelkesebb követőinknek nem szükséges magyaráznom, hogy miért foglalkozok az átlagosnak tekinthető bejegyzésmennyiséghez képest többet a neszmélyi, konkrétabban pedig dunaszentmiklósi illetőségű Kősziklás Borászat anyagaival a heti egyboros kereteim között. Nem a személyes viszony – a pincénél sem jártam soha –, sokkal inkább az átlagnál érdekesebb borokat a stabil megbízhatósággal kombináló munkájuk az,  ami indokolttá teszi a vissza-visszatérést. Működik itt minden a korrektre hangolt rozétól az autentikusabb, szerethetőbb irsain keresztül egészen a január közepén megdicsért, keretfeszegető Szirtig. 

A fajtakísérletező házasítás után ezúttal klasszikusabb tesztalanyt kerestem, és hát keresve sem találhattam volna ideálisabb jelöltet, mint a pince aktuális rajnai rizlingjét. Előismeretek nélkül egy korrekt, árkategóriájában becsületesen összerakott, de arctalan reduktív iskolát vártam volna. Még jó, hogy voltak és vannak előismereteim, így tudtam, hogy nem fogok unalomba aludni a pohár mellett. Kősziklásék rajnaija ugyanis messzire definiálja önmagát a reduktív, uniformizált alapiskolától, helyette inkább lehetőségeihez mérten igyekszik autentikusra hangolva ugyan, de mégis modernizálni a piros-fehér-zöld rajnaispektrumot.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással. 

Gál Tibor egri kadarkáival ritkábban volt szerencsém az elmúlt időszakban. Néhány évig rendszeresen, évjáratról-évjáratra vásároltam őket, de egyre kevésbé leltem bennük örömömet. Az elmúlt időszakban pedig a rossz tapasztalatok miatt inkább a próbálkozástól is megkíméltem magamat. Az indok tulajdonképpen egyszerű: éppen azt a kellemes, gyümölcsös-fűszeres, egyenes és letisztult karaktert hiányoltam belőlük, amely miatt úgy általában a hasonló árfekvésű kadarkák után szoktunk nyúlni.

A friss évjárathoz is inkább a kíváncsiság, mintsem a biztos vétel ígérete hozott közelebb. Azt ugyan nem tudom, hogy mi történt az úgynevezett közelmúltban, de Tibor friss, kettőezer-tizenhatos kadarkája úgy tűnik, hogy végre visszafordult arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. Ezt persze akkor még nem sejthettem, amikor hétfő délután egy borospohár társaságában bedobtam a 2715. palackot az oldaltáskámba, és az év első tavaszi, szabadtéri borozása felé vettem az irányt.

Első pillanatra egy 1500 forintos hiperes édes szamorodni kockázatos vételnek tűnik. Egy szamorodni palackjának átlagos polci ára jóval efölött jár, ugyanakkor a másik oldalról ennyiért a kísérletezés sem annyira fájdalmas. A nagyobb tokaji pincészeteknél bevett dolog egy amolyan másodcímkés vonal futtatása, amellyel elsősorban a hipermarketek polcait, illetve olcsóbb éttermeket céloznak meg - lásd: Disznókő-Hattyús és Sárga Borház, Oremus-Göncöl, és a tudomásom szerint kérészéletű Gróf Degenfeld-Chateau Tarcal, és ha úgy tetszik, akár a Dereszla-Dorombor is ide sorolható - míg más ismert tokaji pincészetek is palackoznak hipereknek kizárólag ott kapható borokat külön fantázianevekkel vagy legalábbis a saját márkanév kevésbé szembeötlő feltüntetésével (Dereszla, Patricius).
A Göncöl tehát az Oremus "másodcímkés" termékcsaládja, az árak pedig jóval az Oremus borok ára alatt maradnak. Amikor megláttam, hogy az Aldinál éppen a Göncöl Szamorodni került be húsvét előtt az aktuális ajánlatok közé, az anyapincészet megbízhatóságának ismeretében, másrészt 1-2 korábbi Göncöl bornál tapaszalt kellemes ár-érték aránynak köszönhetően nem gondolkodtam sokat, hogy leemeljek-e a polcról egy palackot.
 

(Kedves olvasónk, wine underground vendégposztja következik egy érdekes témában. Köszönjük!)

Mivel zárjuk le a palackot? A lezárási módok milyen irányban befolyásolják a bor fejlődését? Van-e érezhető különbség rövid-, illetve hosszú távon? Nagyjából ezek a kérdések foglalkoztatták Földi Bálintot, amikor pár éve palackzárási kísérletbe kezdett.

(Földi Bálint)

A Sanzon Tokaj új színfolt Tokaj-Hegyalja és azon belül Erdőbénye színterén. A szárnyait bontogató aprócska birtok egyik tulajdonosa, Rácz Erika (a másik tulajdonos Erika férje) a borvidéken nőtt fel, de a Sanzon Tokaj felépítésébe csak néhány éve, egy hosszabb kitérő után kezdett bele. A Tolcsva melletti Nyakvágóban megörökölt 0,3 hektáros szőlő mellett jelenleg a Rány, a Palánkos és a Szentvér dűlőkben rendelkezik ültetvényekkel a kis családi pince, összesen 2,7 hektárnyi területen, de cél a szőlőterület 5 hektárra növelése. 2015-ben és 2016-ban a Meszesben is béreltek egy parcellát, a Sanzon Classic alapanyagát az onnan szüretelt szőlő adta. 
A szőlőt  felszívódó szerek használata nélkül művelik, a pincében tartályok, Stockinger és Kádár hordók sorakoznak, a borok közül több fajélesztővel erjed, de vannak már spontán erjesztett tételek is - jellemzően a dűlőválogatottak -, és a saját élesztők érvényesülése egyre nagyobb teret kap. A szőlőművelésben Hotyek Zita, a borkészítésben Péter Róbert (Ábrahám Pince) segített Erikának a kezdetekben, aki az első két évjáratot követően a saját kezébe vette a munkálatokat, és mondhatjuk, hogy a pince stílusa is kezd formát ölteni. Az első borok a 2014-es évjáratból készültek, de a szélesebb közönség elé igazából a 2015-ös borokkal léptek ki, és szép lassan jönnek majd a 2016-osok is.
A szortiment egy reduktív eljárással készült "alapborral" indul, amely a Blanc névre hallgat, amely hűtött tartályban erjed és rövid ideig tartályban is érlelődik finom seprőn. A Classic-ra keresztelt bor a Meszes termése, 2015-ös kiadása tartályban erjedt, de első töltésű 500 literes Kádár hordókban érlelődött 5 hónapig finomseprőn. A dűlős borok a Rány terméséből készülnek, és nem találkoznak hordóval (bár Erika szerint mindenkit megtréfálnak), tartályban erjednek és érlelődnek 5-6 hónapig. 2016-ból már egy ígéretes fordítást is lehetett kóstolni a pincétől a vajdahunyadvári Furmint Február kóstolón. Én most Erika jóvoltából két évjárat öt száraz borával ismerkedtem meg behatóbban.
  

A márciusi tél után lassan, de biztosan emelkedik a hőmérséklet, és bár ragyogó napsütésben még mindig nem sok részünk volt, most már talán tényleg bízhatunk benne, hogy ránk köszönt az igazi tavasz. Időközben a pincészetektől megérkeztek a 2017-es rosék, amelyek bizonyosan a hamarosan kezdődő terasz- és kerti parti-szezon állandó szereplői lesznek. A tegnapi poszt után megint rosé lesz a téma nálunk is.
Azt mindenekelőtt be kell látni, hogy a magyar törzsközönség a rosé-ban többnyire szomjoltó fröccs-alapanyagot vagy bulibort látja, és nincs kiéhezve a kifinomult eleganciára vagy a felszín alatt megbúvó részletekre. A másik oldalról a borászatok is a cash flow-bort látják leginkább a rosé-ban, kevés a kísérletező kedvű pince, aki ki mer lépni a mátrixból és a bevált recepttől eltérő irányba indul el, neadjisten spontán erjesztéssel vagy fahordó bevetésével. Provence, Tavel és társai a legtöbb borivó szemében úri huncutságok, ebben persze az ár is szerepet játszik, de a stílus is merőben más, mint, amihez az egységsugarú fogyasztó a standard honi vendéglátóhelyen poharazott rosétól megszokott. Ettől persze még lehet jó rosét készíteni itthon is, bár kevés olyan van, amire az érdekességekre kiéhezett borissza felkapja a fejét. Igaz, nem is kell mindig fejet kapkodni, néha elég jóízűen inni. 
Ennyi csapongás után lassan igyekszem a mai poszt konkrét tárgya felé kanyarodni. :)
Egy korábbi felvetésre válaszolva: a magam részéről szinte biztos vagyok benne, hogy közszolgálati rosé-tesztet nem szervezek, ugyanakkor annak semmi akadályát nem látom, hogy egy-két megvételre ajánlható tételre felhívjuk/felhívjam a figyelmet. Ennek szellemében született a mai szösszenet is, amely a széles magyar rosé-mezőny egyik stabilan jól teljesítő versenyzőjéről, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet boráról szól, bizonyítva, hogy lehet azért ezt a műfajt itthon is úgy művelni, hogy a széleskörű rosé-fan club is megtalálja számítását, de az se fanyalogjon, aki többre vágyik a medián szintjénél.

Bár különösképpen nem terveztük, mégis úgy alakult, hogy összehoztunk egy kétnapos, tavaszváró rozé-minitesztet a hét közepére. Dacára a ténynek, hogy kifejezetten messze állunk a műfaj törzsfogyasztói alapcsapatától, mondhatni koncepciótól mentesen kerüljük el a rózsaszín borok többségét. Vagy éppen azok kerülnek el minket. A sztori első, szerdai állomása a Lőrincz György nevével fémjelzett egerszalóki St. Andrea pince, melynek rozéjáról három és fél évvel ezelőtt írtam utoljára. És hát az van, hogy azóta változott egy-két dolog.

A chardonnay nem véletlenül lett a Föld talán legismertebb és egyik legkedveltebb szőlőfajtája: kis túlzással mindenhol termesztik, a klíma, a termőhelyi adottságok fényében sokféle arcát mutathatja, a pezsgőtől a könnyű fehéreken és dűlőszelektált csúcsborokon át a természetes édes borokig bármi készíthető belőle. A világ az utóbbi időben egyre inkább a helyi fajták felé fordul, és hiába az "anything but chardonnay", a chardonnay-nak - már pusztán Burgundia és Champagne okán is - kirobbanthatatlan helye van a legfontosabb szőlőfajták között. A fogyasztói ízlés fejlődésének annyit azért mindenesetre köszönhetünk, hogy a fával agyonvert, egysíkúan vajas popcorn-os chardonnay-k divatjának biztosan vége, szofisztikáltabb, elegánsabb, gyümölcsösebb borok (is) készülnek világszerte. 
Légli Ottó balatonboglári borászatában két chardonnay-t is palackba zárnak: a komolyabb, testesebb, érettebb karakterű Landord és egy könnyedebb, gyümölcsökre hangolt "alap" chardonnay. Most utóbbi akadt horogra.
 

"Vincze Tamás a családja tulajdonában lévő sárospataki szőlőültetvényeken kezdte pályafutását. 2012-ben érett meg benne a gondolat, hogy jobban beleássa magát a szőlő és a bor világába. Eleinte az erdőbényei Ábrahám Pincészet borászától tanult rengeteget, majd később, több pincészetnél is segített a különböző munkafolyamatokban. A 2015-ös évjáratban már több tételt is készített a Hosszúhegy-dűlőből. A munkálatokat szinte egyedül végzi, mind a szőlőben, mind a pincében, saját koncepció szerint." - írtam Vincze Tomiról jó másfél éve egy mádi kóstoló alkalmával. Tomi és borai azóta egyre nagyobb figyelmet érdemeltek ki a fogyasztóktól és a szakmától egyaránt. Az überlaza borász srác jelenleg Sárospatakon a Hosszúhegy és a Szemince dűlőkben, összesen 0,9 hektáron gazdálkodik, a lehető leginkább természetközeli módon. 

A lent megénekelt három bor vendégségben jött szembe a múlt hétvégén, az ezekről készült rövidke jegyzeteket adom most közre.

A tarcali Kikelet Pince komplett borsorát 2015-ből is megkóstoltuk és a tavalyi év végén Berecz Stéphanie meglepett minket egy 2016-os száraz borokat tartalmazó csomaggal. Az Origo Dry-ról még tavaly írtam, most négy bort kóstoltunk. Közülük a birtokszintű, nem dűlős Furmint és Hárslevelű, valamint a Lónyai Hárslevelű állandó része a szortimentnek, viszont a magnum palackba töltött Váti-ról talán érdemes pár szót ejteni. 2010 és 2014 után 2016-ból ismét furmint-hárslevelű házasítás készült a pince birtokában lévő talán legnagyobb potenciállal rendelkező dűlőről. Ez eddig (is) jellemzően a komolyabb időjárási viszontagságokkal tűzdelt évekből történt így - tegyük hozzá, megsüvegelendő végeredménnyel -, ez tehát nem teljesen teljesen új keletű történet, de a magnum-palackos kiszerelésre eddig nem volt példa. Stéphanie szerint a cuvée-ből akár még lehet is rendszer - 2016-ban mennyiségben és minőségben is kézenfekvő döntés volt, hogy a fajtákat házasítás -, a magnumos kiszerelésből nem lesz. A Váti címkéje új motívumokat tartalmaz, ez már a pince megújuló arculatának előfutára is lehet.

Villányban néhány éve már a cabernet franc a borvidék felkent zászlóshajója, a bordeaux-i házasításokat ha nem is leváltva, de mondjuk oldalról beelőzve. A folyamat eredményképpen a módosított villányi eredetvédelmi rendszer keretében a prémium kategóriás cabernet franc fajtaborok már Villányi Franc megjelöléssel kerülnek forgalomba. A kép azért még nem teljesen tiszta: a legtöbb villányi borászat szortimentjében továbbra is bordeaux-i házasítások, esetleg cabernet sauvignon-ok vagy merlot-k képezik a csúcsbort.
Michael Broadbent MW 2000-ben azt találta mondani, hogy a "cabernet franc Villányban találta meg szellemi otthonát". Jelentsen ez akármit, tény, hogy a villányi termelők mondhatni, egységesen a cabernet franc mellett tették le a voksukat és ez sok szempontból indokolt is. A talajadottságok és a klimatikus viszonyok a borászok szerint ideálisak ahhoz, hogy a fajta megbízható minőségű bort prdukáljon a borvidéken. Emellett a cabernet franc-t - a cabernet sauvignon-nal vagy akár a merlot-val szemben - a nagyvilágban kisebb területen termesztik, és önálló fajtaborként lényegesen ritkábban palackozzák, így a nemzetközi konkurencia is szűkebb. 
A közösen piedesztálra emelt fajta tehát megvan, ez azonban még mindig csak a startvonal. Egységes borvidéki franc-stílusról még nem beszélhetünk, és ahogy Elizabeth Gabay MW mondta 2016-ban, a világ nemhogy Villányról, vagy a villányi franc-ról, Magyarországról is alig hallott. A villányi franc egységes, felismerhető stílusának megtalálása, az optimális piac és piaci szegmens célkeresztbe állítása és befogása, valamint a megfelelő marketing kialakítása és mindennek konzekvens folytatása mind a villányi borászok előtt álló feladat. Munka tehát van még bőven, de az első lépések megtörténtek, a villányiak lelkesek és úgy tűnik, hogy hajlandóak is a közös cél elérése érdekében együttműködni, ami a siker elengedhetetlen, de messze nem kizárólagos feltétele.

A hosszúra nyúlt bevezető után most pedig következzen egy ígéretes villányi franc.
 

Az Eger melletti Ostoroson elhelyezkedő, név szerint Böjt Boglárka és Gergő irányította Böjt Borászatról – talán ez a vállalkozás hivatalosan precíz megnevezése – hónapra pontosan három évvel ezelőtt írtam először és utoljára. Úgy tűnik, mintha az akkor kifejezetten jól szerepelt fehér házasításuk egyben egy új fejezet kezdetét is jelentette a pince egyébként 1993 óta íródó történetében. Az mindenesetre biztos, hogy hivatalosan két évvel ezelőtt vette át az új generáció a birtok széles értelemben vett irányítását, így pedig a kizárólagosan Gergőhöz köthető borokat Boglárka értékesítéssel kapcsolatos tevékenysége igyekszik megtámogatni.

A koncepciójuk világos, a kínálat pedig a széles fajtakészlet ellenére is áttekinthető, értelmezhető. A vörös alapokat a bikavér, a fehér kínálatot pedig az Egri Csillag adja. Ez mutat egyfajta kapaszkodást a borvidéki hagyományhoz, amely a fajtaszereplések visszaszorítását és a területek, a borvidéki karakter hangsúlyozását jelenti elsősorban. Az már csak mellékszál, hogy a sokszor nehezen értelmezhető, sőt, kifejezetten rossz bikavér és csillag között Böjték évről-évre megbízható minőséget pakolnak le az asztalra, amely könnyen építi fel az úgynevezett bizalmat a fogyasztók között. Ez pedig elég fontos dolog.

Az eddigi megbízhatóság minket is afelé orientált, hogy pár héttel ezelőtt egy vasárnapi borozás keretei között beruházzunk a pince csúcsvörösére: a címszereplő, hordóválogatott, tavaly decemberben debütált kékfrankosra. A borra, amelynek bár van szerethető jelene, mégis inkább a jövőről szól.

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

Új-zélandi és burgundi pinot noir-ok kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordulnak a poharamban, többnyire a fajtára hangolt kóstolósorok formájában, de kaliforniai és oregoni pinot-kat ritkán kóstolok. Március elején viszont olyan szerencsésen jött ki a lépés, hogy gyors egymásutánban két alkalommal is elém került egy burgundi-új-zélandi-észak-amerikai pinot-trió.
 

A Sebestyén Csilla és Csaba által irányított szekszárdi pince viszonylag ritkán szerepel bloghasábjainkon. Nincsen szó semmiféle elkerülési koncepcióról, a dolgok csupán az érdeklődésünk szétszórtsága miatt alakultak így. Bár a pince kínálatának felső szegmenséhez ritkábban van szerencsém, azt azért probléma és gondolkodás nélkül merem állítani, hogy az alapok nem csak ár/érték-, hanem minőségi szempontból is rendben vannak. Tegnap pedig az történt, hogy részben a megbízhatóság miatt, részben pedig a hallgatás megtörése érdekében ránéztem, sőt, rá is kóstoltam a hónapok óta nálam hánykolódó kettőezer-tizenötös kékfrankosukra, hogy egy érdekesebb, de mégsem felsőpolcos magyar vörössel indítsam el a hosszabb hétvégét. Nem árulok el komolyabb titkot, ha előre leírom: kifejezetten jó ötlet volt.