A nappali átlaghőmérséklet meredeken kúszik felfelé, és bár nem tartom magam szezonfogyasztónak, de ettől még tény, hogy ilyenkor jobban esik több gondolkodásmentes fehéret inni, mintsem szöszölni mindenféle masszívabb, már-már figyelmet is igénylő csúcsostromlásokkal. Ilyesfajta okok miatt rontottam rá a hétvégén a négyfal között található borkészlet középpolcos édesszegmensére, amelynek nagyjából azóta képezi személyesen stabil részét az erdőbényei Béres Szőlőbirtok, amióta a mennyiségen kívül a minőségre igyekszem figyelni elsősorban.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Béresék csak olcsóédesben utaznának, merthogy van náluk a szárazdűlőstől kezdve az aszúig minden, inkább csak arról van szó, hogy az említett alapédesek érhetők el szélesebb körben, így a hiperpolcokon is. Itt pedig az számít tehetségnek, ha az ide optimalizált borok hozzák a szűkebb elvárások által támasztott minőséget, amivel – röviden összefoglalva a bejegyzés lényegét – most sem volt gond, sőt.

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

A magyar után itt a külföldi egyveleg is, az áprilisi-májusi felhozatallal, ezúttal határozott fehér dominanciával, plusz néhány bubis borral a bevezető kategóriától a csúcsokig.
 

Úgy tűnik, mostanra beállt a rendszer: nagyjából két-három havonta jönnek majd az egyveleg-posztok egymással párhuzamosan, egy magyar, egy külföldi leosztásban. Ez itt magyar részleg, az évszaknak, a kerti partiknak és a szabadtéri fesztiváloknak megfelelően az átlagnál több roséval.
 

Manapság már szinte minden napra jut legalább egy borkóstoló Budapesten, a legváltozatosabb helyszíneken, különféle témákat érintve. A bőség zavarában jó eséllyel mindenki megtalálhatja a számítását szimpla borkedvelőtől a fanatikusig, már ha nem ódzkodik a társasági eseményektől. Az érem másik oldala, hogy alig akad olyan új induló boros rendezvény, ami még az újdonság varázsával hat. A Fermentation Fair névre keresztelt, a Tabánban található Czakó-kertbe szervezett kóstoló hírére viszont én is felkaptam a fejemet. A szimpatikus helyszín és az ígéretes kiállítói névsor mellett az sem volt elhanyagolható, hogy a szervezők - és kiállítók - egyike az a Homonna Attila, aki meglehetősen ritkán jelenik meg kóstolóféléken, szóval minden adott volt, hogy az első Fermentation Fair hozzon valami újdonságot  a színtérre.
A kiállítók mind természetközeli szőlőművelésben és borkészítésben gondolkozó magyar, osztrák és német borászatok voltak, akik ráadásul igen komoly kísérletezőkedvvel is meg van áldva, úgyhogy lehetett számítani néhány extrémebb tételre is.
 

Miközben a kertben a borászok töltögettek és meséltek, a belső fedett helyiségekben különböző témájú mesterkurzusokat is tartottak és a Terroir Squad (a projekt mögött álló Molnár Márk a Fermentation Fair másik szervezője) legújabb videóját is meg lehetett tekinteni az online megjelenés előtt. A program számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket: kellemes környezetben, nyugodt körülmények között kóstoltam sok érdekes bort, nem kellett rohanni, lehetett beszélgetni, nem volt tömeg. Nem tudom, hogy a látogatottság végül találkozott-e a szervezők elvárásaival, de a tervek szerint évente két ilyen eseményre kerülhetne sor. Én örülnék neki.

Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Noha Svájc iható arcáról hazai szemszögből érthető okok miatt ritkábban írunk, azért több vendégposztunk is bizonyítja már, hogy érdemes figyelni a különutasként elkönyvelt európai ország borkimenetére is. Ha másért nem, legalább a látókörünk szélesebbre tágításáért. Magyarként nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyrészt az ottani árszabás finoman szólva sincsen összhangban az átlagos pénztárcavastagságunkkal, másrészt a hazai kereskedések polcai sem roskadoznak a svájci boroktól.

Az érdeklődők számára tehát marad a rendelés és a személyes látogatás. Nekem ezúttal az utóbbiból jutott egy kisebb időszelet, így a genfi hétvége felé közelítve meragadtam a szabadidőalkalmat és elsétáltam a sarki üzletbe, hogy belekóstoljak a helyi alapszintbe. Bár mondhatni véletlenszerűen választottam, mégis kellemesen csalódtam.

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

A Jackfall (ejtsd: dzsekkfól jakkfall, Kisjakabfalva sváb nevéből) Bormanufaktúra kezdő borfogyasztó korszakom (már ha a gimnáziumi és egyetemi éveket nem számítjuk ide, és én inkább nem tenném) egyik első meghatározó élményét szolgáltatta,  mégpedig nem valami csúcsborral, hanem a kvázi "alapbor" szerepét betöltő Tótágas névre keresztelt házasítással. A vicces címkés bor igen baráti ára mellett stabil minőséget képviselt, mondhatjuk best buy-kategóriás volt.
Azóta óriásit tágult a horizont, a Jackfall borokkal inkább csak hébe-hóba, 1-1 pohár erejéig találkoztam az utóbbi években fesztiválokon vagy különféle vendéglátóipari egységekben. Viszonylag hosszú idő eltelte után nyílt most alkalmam rögtön nem is egy, hanem két Jackfall palack nyakát kitekerni, a május közepén érkező hűvösebb napokon pont kapóra is jöttek.

Elég ritkán fordul elő, hogy egy chardonnay-kóstoló kapcsán nem Burgundia borai kerülnek terítékre, ezúttal azonban a szomszédos Ausztria egyik legjobb borászata, a Weingut Velich két borának két-két évjárata volt a főszereplő. 
Roland Velich borászata, a Weingut Moric kékfrankosaival már többször is szerepelt a blogon, azonban nem Roland az egyetlen a Velich családban, aki a csúcsokat ostromolja boraival, ahogy a Drop Shop egyik tematikus estjén én is meggyőződhettem róla.
 

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Mátrai pincészetek szerepeltek már szép számmal a borrajongón, de valahogy a gyöngyöstarjáni Csernyik Pince még nem kapott külön bejegyzést. Eddig.
A sok fiatal borászok által vezetett mátrai családi pince között a Csernyik Pince öreg motorosnak is mondható, hiszen a honlap 1932-t jelöli meg az alapítás éveként, de az első palackos borok 2008-ban jelentek meg a piacon, ami viszont nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a ma ismert újhullámos mátrai borászatok közül az első fecskék bontogatták szárnyaikat.
A Csernyik István vezette családi pincészet jelenleg 6 dűlőben (Gereg, Bérc, Kútgödör, Gömöri, Papjuss, Szárazvölgy), 7 hektáron, 10 szőlőfajtával (olaszrizling, szürkebarát, hárslevelű, zenit, sárgamuskotály, ottonel muskotály, kékfrankos, cabernet sauvignon, turán) foglalkozik. A szőlőben felszívódó szereket csak a legszükségesebb esetben alkalmaznak, a pincében pedig folyamatos a kísérletezés erjesztéssel, tárolóedényekkel, házasításokkal. A borok általában igen barátságos áron szerezhetőek be, közülük néhány simán befér a best buy-kategóriába. 

Én most két bort kóstoltam a pincétől, mégpedig az első kékfrankosukat (ha jól tudom), és a Bérc fantázianévre hallgató édes házasítást.

A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island. 

A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.

Lassan már minden jelentősebb szőlőfajtának van egy nemzetközi világnapja, miért pont a széles körben elterjedt és népszerű sauvignon blanc-nak ne lenne? Van is: idén éppen tegnap, 2018. május 4-én volt a sauvignon blanc világnapja (International Sauvignon Blanc Day), ami ha minden igaz, vándorünnep: minden évben május első péntekjére esik. Az ünneplésben jellemzően a fajta második otthonának számító Új-Zéland jár élen, nem csoda, hiszen manapság már legalább annyian társítják a sauvignon blanc-t Új-Zélandhoz, mint az eredeti bölcsőjének számító Franciaországhoz. A sok borkedvelőt megosztó fajta azonban sokkal több arcát is képes megmutatni a vágott füves-citrusos és/vagy trópusi gyümölcsös, hiperintenzív stílus mellett, és én most kis hazánkból hoztam két remek példát erre, egyet a Somlóról, egyet a Csobáncról.
 

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.

Nem vagyok a muskotályos/illatos fajták feltétlen rajongója, de természetesen előfordulnak szabályerősítő kivételek. Ilyen például a Tokaj Nobilis Sárgamuskotály, amely elég stabil választásnak bizonyult eddig: amióta először találkoztam ezzel a borral, minden évjáratából vásárolok, és sosem bánom meg. Ráadásul tokaji mércével mérve nem is drága, ilyen bor pedig pláne kevés van a fenti listán. Bárdos Sarolta nagyon biztos kézzel készíti el ezt a tételt évről évre: úgy hozza a muskotályos fajtajegyeket, hogy nem lesz közönségesen pacsuli, az egyes évjáratok között is határozottan felismerhető különbségek vannak, így nem fullad érdektelenségbe, és bár félszáraz, a savak tartják annyira a lépést a cukortartalommal, hogy az édességérzet ne riassza el feltétlenül a maradékcukortól ódzkodókat. Biztosan ízlés dolga, de magamon azt vettem észre, hogy a hűvösebb években jobban szeretem, talán a feszesebb szerkezet miatt, de a melegebb évjáratok hedonistább borait is maradéktalanul tudom élvezni.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

Ritka, de nem példanélküli szőlőeset, hogy az utód többre viszi a saját szüleinél, már ami a szélesebb körű el- és közismertséget illeti. Ha helyi szemmel nézem, akkor az osztrák gyökerekkel rendelkező szentlőrinci és zweigelt fajtákkal kapcsolatban mégis valami hasonló dolgot állíthatunk: előbbi – történetesen az egyik szülő – bár népszerűnek tekinthető hazájában és Csehországban is, itthon módfelett kevesen kísérleteznek vele. Zweigelt-tekintetben más a helyzet, akadnak itthon is mennyiségileg észrevehető, minőségileg pedig értékelhető próbálkozások is. 

Bizonyára róluk is lesz szó hamarosan, addig viszont álljon itt egy északról behozott szentlőrinci – szlovákul csak egyszerűen svätovavrinecké, miként az a bejegyzéscímben is szerepel –, amelytől inkább alapszintű látókörtágítást, mintsem lehengerlő komplexitást vártam el, amikor megvásárlása és megkóstolása mellett döntöttem. Ezt részben és tulajdonképpen teljesítette is.