Önmagában még nem lenne nagy mutatvány, hogy egy tokaji pincészet kövérszőlőt palackoz fajtaborként, az viszont már kuriózum, hogy mindezt egy száraz iskolázású borral tegye. Tokajban hagyományosan inkább édes borokban szerepel a fajta. Vagy késői szüretelésű édes bort készítenek belőle, vagy beházasítják édes borba, mindenesetre valahogy száraz tételként kevesen láttak benne eddig fantáziát (vagy talán csak kevesen voltak elégedettek a végeredménnyel). Itt a kivétel, ami erősíti a szabályt: egy 2019-es száraz kövérszőlőt kóstoltam a Péter Pincétől, ami a jövőben akár érdekes színfolt lehet a tokaji borpalettán, ha több évjáratban is sikerül reprodukálni ezt a minőséget.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Hans Czerny alsó-ausztriai borász már mintegy huszonegy évvel ezelőtt hangolta át a tizennyolcadik század óta jegyzett birtokát organikus művelésűre. A fehérdomináns wagrami szortimenttel a biodinamika minimalizmusa mellett igyekszik megmutatni a termőterület sajátosságait a földdel összhangban élő szőlő gyümölcsén keresztül. Mindez persze csak érdektelen kliséhalmaz lenne egy alaposabb érzékszervi vizsgálat nélkül, ezért végeztem egy gyors, egyboros szondázást. Az eredmény: elégedettség és kíváncsiság egyszerre.

Gervai János kis etyeki borászatáról még 2016-ban írtam először a blogon, egy (2015 decemberi) budajenői pincelátogatás alkalmából, amelyet másfél év elteltével egy etyeki dűlőtúra és ismét kóstolás követett. Azóta hébe-hóba futottunk össze véletlenül egy-egy boros eseményen, és Gervai borokkal is ritkábban találkoztam, éppen ideje volt már egy átfogó kóstolónak. Még tavaly decemberben vásároltam 1-1 palackot az aktuális évjárat boraiból, amelyeket végül most az új év első heteiben bontogattam ki szép sorjában.

A kiskőrösi illetőségű Szentpéteri Borpincével nem túl élénk emlékeim szerint úgy három évvel ezelőtt találkoztam először Szegeden, egy alacsonyabb nívójú egyetemi kocsmában. Ekkora távlatból már felidézhetetlen, hogy pontosan melyik fehérborukból kevertettem egy, majd az élményszerű tapasztalatok miatt sorban további három viceházmestert a folyóboros verzióhoz képest megközelítőleg háromszoros áron, de az biztos, hogy minden egyes korsó megérte a ráfizetést. Azt nem állítom, hogy nincs az Alföldön még egy, technológiai szempontból hasonlóan magas színvonalon kivitelezett, jó savakkal szerelt, gyümölcsös versenytárs, de hogy Szentpéteriék bora egy volt közülük, az biztos.

Később, egy óbudai fesztivál keretei között lehetőségünk nyílt behatóbban is megismerkedni a pince boraival, amely csak megerősítette az addigi, alapvetően pozitív feltételezéseimet. Ezek alapján már magabiztosan, viszonylag kis kockázati faktor mellett emeltem le az újborként piacra kerülő néró rozéjukat az egyik hiper borospolcáról, hogy aztán csalódásmentes élményben legyen részem.

A Furmint Február hagyományos budapesti kóstolóját idén sajnos ellehetetleníti a koronavírus, úgyhogy a 2021 februárjában legfeljebb kicsiben, a nappaliban furmintozhatunk. Így teszek én is, kezdésnek itt a Gizella Pince új dűlős tétele, még a 2019-es évjáratból.

Franciaország számos olyan szőlőfajtát adott a borvilágnak, amelyek több földrészen is elterjedtek. Néhány közülük szinte "új otthonra" is lelt más országokban, mint a carmenére Chile-ben, a malbec Argentínában, a sauvignon blanc Új-Zélandon, vagy a chenin blanc Dél-Afrikában. Ezekről a fajtákról már legalább annyira eszünkbe juthat az Újvilág, mint a franciaországi bölcső. Burgundia két legfontosabb szőlőfajtája, a chardonnay és a pinot noir is elterjedt szerte a világon, és jöttek, jönnek a trónkövetelők - a pinot noir esetében talán Oregon és Central Otago kívánkozik az első két helyre -, de Burgundia uralma egyelőre megdönthetetlennek tűnik.
Sokkal kevesebb burgundi bort kóstolok, mint szeretnék, a csúcsok pedig ezen a borvidéken számomra elérhetetlen magasságban vannak. Szerencsére azért lehet találni - helyi viszonylatban - még megfizethető csodákat is, a mai bor ilyen.

Bevallom, hogy Illyés Miklós neve néhány hónappal ezelőttig teljesen ismeretlen volt a számomra. A szekszárdi Porkoláb-völgyben három hektárnál valamennyivel nagyobb területen tevékenykedő borász a kétezres évek első felének kétbites, de azért villogó-színes-szagos hangulatát megidéző webdizájnnal szerelt honoldala szerint kizárólag bioművelésben tartott vörös szőlökkel foglalkozik. Noha az öndefiníción kívül nem látok utalást semmiféle védett tanúsítványra, a filozófia körülbelül annyi lehet, hogy a szőlőművelésre a minimális beavatkozás, míg a pincében a klasszikus eljárások a jellemzők, ami jó hír a kénmentes dolgoktól viszolygó, de a műfajra alapvetően nyitott fogyasztók számára is.

Kezdhettem volna a kadarkával is, mégis a kékfrankosra esett a választásom, amelyből éppen a 2019-es évjárat érhető el a legnagyobb hazai borbolt-lánc polcain. Tapasztalatok és előítéletek nélkül vágtam bele az ismerkedésbe, és tulajdonképpen nem jártam rosszul. Sőt.

Koronavírus ide, vagy oda, vannak dolgok, amiken a járvány sem tud változtatni. Így Berecz Stéphanie ebben az évben is megörvendeztetett azzal a kedves gesztussal, hogy küldött jó pár palack bort, hogy kóstoljuk meg és írjuk meg a véleményünket. Nem csak a lassan szállingozó 2019-es száraz borok és az aktuális édesek voltak a csomagban, hanem amolyan visszatekintő jelleggel két 2018-as száraz tétel is a kartonba került.
A borrajongós csapatból most nem volt tettestársam, viszont Táncoló Medve is megkóstolta velem a borokat, az ő beszámolóját a saját oldalán olvashatjátok.

A Villa Sandahl érdekes színfolt a badacsonyi borászatok között, több szempontból is. A svéd családi tulajdonban álló birtok 2010-es boraival üstökösként robbant be a hazai borszcénába. A borvidékkel leginkább azonosított fehérszőlők - olaszrizling, szürkebarát, kéknyelű - helyett rajnai rizlinggel dolgoznak, és a prémium kategóriás palackoknak bizony megkérik az árát. Egyedi tervezésű, feltűnő címkékkel és fantázianevekkel ellátott boraik egyből magukra vonzzák a tekintetet, erről a képen látható két bor is tanúskodik.

A mai írás apropója eredetileg az volt, hogy a Villa Sandahl csapata másokkal együtt engem is meginvitált egy online koccintásra, az új esztendő és a Magyar Sommelier Szövetség által 2020-ban a termelői kategóriában a pincének odaítélt Par Excellence díj alkalmából. Ehhez küldtek egy véletlenszerűen kisorsolt bort is, esetemben a 2018-as Oh Deer-t.
Sajnos úgy alakult, hogy egyéb elfoglaltság miatt a péntek délutáni online koccintáson nem tudtam részt venni, de a bort természetesen megkóstoltam, sőt, kibontottam mellé egy tavaly év végén vásárolt 2017-es Rabbit Periscope-ot is.

Magyar tájegység boraival kezdődik idén a Rejtőzködő borvidékek sorozat, a Balatonfelvidéki borvidék egyik - szó szerint - kiemelkedő területén, Sümegen. Az egykor püspöki lakhelyül is szolgáló település fontos borászati múlttal rendelkezik és ma is akad itt figyelemre méltó pince. Ma a sümegi Egly Szőlőbirtokkal ismerkedünk meg.

Bár közhelyszerűen is megáll a lábán az állítás, amely szerint néhány hónapos ciklikussággal érdemes alaposan felbolygatni a borhűtő békéjét, most mégsem általános palacktárolás-technikai tanácsadást szeretnék tartani. Arról van csak szó, hogy néhány nappal ezelőtt éppen egy ilyen házileltár során bukkant elő Bott Frigyesék (egykori?) öndefiniáló muzslai nagyházasításának kettőezer-tizennyolcas évjáratából egy palack, ráadásul a hűtőteltház okán az újrastrukturálás után már nem jutott neki polc, ezért úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, és azon hidegében csapra is vágom belőle az első és utolsó palackomat.

Nem ez a bor első évjárata, amivel találkozok, és mivel Frigyesék évről-évre igen magas színvonalon tudják űzni ezt az ön- és borvidékbemutatós stílust, ezért igen kis valószínűsége volt annak, hogy csalódok. Nem is csalódtam.

Az Etyeki Kúria Red névre hallgató házasításának akkor aktuális évjáratáról még tavaly akartam írni, de végül idő hiányában nem nyílt ki a palack. Időközben aztán azzal is szembesültem, hogy az aktuális évjárat kérdésére nem is olyan egyszerű egyértelmű választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy a pincénél és a legnagyobb borkereskedésben még a 2017-es évjárat fut, miközben egyes hiperekben már a 2018-as is elérhető. A gordiuszi csomót végül azzal vágtam át, hogy mindkét bort megkóstoltam egymás mellett.

Csehország déli részén, nem messze az osztrák határtól tevékenykedik egy fiatal természetesborász, aki létezésével és boraival többszörösen is túlmutat a megszokott kereteken: egyrészt borkészítésről beszélünk egy sörorigójú szeszkultúrával rendelkező országban úgy, hogy a modern megközelítéssel klasszikusnak tekintett eljárások helyett a minimális beavatkozáson van a hangsúly, másrészt mindezt csak 2009 óta teszi, érdemi lokális előzmények nélkül. A moravai Milan Nestarec tehát érdekes jelenség, és ha a palackok beltartalama legalább annyira könnyű, laza, élvezetes és szórakoztató, mint maguk a címkék, akkor nincs ok a tartózkodásra még azon fogyasztók esetében sem, akik amúgy kellő távolságból figyelik az ilyen minimálkénes-organikus őrületeket.

Én azért igyekszem nyitottabb lenni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy megszondázom a fiatal cseh borász alapszériáját, melynek egyik tagja egy szénsavmacerált, kénmentes, vörös újbor-házasítás. A háttérinfókat tekintve extrém próbálkozás, de ha jó a kivitelezés, akkor könnyen elkapható az úgynevezett gyümölcslé-élmény. És ezúttal erről van szó.

Nem tudom, vajon hány borkóstolóra fogok majd eljutni 2021-ben, mindenesetre egyre már sikerült, és mindenképpen elmondható, hogy bivalyerős volt a kezdés. A Tokaj Magic kóstolósorozatának keretében ezúttal ugyanis 2016-os aszúk kerültek a reflektorfénybe. 2016 valószínűleg nem úgy vonul be majd a történelembe, mint klasszikus aszús évjárat, de ami ebből az évből palackba került, az megérdemli a figyelmet, mert egészen kivételes paraméterekkel rendelkező, különleges aszúk születtek.
A járványhelyzetre és a palackok űrtalmára is tekintettel szűk létszámú, (alaposan szét)ültetett társaságnak az állandó házigazda Ripka Gergő barátunk mellett meghívott vendégként Ujvári Vivien, a Barta Pince borásza is mesélt az évjáratról és az aszúkról.

A Fertő tó partján tevékenykedő Koppitsch-család – név szerint Maria és Alex – ismerős lehet a természetes borok közegében mozgó fogyasztóknak. A sztori lényege abban áll, hogy a szokásos minimális beavatkozás mellett igyekeznek úgy bemutatni az egyedi mikroklímával rendelkező borvidéket, hogy közben kifejezetten könnyű, szórakoztató és szerethető ivóborokat készítenek. Közelebbről nézve pedig négyféle borstílusban próbálnak érvényesülni, melyek közül a Touch csak az egyik. A cél itt egy olyan narancsbor elkészítése, amely képes bemutatni a termőterület talajszerkezetének hatását a borra, mint végtermékre.

Mindezt a klasszikus dűlőházasítás műfaján keresztül igyekeznek prezentálni. Az biztos, hogy a 2019-es évjárat olaszrizling-gerincű, és a tó melletti területek mészköves-agyagos karakterének megjelenítésére törekszik narancsbor-szemüvegen keresztül. Nagy használt hordókban erjedt és érett, valamint kapott 16 napot héjon. Mindösszesen 9 milligrammnyi kénnel kezelték literenként. És hogy milyen? Hát olyan, amilyennek lennie kell: egyszerre megosztó és élményszerű.

A királyleánykát általában könnyű, üde, reduktív technológiával készült borként látjuk viszont a palackban és a pohárban, nem is emlékszem hirtelen, hogy valakitől kóstoltam volna magasabbra pozicionált tételt. Az egyébként kellemes, kedves, de extrát ritkán nyújtó királyleánykák tömegében Hepci nevű olvasónk hívta fel a figyelmemet egy potenciális kivételre. (Ezúton is köszönöm a tippet!)
A korábban elterjedt hagyomány szerint (mára ez kétségessé vált, lásd kommentszekció) a leányka és a kövérszőlő természetes kereszteződéséből létrejött, erdélyi eredetű fajta az 1970-es évektől terjedt el Egertől, a Mátrai, az Etyek-Budai és a Móri borvidéken át Pannonhalmáig szinte az összes északi fekvésű borvidékeken, de lehet vele találkozni a Pécsi borvidéken is. Innen, konkrétabban Mohács mellől érkezett a mai bor, a Planina Borháztól.

A tolcsvai Pannon Tokaj ismeretlen terep a számomra. A pincekínálat alsó szegmensében található borok alapból érdektelenek, de a Dominium névű márka a márkában talán ismerős lehet azok számára, akik alaposabban szondázzák a borvidéket. Tekintettel arra, hogy az elmúlt években inkább a bevált nevekre és borokra koncentráltam, és így egyre kevésbé igyekeztem kóstolási tapasztalataimmal a teljes hazai palettát lefedni, nem túl meglepő, hogy ezek a száraz tokajiak is úgy mentek el mellettem, mint lézerblokkolós Audi a traffipax mellett.

Ezt a száraz, dűlős hárslevelűt is ajándékba kaptam, de nem csak ezért lepett meg az egyébként kiugróan jó teljesítményével, hanem azért is, mert ittunk már ennél sokkal érdektelenebb szárazat a borvidékről jelentősen magasabb árfekvésben is.

Elcsépelt közhely, de attól még igaz, hogy a portugieser leginkább a villányi borászatok cash-flow boraként operál, a rosé mellett a fiatalon palackozott oportók - és újabban külön a hipermarketek számára palackozott olcsóbb fajtaborok vagy házasítások - biztosítják a gyors és könnyű bevételt a pincék számára. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhányan igyekeznek komolyan venni a fajtát, és megmutatni, hogy lehetséges izgalmas és akár több évig sikerrel érlelhető portugieser borokat is palackba zárni. Ma két ilyen borról lesz szó.

Amikor a 2021-es év első palackját bontottam, egy kis év eleji szünet után, még véletlenül sem akartam valami elgondolkodtató bor után nyúlni. Ennek megfelelően a kiválasztott palack, egyben az év első "tegnap ittam" posztjának főszereplője egy szekszárdi siller.
A siller nekem valahogy tipikus tavaszi és őszi bor, vagy akár téli rosé-helyettesítő, ha valamiért nagyon hiányozna ilyesmi a téli napokon, de egyébként nyáron a fröccsöt is szeretem belőle, szóval minden évszakban helyet lehet neki találni. A 7-8 évvel ezelőtt nagy elánnal indult Fuxli-sztori elég gyorsan a ködbe veszett, de közös márkanév és dizájn nélkül is készülnek sillerek a Szekszárdi borvidéken, többek között Németh Jánosnál is. A műfaj ugyanúgy nem akarja megváltani meg a világot, ahogy a rosé sem, van belőle jobb, van belőle rosszabb, igazából ha egy jó ivóbor kerül a palackba, akkor helyben vagyunk. Ez a bor pont ilyen.

Még tavaly év végén alakult úgy, hogy a hazai borkommunikáció zegzugos útvesztőin keresztül megkóstolhattuk az amúgy már hétéves, különféle nevesebb hazai borászatokban beszerzett szakmai tapasztalattal rendelkező Juhász Milán egyik első saját borát. Ami történetesen egy szekszárdi kadarka. Én persze az elmúlt időszakban kialakult szokásaimnak megfelelően elmaradásban vagyok mindennel, ezért csak most jutottam el odáig, hogy rendszerbe szedjem jegyzeteinket, melyek egyébként kifejezetten pozitívak voltak. Soha rosszabb kezdést.

Kézdy Dániel és Dancsecs Ferenc új projektjéről, a New Mátráról tavaly ősszel már volt szó a blogon. Ahogy azt akkor is leírtuk, fontos, hogy ez nem egy belülről jövő borvidéki szerveződés, hanem a projekt szellemi atyjainak komplex vállalkozása, amelynek célja, hogy bemutassa a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Ennek keretében saját maguk által összeállított borcsomagokat forgalmaznak, amelyekből az éppen aktuális harmadik számú a borvidék talán legfontosabb fajtájára, a kékfrankosra koncentrál. Egy borvidék, egy fajta, hat termelő tolmácsolásában, a végeredmény a kékfrankos hat különböző arca egy kartonba csomagolva.

Kézdy Dániel az ünnepek előtt meglepett egy ajándék kartonnal, én pedig az óév utolsó napjai során (és egy gyors utolsó kör erejéig január elsején) utánajártam, milyen borokat rejtenek a palackok.

Borzalmas év van mögöttünk, és lényegében semmi sem maradt már úgy és olyannak, mint ahogy azt tavalyig ismertük. Örömre tehát semmi ok, de azért a lehetséges keretek között igyekeztük összefoglalni, hogy mely borokat kedveltük az idén a leginkább. A hagyományoknak megfelelően most a magyar listánk következik, méghozzá sorban a tizedik. Ezzel pedig megköszönjük a bizalmat a Borrajongó nevű "igényes" blog minden kedves követőjének, és ezúton kívánunk szebb, boldogabb, társas örömökben és utazásokban gazdagabb új esztendőt. A kedves olvasók személyes toplistáinak megosztását hozzászólás-formában pedig ezúttal is örömmel vesszük, mint az elmúlt kerek évtizedben eddig mindig.

A baráti társasággal azt találtuk ki, hogy ha már idén elmarad a karácsony előtti közös ivászat és a nagy családi lakomák helyett az ünnep nagy részét szűk körben, otthon töltjük, egy online borozással dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, ahol a társaság vakon kapja a borokat és lehet találgatni, hogy mi is van a pohárban. Kicsit későn szökkent szárba az ötlet, sietni kellett a feltételek megteremtésével, úgy mint borok és kis üvegcsék beszerzése, amelyekbe széttöltjük a palackok tartalmát. A tételek kiválasztásánál a következő fő szempontokat tartottuk szem előtt: legyenek hazai fajtaborok, vélhetően jó ár-érték arányúak és csavarzár legyen a palackokon, a sorban lehetőleg minél több borvidék jelenjen meg, továbbá, hogy ne szerepeljen egy pince, illetve egy fajta se kétszer (utóbbi alól a külön műfaj miatt a sillernél felmentést adtam magamnak). Ezt nagyjából sikerült is tartani, így alakult ki a 10 boros mezőny.