Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. Az első részben a 2HA mára legendássá vált Tabunello-ja lesz a főszereplő.

Tavaly októberhez hasonlóan az Artizan borkereskedés idén is tartott egy kóstolót 8 borász részvételével az Arany János utcai My Wine Borbárban. A szakmai kóstoló délután kezdődött, a nagyközönség részére nyitott kóstoló csak este, és némelyik meghívott borász némileg eltérő tételekkel készült a két "félidőre". Én a szakmai szakasz vége felé tudtam beesni és maradtam az esti etap elejére, így viszont szinte mindent meg tudtam kóstolni, amit a meghívott kiállítók aznap kibontottak, és igyekeztem a beszélgetés mellett egy kicsit jegyzetelni is. 

A július-közepi hőségben szinte keresve sem találhatnék helyénvalóbb boralanyokat a visszatérésre, mint ezt a két Sabar-rajnait. Az elvárások szerint ugyanis éppen annyira mutatnak túl a mondanivalót érdemben nem hordozó fröccsalapanyagoktól, mint amennyire műfajszintű komolyságuk ellenére is tartózkodnak a súlyosságtól és nehézkességtől.

A minap – konkrétabban az elmúlt héten – sikerült blogszinten több palack aljára nézni, és hát ebbe a bizonyos csoportos fogyasztásba ékelődött be ez a két Sabar-bor is. Páros házibajnokság következik négykezes kiadásban.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

Az év utolsó napján érkezik a hagyományos dupla toplista második része, a kedvenc hazai borainkkal. Természetesen továbbra is várjuk az olvasói listákat, kedvenceket, meghatározó élményeket is kommentben.

Simán több, mint egy évtizede, hogy értetlen arccal kóstolgattuk az első Tabunellokat. Talán a Budavári Borfesztiválon lehetett ez 2008-2009 környékén. Kétrészről is érthetetlennek tűnt a dolog. Egyfelől derült égből csattant a sangiovese a fehérboros borvidékről, másrészt pedig úgy tűnt végre valaki megcsinálta a legjobb magyar pinot-ot. Nos, azóta eltelt egy kis idő. A Tabunello haladt a maga útján, érzésem szerint a viszonylag magas kezdeti színvonalról csak felfelé lépkedett. Valahol a közepén tartottunk is egy nagyon élvezetes fél-vertikálist, de a fél-vertikális az mégis csak egy fél-vertikális. Akkor még erősen siránkoztam a Szent György-hegy igénytelen tespedtsége miatt, de úgy néz ki ezen is sikerült fogást találni. Az utóbbi öt évben jónéhány termelő jelent meg a hegyen, megváltoztak a kulcsszavak, olybá tűnik látszik valami felfelé konyuló íve az egésznek. Sok minden változott a környéken is, nemcsak a táj szép, de mintha a vidék visszatérne az eredetéhez. Mindenfelé ridegen tartott állatokat látok, boldogok a sajtkészítők és sok nagyon is vállalható étterem és vendéglátóhely közül lehet válogatni. De egy dolog szerencsére változatlan: a Tabunello még mindig a Szent György-hegy LEGFONTOSABB bora.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.

Elméletben teljesen egyetértek minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű bor esszéjében leírtakkal, a kiválasztás és kiválasztódás rögös ösvényeiről, mégis vannak kivételes esetek, ahol sem a józan ész, sem semmilyen logikai rendszer nem segít annak megértésében, hogy miként lehet, hogy egy szőlőfajtát, amit erős kötelékek fűznek kiválasztott hazájához, valaki önhatalmúlag egy tetszőleges helyre katapultálja és gyakorlatilag a termőre fordulása óta, ostromolja vele az eredetihez fogható minőséget. A 2HA pince helyből átugorva a természetes kiválasztódás lépcsőit és az unalmas fejezeteit az asszimiláció gyötrelmes éveinek, egyből a régió egyik megkérdőjelezhetetlen státuszú rezidensévé avanzsálta a sangiovese-t a Szent György-hegyen. Azóta már legitimálták az eredetvédelmét is, erről még egy színes plecsnit is kapott, nincs mese, a terroir és a fajta hivatalosan is egymásra talált. Azóta is kedvelt tematika maradt a különféle borsorok összeállításában egymás mellé állítani az ó- és újhaza sangiovese-it. Furmintfan jóvoltában egy évjáratazonos triumvirátushoz volt szerencsénk nemrégiben. Az alábbi négykezes jegyzetekkel archiváltuk az élményeket az utókornak.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

Kétnapos, már-már hagyományszerű évzáró számvetésünk következik. Miközben mindenhol lassan-biztosan tankpezsgő-folyón csúsznak lefelé a lencsével körített virsliszerű húskészítmények, mi részben közszolgálatilag, részben önnönmagunk idei szesz-számvetéseként igyekezzük csokorba szedni, mit szerettünk az idén nagyon és még annál is jobban. Aki felesleges idejét még feleslegesebben blogunkra áldozva követett minket, kevésbé fog meglepődni listáinkon. A fórum természetesen idén is demokratikus, nyitott – írjátok meg ti is bátran hozzászólás-formában, mit ittatok szívesen az idén a nemzeti térfélen. És ha van idő és türelem, akár azt is, hogy miért. Egyúttal engedjétek meg, hogy az évzáró félbejegyzés keretei között szerzőként és összefésülőként kívánjak nektek boldogabb, sikeresebb és borgazdag(abb) új évet.

A furmint menetelése megállíthatatlannak tűnik. Itthon legalábbis. Vannak eredmények nemzetközi porondon is, de hogy a régóta várt nagy áttörés mikor jön el, ha eljön, azt senki sem tudja. Országhatárainkon - vagy akár Kárpát-medencén - belül viszont a furmint-láz nem csökken, sőt... Tokajon és Somlón kívül is egyre több borvidékünkön látnak fantáziát a fajtában, egyre több pincészet telepít és készít furmintot. A színvonal még ingadozó, de a borosgazdák bizakodása töretlennek látszik, és azzal valóban mindenki csak jól járna, ha a különböző borvidékeinkről a fajta számos szép interpretációját kóstolhatnánk. Először itthon, aztán idővel talán külföldön is is.
A furmint tehát lassan a Balatont is meghódítja, itt is egyre több borász kísérletezik a fajtával. A Szent György-hegy sem kivétel, a Gilvesy Pincészet 2015-ből készített először bort a fajtából. A Kanadából hazatelepült Robert Gilvesy 15 hektáros birtokán a rajnai rizling és a sauvignon blanc a két fő fajta - tehát eddig sem a badacsonyi olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű szentháromság képezte a szortiment alapját -, a furmint-ültetvény termése most került először palackba.

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

Május utolsó hétvégéjét túlnyomórészt a Balaton északi partját szegélyező tanúhegyek árnyékában töltöttem, jó társaságban, borospohárral a kézben, a tájban gyönyörködve. Ilyen körülmények között persze gyorsan telik az idő, de a program is nagyon sűrű volt: egy nap alatt három birtoklátogatás keretében négy borászat boraival ismerkedtem meg. Kivétel nélkül fiatal birtokokról van szó, olyannyira, hogy kettő közülük idén palackoz először a pincészet neve alatt bort. Most éppen az utóbbiakat szeretném bemutatni, majd röviden beszámolok a Sabar Borháznál tett rövid látogatásról is.

Ha március, akkor Szentesi Open. Ezzel indul a tavasz. Egyik kedvenc rendezvényem, amelyen megszámlálhatatlan régi ismerőssel és baráttal találkozik az ember. Olyannyira, hogy az inspiráló beszélgetések mellett kifejezetten igyekezni kell, hogy a borokra is jusson elegendő figyelem. Igyekeztem azért felnőni a feladathoz és benyomásaimat papírra vetni.

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki lát némi párhuzamot Christer Sandahl és Robert Gilvesy Balaton-felvidéki pincészetei között. A be/hazatelepült tulajdonosok céljai hasonlóak: a lehető legjobbat kihozni a saját elképzelésük és a termőhely konstellációjából. Az út hosszú; amíg a Villa Sandahl-borok már okkal beégtek a köztudatba(nem tudni, hogy ez milyen mértékben köszönhető a Sandahl-vandálkodásnak), addig a Gilvesy Pincészet még csak épp a szárnyait bontogatja. Az első évjárat alapján nekem úgy tűnik, hogy a koncepció a következő: gyors feldolgozással, reduktív erjesztéssel és érleléssel könnyű, friss, jól iható fehérborokat készíteni. Két palack segítségével igyekeztem utánajárni, hogy az állítások mennyire tükrözik a valóságot.

Pár hónapja vetettem fel Török Csabának, volna-e kedve egy Tabunello vertikálishoz. Volt. Személy szerint nagyon kíváncsi voltam a kis Szent György-hegyi birtok hétéves evolúciójára és alig vártam, hogy egyetlen asztalon lássam a teljes történetet. Magyarország talán legfurcsább bora a 2007-es évjárattal robbant a köztudatba. Alsó hangon is megosztott mindenkit, hiszen három dimenzióban is megbolygatta a téridő szövétnekét: Szent György-hegyi is, vörös is és Toszkána első számú fajtájából, az itthon vadidegen sangiovese-ből készült. A fogadtatás enyhén szólva is vegyesnek ígérkezett. A fogyasztók egy része élcesen egri kadarkát, másik része kiváló pinot noirt kiáltott. A helyi „szakma” is nagyokat szörnyülködött, sőt a 2HA a mai napig szálka egyes szemekben. Nehezen érthető ez, hiszen a birtokra látogatva pompás szőlőket, egy csodaszép birtokközpontot és profi pincét találunk. Ha teszünk egy rövid sétát a hegyen, hamar rájövünk, hogy Török Csaba – két-három másik termelőtársával együtt – csak zavar a mátrixban. Elhanyagolt szőlők, lepukkant pincék és rangon aluli borok jelentik ugyanis a Szent György-hegy valóságát. Persze, most nem erről lesz szó.

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.