No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.
Nézzük mire jutottam:
Kis társaságunk részéről felmerült az igény egy syrah-fajtakóstolóra. Eredetileg még a hosszabb távon megvalósítandó kívánságok közé csúsztattam, de végül úgy alakult, hogy csak előbbre került, így kutyafuttában csak összedobtunk egy sort.
A koncepció nem bonyolult, legyenek külföldiek, hazaiak vegyesen, lehetőleg korban ne túlzottan eltérőek, illetve árban is nagyságrendileg hasonló polcról származzanak, hogy legyen létjogosultsága vakon megkóstolni őket.
Aztán a sor összeállításánál jött némi nehézség. Külföldi referenciának volt néhány Észak-Rhone vidéki tétel itthon, St. Cosme, Alain Voge, Ogier-tól egy St. Joseph, egy Cornas, egy Cote-Rotie nagyjából 20 és 40 Euro között abszolút ideálisnak hangzott. Csak magyar versenyzőket találni hozzájuk volt bonyolult. A „fair play” miatt szerettem volna olyan borokat válogatni, amelyek legalább ötezer Ft-ba kerülnek. Dél-Pannon vidékeinkről rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy ebben az árkategóriában csak olyan borok vannak melyeknek 15.5 az alkoholja. A 13 körüli franciákkal pedig elég meddőnek tűnt ezeket egy közös, vaksorba rakni. Az etalonnak tartott Kreinbacher-t pedig időközben visszavonta a Bortársaság. Egyik társunk, Szegediszomelijé segítségemre sietett a beszerzéseket tekintve. Végül úgy hozta a sors, hogy mindketten kizárólag Egerből választottuk ki a magyar mezőnyt, így a társaságnak Eger- Észak-Rhone syrah-párbajként hirdettem meg a kóstolót. Az esemény napján viszont a banda úgy döntött hagyjuk a vakkóstolót. Egyrészt stílusban elég heterogénnek ígérkezett a helyzet, másrészt valahogy nem sikerült annyira veretesnek hangzó magyar csapatot összekovácsolni, hogy feltétlen kíváncsiak legyünk , hogy mit dobna a vak „párbaj”, inkább tegyük őket sorba és kóstoljunk „ívet”.
A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.
Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.
(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)
Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.
A Finewines.hu kínálatában ismét megjelent egy Rhone vidéki klasszis termelő szortimentje, nevezetesen Stephane Ogier, tehát az itt következő borok megvásárolhatóak Magyarországon.
A borász relatíve új arc Cote Rotie sztárjai között. Az alapító édesapa, Michel egészen 1987-ig nem készített saját bort, hanem eladta a termést a körzet top termelőjének, Guigalnak. Fia Stephane, Beaune-ban végzett borász, dél-afrikai gyakorlat után 2000-ben vette át a családi birtokot. Az ő nevéhez fűződik a pince modernizálása, így a borok stílusának mai arcára való finomítása. Általában nem hiperkoncentrált, hanem csiszoltabb, kiműveltebb, selymesebb eleganciával felvértezett borokkal forrott össze a nevük.
Eddig egyszer futottam bele egy Cote Rotie-ukba, az kifejezetten tetszett, most viszont lehetőség nyílott egy átfogó merítésre, amit be is mutattam a derék cimboráknak a klubban.
Íme:
A finewines.hu és riesling.hu mögött álló Tar Ferenc immáron majd' másfél éve kényezteti közönségét különféle boros estjeivel, amelyeken gyakran mi is megfordultunk. Az eleinte leginkább egy-egy fajtára vagy borvidékre fókuszáló kóstolók mellett kötetlenebb, játékosabb összejövetelek is megjelentek a palettán, mint a LakásBorBár vagy a Borrulett. Várható volt, hogy az év végére Feri még tartogat valamit számunkra, amely végül a FineWines Borünnepben öltött testet. A borsort látva még egy kissé elhúzódó nátha utolsó szakaszával küszködve sem volt kérdés, hogy ott leszek. Formáját tekintve ez sem tért el a többi kóstolótól, az összegyűjtött borok viszont valóban különlegessé varázsolták az év utolsó borestjét.
(fotó: Hegyi Gábor)
Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.
A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.
Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.
A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.
Tar Ferenc és vele együtt finewines.hu és a riesling.hu jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, de előtte még egy kóstoló alkalmával kaptunk némi betekintést a jövőbeli tervekbe, ugyanis a szokásos tematikus kóstolókon túl két új rendezvénysorozat is elindul a közeljövőben.
A Finewines VakRandi izgalmas játéknak ígérkezik: ezeken az estéken nem lesz kóstolósor, a közönségnek kell kitalálnia kóstolás alapján a szőlőfajtát, a termőhelyet és az évjáratot. Minden egyes találat pontot ér, az egyes estéken legtöbb pontot összegyűjtő (bor)nyereményben részesül. Az eseménysorozat végén a legtöbb összesített pontot megszerző játékos értékes fődíjat kap.
A Carpe Diem LakásBorbár estek alkalmával a Béterv lakásétterem exkluzív borbárrá alakul át néhány órára. Az előre meghirdetett időpontokban a riesling.hu és finewines.hu kínálatából és néhány különleges tételből álló borlapról bármit lehet kóstolni, egész palackkal és decinként is. Az ülőhelyek korlátozott száma miatt előre be kell jelentkezni. Az este 1 órás blokkokra van felosztva, így be lehet ugrani 1-2 pohár borra, de akár az egész estét is ott lehet tölteni. A Carpe Diem 2014. augusztus 15-én debütál, 18:00 órától 24:00 óráig tart nyitva a borbár.
Természetesen borokat is kóstoltunk, nem is akármilyeneket, változatos, szép sor várt ránk.
A Dél-Rhone borvidékén összesen mintegy 70 hektár szőlővel rendelkező birtok az 1950-es évek közepe óta a Ferran család tulajdona. "A kis szkarabeusz" a pince alapbora, grenache, syrah, mourvédre házasítása. Emlékeim szerint három évjáratot kóstoltam eddig, egyik sem okozott csalódást.
Nyitáskor az erdei gyümölcsök mellett pici sonka is megjelenik, majd minimális szellőztetéssel el is tűnik. A primer gyümölcsösség illatban idővel egyre intenzívebbé válik: szeder, málna, áfonya, cseresznye, minimális gyümölcsjoghurtos beütéssel, pici rózsás virágossággal. Élénk savai mellett a tannin mennyiségre éppen csak annyi, amennyi feltétlenül kell. A test karcsú, a korty sima, gördülékeny, veszedelmesen jól csúszik. Az erdei gyümölcsök mellett pici fűszer, leheletnyi sósság és minimális kávé is megjelenik (ez utóbbi nélkül mondjuk meglennék). Nem különösebben komplex vagy hosszú, de egyik korty kéri a következőt, nincs is idő gondolkodni. Az áráért igen jó vétel, és gasztróban is megállná a helyét. Sima 5p. (1800 Ft – Terroir Club)
Michel Gassier-ről és a Château de Nages-ról már korábban részletesen írtam, felesleges lenne tehát megismételni az ott elhangzottakat. Amikor a Rhône túrát szervezni kezdtük, az elsők között írtam Monsieur Gassier-nek, hiszen vétek lett volna kihagyni a nagy biztonsággal igen jó Parker-pontokat és The Rhone Report értékeléseket gyűjtögető termelőt. A tengerentúlról osztogatott plecsni egy dolog, de Gassier borai valóban egyenesek, magabiztosak és nem mellesleg jó ízlés mentén készülnek. De – ahogy annak idején írtam – a birtok mögött álló filozófiával lesz csak igazán kerek a történet. Ez pedig azért zavarba ejtő, mert szemtelenül demonstrálja a tényt, hogy tudniillik nagyobb mennyiségben is lehet kiváló borokat készíteni, ehhez pedig sem a természetességet, sem az ésszerűséget, sem pedig a hétköznapi árazást nem kell feladni. Az ilyen ritka kincset – gondoltam – tanulmányozzuk csak közelebbről.
Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.
Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.
Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!
Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között. Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.
Örömhír a dél-francia borok szerelmeseinek, hogy a blogon is már sokszor emlegetett, lassan ikonikus státuszra emelkedő gigondas-i top borászat, a Chateau de Saint Cosme borai immár itthon is elérhetőek a Finewines.hu, azaz Tar Feri jóvoltából.
A pincéről remek posztot írt akov kolléga, így teljesen felesleges lenne bármi további szó a bemutatásukra.
Nyolc bort választottam ki az elérhető tizenegyből. Stílus, összetétel alapján nagyjából két fő csoportra lehetett osztani a kóstolandó tételeket. Egyrészt full syrah (ill serine) borok 13 körüli alkohollal a pince négociant-tevékenységéből (Saint Cosme-sorozat). Másrészt a dél-rhone-i, főleg gigondas-i saját területekről származó grenache, vagy grenache-domnáns házasítások 14.5 körüli szesszel (Chateau de Saint Cosme-címkékkel). Annak érdekében, hogy a stílusok ne keveredjenek, illetve műfajon belül maradva érzékelhessük az egyre magasabb (és drágább) minőségi nüanszokat, a két csoportot külön kóstolási szakaszokban néztük egymás után.
Következzenek tehát a borok! Árakat tekintve odaírtam, hogy gyakrabban használt európai forrásokból kb. mennyiért lehetne őket beszerezni és azt is, hogy az elkövetkező egy-két hétig tartó bevezető akció során milyen áron lehet itthon hozzájuk jutni.
A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.
Ismét lendületet vett a Finewines.hu és megint egy izgalmas kóstolósor került az asztalra. A kiemelkedő minőségű borokat kínáló vállalkozásról és a mögötte álló emberről itt olvashattok egy érdekes interjút. A téma ezúttal a sokarcú Új-Zéland volt, amely szokás szerint nem tud csalódást okozni. Számomra Új-Zéland maga a kompromisszumos Újvilág, ahol sok dolog van úgy, ahogy akár annak az Óvilágban is sok helyen lennie kéne. Először is a bortermelők komoly technológiai tudással rendelkeznek, de ezt mégsem arra használják, hogy populáris műborokat készítsenek. Inkább kifinomultságra és fineszre törekednek. Ezzel a hozzáállással Új-Zéland 2007-ben a legmagasabb átlagárat diktáló bortermelő országok listáján az első helyre került (közel 7 USD/liter ár), maga mögé parancsolva az isteni franciákat. És mindezt a környezeti fenntarthatóságra irányuló össznemzeti fétis mellett kalapálták össze. Ezt pedig nem lehet eléggé tisztelni. Ésszel élni és ízléssel dolgozni – úgy tűnik, klasszikusan új-zélandi erényként kerül majd be a bortörténelemkönyvekbe.
Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)
Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.
Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)
Először is szeretnék elnézést kérni a megszokottnál hosszabbra nyúlt hallgatásért. Vannak olyan időszakok az életben, amikor a munka mellett már nem jut idő másra, és ez az elmúlt két-három hét pontosan ilyen volt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt bormentes ez a nagyjából fél hónap sem, épp csak időm nem volt beszámolni a bontott tételekről. A mondanivalóm lényegétől kitérve azért elmondanám, hogy Györgykovács Imre 2011-es olaszrizlingje nagyon, Losonci Bálint 2012-es Logikája kevésbé tetszett. Utóbbi nem hibás, épp csak üres. Vöröset is ittam: a 2011-es Etyeki Kúria Red egészen rendben van. Bonyodalom- és zavarmentes, nem esett nehezemre egy teljes palack végére járni egy este alatt a múlthéten, noha sok mondanivaló éppenséggel nincsen vele kapcsolatban. Ennyi múlt-kitérő után vissza is kanyarodnék a jelenre; épp most csavartam le 2013-as Lakitető syrah kupakját, és kétségkívül szimpatikus, amit alatta találtam. Úgyhogy most itt az ideje, hogy egy kalap alatt térjek vissza és dicsérjem meg Légli Géza borát, aki úgy fest, hogy a jövőben manufaktúramentes Kislaki-manufaktúra lesz.
Syrah-light, de a lehető legjobb értelemben: tiszta, friss, gyümölcsös és nagyon jól iható – röviden így foglalható össze a Lakitető friss évjárata. Bontás után rendezetlen, vékony újboros jegyeket produkál, amely miatt egy viszonylag erős sorban már elbizonytalanított a korábbi évjárat. Szerencsére néhány perc alatt eloszlik a kénfelhő, tekintélyes mennyiségű gyümölcsöt, elsősorban málnát és epret hagyva maga után. A direkt gyümölcshangulatot egy kevés fűszer borítja meg, amit akár fajtajellegként is el lehet könyvelni. A korty lédús, transzparens, a hossz hiányát tankönyvi zavarmentesség és tisztaság feledteti. Savakra igyekszik építeni, a tannin csupán jelzésértékű, az alkohol moderált, a fogyasztó elégedett. Csúszik, mint a veszedelem. Kiváló tavaszi vörösbor, minek érlelni, ha most is remek formában van? Stabil 5 pont, best buy. (2 000 Ft, pincearon.hu)
A múlt héten egy pár fehér és egy pár vörös külföldi bort eresztettem egymásnak. Az egyik duó tagjai Alsó-Ausztria Wachauhoz közel fekvő, de kevésbé ünnepelt borvidékeiről, Wagramból, illetve Kamptalból származnak. A vörösborok a Rhône-völgy déli részéből érkeztek: egy Cotes du Rhône és egy Ventoux mérkőzött meg egymással.
