Orsolyák Attilával először úgy 3 évvel ezelőtt a Bott Pincénél találkoztam, akkor tudtam meg, hogy ő is borászkodik Hegyalján. Legközelebb már a Furmint Februáron beszélgettünk, és talán már ekkor szóba került, hogy egyszer meglátogatnám. Ezt követte még néhány hasonló találkozás különféle rendezvényeken, de azt a kóstolót a pincénél mégsem sikerült nyélbe ütni, egészen ez év áprilisáig.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

Bár szinte az összes borász a furmintot tartja annak a fajtának Tokaj-Hegyalján, amely a száraz borok között nemzetközi hírnevet szerezhet a borvidéknek, én máig nem egészen értem, hogy a hárslevelű miért van ennyire egyértelműen másodhegedűs szerepre kárhoztatva (természetesen túl azon a ma már borvidéki adottságnak tekinthető apróságon, hogy kb. fele akkora területen termesztik). A hárslevelűt ugyan többnyire a furmint kistestvéreként kezelik, mégis sok borásztól lehetett már hallani, hogy ideális évjáratban képes felnőni a furmint mellé. Szerény tapasztalataim szerint a hárs saját - a furmintnál könnyebben beazonosítható - fajtajegyeit megőrizve képes a termőhely egyediségének közvetítésére, azaz Hegyalján akár ugyanattól a pincészettől, azonos évjáratból, két különböző termőhelyről szüretelt hárslevelű optimális esetben a fajtajelleg hordozása mellett is képes két meglehetősen eltérő, egyedi bort adni. Egy szó, mint száz, a mai napig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy szelídebb, könnyebben megközelíthető és felismerhető karaktere miatt a hárslevelű, de leginkább a - két fajta erényeit egyesítő - furmint-hárslevelű házasítás éppen akkora eséllyel nyithatna utat a nemzetközi hírnév felé, mint a furmint.

Néhány év alatt összegyűlt nálam egy tekintélyesebb tokaji hárslevelű-gyűjtemény a 2011-es évjáratból, és ha már így esett, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne egymás mellett megnézni a borokat. Vártam, kerestem a megfelelő alkalmat, és - az ötlet egyébként némileg más formában Szilágyi Lászlótól származik - éppen kapóra jött, hogy közeledik a fajtát középpontba állító budapesti rendezvény, a 2. HÉJ, amely valami aktualitást is adhat a dolognak. Végül a Furmint Február és a Hárslevelűk Éjszakája szellemi atyja, Kézdy Dániel hathatós segítségével sikerült megfelelő kereteket teremteni a kóstolónak.

Gyakran elhangzik - főleg az édes boros borvidékek termelői szájából -, hogy az édes borokra szinte mindenki ünnepi italként tekint, ritkán fogyasztjuk őket. Pedig nem csak kivételes alkalmakkor és csak nem desszert mellé vagy helyett lehet ezeket a nedűket elővenni, önmagukban is tudnak emelni egy szimpla hétköznap hangulatán és több étellel működnek, mint gondolnánk.
Jobban belegondolva, persze én sem vagyok kivétel: édes bor viszonylag ritkán került eddig az asztalra, és valóban inkább ünnepi alkalmakra tartogattam ezeket. Az utóbbi időben igyekeztem, igyekszem változtatni ezen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mostantól hetente bontogatom a hat puttonyos aszúkat, de olcsóbban is meg lehet úszni a dolgot: késői szüretelésű borok vagy szamorodnik akár 2-3 ezresért is képesek élményt adni.

Most összesen kilenc - többnyire régebben beszerzett - késői szüretelésű tokaji édes bor következik különböző pincészetektől, amelyeket hármas csoportokba osztva kóstoltam az elmúlt hónapokban. Az egyes csoportokban azonos volt az évjárat és többé-kevésbé a fajta is. A kóstolás sorrendjében következnek a triók.

A Bodrog Borműhely meglátogatása már régi adósságom volt. Hajdú Jánossal a tavalyelőtti Mindszenthavi Mulatságon jól elbeszélgettünk, utána összefutottunk a tavalyi Nagy Tokaji Borárverésen is, egy helyszíni kóstoló már többször szóba került. A borokkal "fesztivál-kóstolás" szintjén többé-kevésbé képben voltam, hála a Furmint Februárnak, a Hárslevelűk Éjszakájának és a Tokaj Grandnak, és egy-két random találkozásnak, de nyugodtabb körülmények között, teljes vertikumában sosem kóstoltam végig a kínálatot. Legfőbb ideje volt, mert a borok kimondottan tetszettek. Végül idén áprilisban sikerült egy teljes délutánt a komolyabb ismerkedésre szánni Bodrogkisfaludon.
Hajdú János és Farkas Krisztián a főiskolán ismerkedtek meg, majd a két barát 2007-ben alapította meg a Bodrog Borműhelyt. A saját ültetvények mellett bérelnek is területeket, Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud, illetve Tokaj-Tarcal szomszédságában elterülő dűlők borait zárják palackba. A borok neutrális karakterű fajélesztővel erjednek, többnyire használt hordóban érlelődnek, néhány tételnél kisebb arányban új hordókat bevetnek. A dűlős száraz fajtaborok mellett a Miklós Csabi ötlete alapján Mesés névre hallgató késői szüret és megfelelő évjáratokban aszú alkotja a szortimentet. 

(Kilátás a Lapis-tetőről)

Az Olaszrizling Október, a Kékfrankos Most!, a Bordeaux Blend és a Magyar Borok Bálja mögött álló Winelovers új rendezvénnyel bővítette a nagyszabású kóstolók palettáját, a március végén debütáló Tokaj Grand-dal. Azon kívül, hogy természetesen a legnevesebb hegyaljai termelők néhány kivételtől eltekintve kiállítóként megjelentek a rendezvényen, a különtermekben mesterkurzusok színesítették az eseményt. A Corinthia Grand Hotel Royal, mint helyszín, a VinCÉ-n már bizonyított és ismét helyt állt, a szervezés és a lebonyolítás profi volt. A Tokaj Grand különösen nagy gondot fordított arra, hogy a borvidéket és annak meghatározó rendezvényeit is megismertesse a nagyközönséggel, így ezeket - Tokaji Tavasz, Bor, mámor, Bénye, Tokaji Ősz és Mindszenthavi Mulatság - az események főszervezői külön-külön mesterkurzusok keretében mutatták be a vendégeknek.
Mielőtt szétváltak útjaink, akovval a Tokaji Tavasz - Nagy Tokaji Borárverés sajtótájékoztatóján és a Bor, mámor, Bénye beharangozó kóstolóján hangolódtunk rá a tokaji borokra. 

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a blog törzsivójának visszatérése után ismét csapatbővítés történt. Szabolcs a Bordogság szünetre küldése után igazolt át hozzánk, így mostantól nálunk olvashatjátok beszámolóit. Bár nem volt humánerőforrás-meghallgatás, azt kétségkívül állítom, hogy a jelölt minden akovi peremfeltételt kielégít. Fogadjátok sok szeretettel az első nekirugaszkodást! (ungert)

Bott Frigyes borait mindig is szerettem, de valahogy mostanáig nem soroltam a legszűkebb kedvenceim közé. Tavaly október óta elkezdtem magamon átszűrni a 13-as borokat, és az áttörés nem váratott sokáig magára. A nevezett hónap olaszrizlinges eseményén a sok punnyadt ‘12-es olaszrizling között hűsítő zuhanyként hatott rám a ‘13-as Granum. Azóta - többek között - utána küldtem már egy üveg kadarkát is, amit még annál is jobbnak és izgalmasabbnak találtam. A Furmint Februáron szerencsém volt a furminthoz és a legnagyobb durranásnak ígérkező Super Granumhoz is. Ezt az írást a hárslevelű ihlette, amit legutoljára - de egészen biztosan nem utolsónak - fogyasztottam ebből a klasszis sorból.

Ennek a hárslevelűnek semmi köze a szőlőfajta öblös, gömbölyű, de kissé unalmas megjelenési formájához. Feszes, savas, tiszta és mégis megvan a hárs karakteréből annyi, hogy nem fog a fajtajelleget kutató számára sem csalódást okozni. Elegánsan visszafogott illatát a citrusok vezetik némi zöldfűszeres, kókuszos aromával színesítve. A 4 grammnyi maradékcukor orral és szájjal is abszolút detektálhatatlan, a savak nemcsak a bor gerincét, de az ízvilágát és a textúráját is meghatározzák. A gasztrobor kifejezés kicsit elhasználódott manapság, sokszor az önmagukban nem, étel mellé talán még élvezhető borok vannak felcímkézve ezzel. Itt azonban sokkal többről van szó. Ez a bor egyszerre csinál étvágyat, kiemeli az étel ízét, ugyanakkor, egészen erőteljes módon, megtartja saját karakterét is. A Granum is bírt hasonló erényekkel, de nem tudta ilyen intenzitással ezt nyújtani. Lecsengése nagyon hosszú és vibráló. Az erős 7 pontos (GM 15/20) szintet hozza, lehet, hogy erős a hasonlat, de a Kumeu River chardonnay-ra emlékeztet feszességével és hibátlanságával.

Sokak szerint a hazai borászok egyik legfontosabb feladata jelenleg a fajtakínálat racionalizálása. Racionalizálás alatt sokan elsősorban a fajtaválaszték drasztikus lecsökkentését várják. Nem tudom, hogy van-e ilyen célja Bott Frigyesnek, de számomra egymaga feleslegessé, de legalábbis fajsúlytalanná teszi ezt a kérdést. Ennek az évjáratnak számtalan kiváló fajta borával és házasításával totálisan rácáfol erre az alaptézisre. Az én olvasatomban azt üzeni, hogy nem érdemes csirájában elfojtani a kisérletezést és 2-3, esetleg 4 fajtára korlátozni a borvidékenként preferált fajták számát. Ez a generáció még a felfedező korszak tagja, majd a következő ráér a fajta választék redukálásához.

Képtelen vagyok határozottan érvelni amellett, hogy miért jó többször nyugatra tartani, mint keletre, már ami a bornak nevezett hobbiszerűség helyi pincevizitjeit illeti – jutott eszembe a megállapítás még hajnali fél öt magasságában. Kézenfekvő, de nem meggyőző a tény, miszerint az utóbbi három évből pontosan ugyanennyit húztam le a Győr és Budapest között ingázva, ami csak éppen annyira volt elemien zseniális, mint kimerítő. A március első hatodikája mindenesetre nemcsak életem harmadik fizetett szabadsága miatt lesz emlékezetes, hanem az egynapos tokaji villámvizit miatt is, ami a reggel fél nyolcas Dáliával kezdődött, és az este fél hatos Vércsével záródott – már ha a városközi vonatjáratokkal akarom keretbe foglalni a napot.

A Somlói Apátsági Pince régi mumusom. Talán egy 2007-es juhfark volt az első élményem tőlük, amit szerettem és kíváncsian vártam a folytatást. A folytatás jött, de egyre inkább nem tetszettek a borok. A rövidebb-hosszabb héjon áztatás rusztikusságát és az ebből származó hatalmas extraktokat felvállaló pince vélhetően az utolsók között hordozza a klasszikus somlai zászlaját. A sokszor igen éretten szedett gyümölcs, a be-becsusszanó botrytis, a spontán erjedésnek köszönhető maradékcukor, az itt-ott magas alkohol és a sokszor korán érkező (polifenol-)oxidáció nem dobogtatták meg a szívem. Nyilván benne van a pakliban, hogy ennyi paramétert gyötrelmesen nehéz kontroll alatt tartani és terelgetni a harmonikusnak szánt késztermék felé. A pince jól ismert és elektronikusan exponált frontemberével, Balogh Zoltánnal rengeteg vitánk volt ezekről a dolgokról. A túlérésről, a botrytisről, a maradékcukrokról, illetve ezek vélt vagy valós szerepéről a terroir-jegyek gyengítésében, avagy erősítésében. Mondanom sem kell, soha nem jutottunk dűlőre. Ugyanakkor férfiasan bevallom, hogy a Somlói Apátsági Pincét az alapelvek és szőlőben elvégzett munka tekintetében a legtiszteletreméltóbb somlói termelőnek gondolom. Országos szinten is kevesen vannak, akik ennyire rigorózusan kitartanak a választott út mellett, amelynek nem csak a borstílus, hanem a termelői felelősség felvállalása, a pincénél dolgozók családjainak eltartása, a minőségi borra nevelés küldetése és a környezettudatos gondolkodás egyaránt részei. A pince február végén, a Zwack Múzeum falai között mutatta be az éppen most debütáló 2013-as év tételeit, amelyre BZoltán invitálásának köszönhetően jómagam is részt vehettem. A hírek szerint végre sikerült megvalósítani azt, amire mindig is vágytak, így nem maradhattam le róla. Jöjjön tehát a Somlói Apátsági Pince, a választott út és a kétezer-tizenhármas évjárat.

A Bortársaság 2012 decemberében indította el a Tokaji Évjáratkörképet, amelynek keretében két kóstoló alkalmával 9 borász mutatta be 2011-es évjáratú borait és egy külön kiadvány is megjelent a borászokról és boraikról. 2014 elején a 2012-es évjárat mutatkozott be, így a mostani harmadik körkép már egy sorozat részenék tekinthető. A 2014-es évjárat nehézségeinek ismeretében kicsit félek, hogy a sorozat ezután megszakad, de egyelőre a 2013-as borokon a sor.
Az eddigi évekhez hasonlóan a borászok két csoportra osztva, két különböző időpontban mutatták be a borokat. Új pincészet is feltűnt a kínálatban, így tízre bővült a körképben szereplő borászatok száma. 2013 az évjárati hatástól eltekintve is fordulatot jelentett több pincészetnél: technológiai újítások, stílusváltás, új területek, különleges tételek...

Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Kreinbacherék mostanában leginkább a palackos érlelésű pezsgők szférájában hallatják hangjukat, így az ember kis túlzással élve hajlamos elfelejteni, hogy azért borok is készülnek a birtokon. Pedig a tapasztalatok és az eredmények azt mutatják, hogy több termék- és árkategóriában is tud maradandót alkotni Bodorkós Norbert birtokigazgató és csapata. A  Somló-hegyen egyedülálló módon syrah-ból készítettek és zártak palackba bort pár éve (és azóta is teszik). Ami eleinte istenkáromlásnak tűnt, ma már több évjárat tapasztalata alapján a magyar vörösborok élmezőnyébe tartozik. A szortiment másik végén egy jóárasított furminttal megcélozták az Aldi polcait, és - megint csak több évjárat tükrében - nem túlzás azt állítani, hogy aki ezt a bort választja, egy ezresért igen korrekt bort visz haza. A pezsgőkről is pozitívan nyilatkozik a szakma. Úgy tűnik tehát, hogy a jelenleg 40 hektáron gazdálkodó és további 20 hektár termését feldolgozó nagybirtok elsőre formabontónak tűnő ötletei is beválnak. Most azonban éppen az ismertebb somlói vizekre evezünk, mert két 2009-es fehér házasításról lesz szó.

Sajnos nem tudok mostanság helyszíni tokaji kóstolókon, up to date rendezvényeken, évjárat-bemutatókon részt venni, így én is nagy kíváncsisággal lesem, hogy a friss évjáratból mely borokat tartják a legérdemesebbnek a tisztelt kollégák, hozzászólók. Nekem az jött le, hogy talán a Gizella Szil-völgy és a Demeter Boda kapta a legtöbb halleluját 2013-ból, így végre, amint kereskedelmi forgalomban is megjelentek lecsaptam egy-egy palackra.

Nem terveztem nagy összevetést, de mivel a nyitáskor elmaradtak a nagy katarzisok (persze tetszettek) amúgy 7 pont kalibrálás céllal kinyitottam egy várhatóan majd így muzsikáló wachaui rieslinget is.

Idei utolsó, birtoklátogatások jegyében Hegyalján töltött hétvégém programja elég sűrűre sikeredett. Volt részem frissen alapított pincészet bemutatkozásában, régi, de mostanában megújulni látszó birtok megtekintésében, és a borvidéken nagyobb, külföldi tulajdonú borászatoknál már hosszabb idő óta alkotó borászok családi pincéjének tételeiben egyaránt (és még egy riesling-kóstoló is belefért, de erről majd máskor). Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzám, lehetett a dűlőkben is sétálni egy kicsit. Jártam a borvidék keleti és nyugati sarkában egyaránt, és mindenhol a 2013-as évjárat boraiba nyertem betekintést.

(Pajzos)

Tokaj-Hegyalja a 300 vulkán hazája, szokták mondani, és a száraz borok kapcsán is valószínűleg az elképesztő termőhelyi változatosságot emelik ki leggyakrabban a borvidék adottságai közül. Dűlőszelektált száraz borok ma már egyre nagyobb számban készülnek (más borvidékeinkről is) és talán egy-egy dűlő borait illetően is van már akkora tapasztalat, hogy általános jellemzőket lehet megfogalmazni az onnan készült borok karakterével kapcsolatban.

Balassa István a Betsek dűlő terméséből készített 2013-as évjáratú száraz boraival tovább lépett a termőhely megjelenítésének útján. A tokaji borász célja, hogy magas minőségű és egyediséget tükröző borokat készítsen, ennek megfelelően jelenleg 10 dűlőben (Betsek, Bomboly, Donáth, Dorgó, Hangács, Kakas, Mézes-Mály, Nyulászó, Szent Tamás, Thurzó)  23 parcellán 7 hektárnyi területtel rendelkezik, bár bort egyelőre még nem készít mindegyikről. A szétaprózódott birtokszerkezetnek megvannak a hátrányai, ugyanakkor lehetőséget ad a termőhelyi sajátosságok változatosságának bemutatására, akár egy dűlőn belül is. Balassa István szerint az elmúlt 15 évben összegyűjtött tapasztalatok azt mutatják, hogy a különböző termőhelyek azonos fajta és borkészítési eljárás esetén is eltérő ízvilágot eredményeznek a borokban. Ennek demonstrálására érdekében végzett kísérlete többek között a napokban forgalomba kerülő borcsomagjában öltött testet. 

A 2013-as évjárat száraz borairól és a fent említett kísérletről szólnék bővebben, de a téma megkíván egy kis felvezetést is.

A Borkollégium „Nagy mesterek hordóiból” című kóstolósorozatából természetesen nem maradhatott ki a Szepsy Pincészet. A novemberi kóstoló meghirdetését követően nem sokkal, már nyáron teltházas volt. Az óriási érdeklődésre tekintettel a Borkollégium kóstolóterme helyett az Andante Borpatika adott helyet az eseménynek. Szepsy István sajnos nem tudott eljönni az estre, így Mészáros Gabriella ezúttal egyedül mutatta be a borokat.

Időben visszafelé haladtunk a 2012-es évjárattól. A kóstoló második felében több évet átugorva jutottunk el a dűlős száraz furmintok ősatyjáig, végül a szamorodni aktuális évjáratával zártuk a sort.

Kivételes programban lehetett része az idén 21 éves fennállását ünneplő Disznókő Szőlőbirtok által meghívott vendégeknek, akik múlt hét szerdán egyszerre kaphattak betekintést a múltba és a jövőbe egy megújult borkategória és a birtokkal összefüggő érdekes felfedezés kapcsán. A leginkább aszúiról nevezetes pincészet az édes szamorodninak szentelte a különleges napot, ugyanis a Disznókő Édes Szamorodni a még forgalomba hozatal előtt álló 2012-es évjárattól kezdve új nevet és címkét kap. 

Történt ugyanis, hogy Nagy Kornél történész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa 2012 nyarán rábukkant Fügedy Pál Zemplén vármegyei nemes hagyatéki perének záró dokumentumában a Disznókő első hivatalos említésére, mégpedig 1413-ból. Nagy Kornél javasolta, hogy a felfedezés örömére a birtok tartson egy 600 éves születésnapi bulit. A nagy mulatságra végül nem került sor, de a megújítani kívánt édes szamorodni kategória új nevével a birtok méltó emléket állított a jeles évszámnak.

Egy ideje tartozom már ezzel a beszámolóval, hiszen két hónap telt el az esemény óta, de valahogy nehezen állt össze a fejemben, mit és mennyit is lehetne, kellene írni az eseményről. Egy biztos: hosszúra sikerült a visszaemlékezés.

A Tokaji Ősz a borvidék legfontosabb rendezvénye, amelyet tavaly óta a Tokaj Alapítvány és a tokaj.hu szervez. A programsorozat központjában természetesen a tokaji bor áll, az ehhez kapcsolódó gasztronómiai és zenés programokkal összekötve. Az idelátogatók több csoportba osztva ismerkedhetnek a hegyaljai borászokkal, borászatokkal, boraikkal és a nevesebb helyi éttermek fogásaival.

A XI. Tokaji Ősz az aszúszemek, töppedt szemek és egészséges szemek egybe szüretelésével születő édes bort jelölte meg a rendezvény központi témájaként, így a borvacsorák menüsorai is elsősorban ilyen borokra és az azokhoz illő fogásokra épültek.

A hétvége a pénteki „0. nappal” indul, amelynek tematikája inkább a borvidéket jobban ismerő érdeklődőknek szól: egy aktuális témát boncolgató beszélgetés, majd egy adott borvidéki településhez kötődő kóstoló. A program gerincét a szombati és vasárnapi események képezik. A Gróf Degenfeld Kastélyszálló ad otthont a szombati ünnepélyes megnyitónak, amelyet a szálló parkjában felszolgált ebéd és borkóstoló követ. Este patinás helyszíneken tartott borvacsorákon a borvidék legjobb séfjei által megálmodott menüvel, valamint a vendéglátó és a vendégborászat boraival kényeztetik a vendégeket. Vasárnap a reggeli után borkóstolással egybekötött dűlőtúrák következnek, végül pedig a zárórendezvény keretében ebéd és egy miniborfesztivál búcsúztatja a résztvevőket.

A pénteki beszélgetésre mindenképpen ellátogattam volna, de a rendezvény előtt pár nappal megcsörrent a telefonom és kellemes meglepetés ért: Prácser Hajnalka és Prácser Miklós, azaz az Erzsébet Pince kedves meghívásának köszönhetően a vasárnapi zárórendezvényen is részt vehettem. Szombaton külön utakon jártam, arról majd máskor, de most nézzük mit kínált a 2014-es Tokaji Ősz nyitó- és zárónapja. Vigyázat: maraton!

Szép lassan, néhány hét (vagy már hónap?) alatt átrágtam magam én is a friss Bott-szortimenten. Részben jegyzetekből, részben emlékképekből kreáltam ezt a kis beszámolót, fogadjátok szeretettel!