Lassan-biztosan válik köztudottá az előre szinte sejthetetlen tény, miszerint a tavalyi évjárat – és majdhogynem az írott hazai bortörténelem – legszebb kékfrankosa csopaki tihanyi. Személyes megdöbbenésem hatványozófaktora az előítélet-táram, miszerint a félsziget borai többnyire lekvárrá aszalódnak. Köszönhetően a gondos és szándékos mazsolásításnak, valamint a ténynek, hogy a félsziget hőösszegileg kiemelkedő teljesítménnyel bír. Erre jön egy tihany-kékfrankos, ami egyrészt minden eddigi prekoncepciót visszakéz-lendületből rúg fel, hovatovább megtanítja az arra ildomos hunfogyasztót a vörösborok nemzetközi nagyságfokmérésére, másrészt önnönmagát igazolva olyan teljesítményt nyújt, amivel már határainktól túl sem vallanánk szégyent. A Magma-frankos magaslataihoz rögtönzött igyekezetünkben próbáltunk méltó kihívót keresni a fajtakorlátok túllépése mellett, ezért állítottuk egy rajtvonalhoz Bakonyi Péter legfrissebb dűlőcabernet-jével, amit szokás évről-évre szeretni. Már amikor elkészül. És bár az eredmény még így is borítékolható lehetett volna, különösebb csalódásra azért nem volt sem okunk, sem lehetőségünk.

2016. április

Ludányi Balázsnak ugyan kóstoltam már pár borát, de túlzás lett volna azt mondani, hogy mélyebben ismerem a gyöngyöstarjáni kis pincét és annak filozófiáját. Április végén, egy vasárnap reggel, alakuló kánikulában érkezünk a tarjáni családi házhoz, amelynek eredetileg garázsként funkcionáló apró feldolgozójában Ludányi Balázs fogad bennünket. Balázs hulla fáradt a sok munkától, a sokszor éjszakába nyúló kóstoltatásoktól és az egyre gyakoribb borvacsoráktól, de nem bánja, hiszen a Mátra híre – ennek is köszönhetően – egyre több helyre jut el és egyre több borkedvelőt von bűvkörébe. Fáradtság ide vagy oda, Balázs határozott ember, tudja mit akar, a minőség és természetesség gyümölcse, amely mellett vagy tíz éve döntöttek pedig beérni látszik.

Szinte biztos, hogy mindenféle hűségvizsgáimat nem a tankönyvszerű rozékapcsolatomból fogom majd letenni, ha úgy alakul. Történt ugyanis, hogy gyakorló serdülőalkoholistaként nagyjából hat-hét évvel ezelőtt az ilyesfajta könnyű, rózsaszín árnyalatokkal dolgozó belépőborok tereltek bele azokba a zsákutcákba, amelyeket szaknyelvszerűen csak borbuzulásnak szokás hívni. Világos, hogy huszonnégy darab évemmel nem tartozok, nem tartozhatok a villányioportó-beszoptatón nevelkedettek errefelé jól ismert szekértáborába. Nem szükségszerű persze hűségesküt fogadni azoknak az ezerforintos fajélesztő-közvetítőknek, melyek annak idején úgy belevittek a sűrűjébe, hogy azóta sem tudom látni a kiutat a drágábbnál jobb vörös- és fehérklasszisokkal kipakolt macskaköves labirintusból. Az viszont, hogy a rozé, mint a bor egyik lehetséges fajtája simán feledésembe merült az elmúlt két évben (tehát gyakorlatilag egy árva kortyot sem ittam, úgy tisztán, mint beszódázva), némileg szomorú, így hát szorulna némi magyarázatra is. Magyarázat helyett viszont úgy döntöttem, hogy a hosszú és kellően lassan melegedő nap végén megtöröm a csendet és beruházok a balatonfőkajári Feindék borházának aktuális cabernet-rozéjára. Azt mondjuk perverzebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz olyan jó, hogy azon nyomban rá is ragadok a billentyűzetre. Ráadásul ezúttal nem a maradékcukortól.

Nagyobb portrét utoljára tavaly februárban adtunk a Mátra „borképét” ma már meghatározó Losonci Bálint és Szecskő Tamás munkásságáról. Noha boraik elég gyakran szerepelnek kisebb posztjainkban, kóstolási jegyzeteinkben, nem árt azért ráfrissíteni az eddigi ismeretekre. Ha nem is sok, de azért vannak változások, viszonylag fiatal birtokokról beszélünk, lassan beérnek a friss telepítések, így a portfólió ennek megfelelően alakulgat. Ezzel párhuzamosan a borok is egyre jobbak és nem ritkán magyar viszonylatban abszolút kiemelkedőek. De ne szaladjunk ennyire előre…

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

Már magam sem tudom, hogy milyen torzítócsatornákon keresztül érkezett a népi hiedelem füleim magasságába, miszerint a Heimann-család igazgatta szekszárdi zászlóspince ajtajai mögött nem készül több Franciscus. A tény sokkszerűsége elsősorban abból hivatott adódni, hogy a '14-'15-ös, nemcsak minőségi, de mennyiségi borfogyasztó-érám alatt többször volt szerencsém kóstolni, sőt inni is a hivatkozott cabernet franc- és sagrantino-alapokra helyezett kiscsúcsbor '09-es évjáratából. Az meg nem csak nálam bizonyította, hogy egy minden paraméterében, így szeszben is terebélyes, későn szedett izomszekszárdi is simán lehet szórakoztató, egyensúlyos és gyakorlatilag letehetetlenül jól fogyasztható. Az sem mellékes persze, hogy ráadásul egyboros bizonyítékként állította, hogy az olasz bevándorló  gondos kezek alatt menedékkérelmi eljárás nélkül is kényelmes hazát talált a honi délvégeken. Ráadásul igen tehetségesen üzen a cabernet franc-nal is úgy, hogy még a magyarok is megértik. A hiedelmi valóságalapokról most sincs lehetőségem beszámolni (ha valaki tud konkrétat, ragadjon hozzászóló-billentyűzetet bátran), az viszont egészen biztos, hogy a tavalyi év végén forgalmi tétellé vált a '11-es évjárat, amely képes  ugyan következetesen elődje útjára lépni, de a feltuningolt elvárások miatt mégis hagy maga után némi hiánytérzetet.

Egy régóta halogatott cabernet franc kóstoló kálváriájának végére tettünk pontot nemrégiben, amikor egy 15 tételes sort kaptunk pohárvégre. Borvidéket, árkategóriát, évjáratot tekintve egyaránt nagy volt szórás, de így legalább egy igazán színes körképet kaphattunk a fajta hazai interpretációiból, egy francia borral kiegészítve. A fajta, mint téma eléggé aktuális: Villányban már zászlóshajó, és mintha más borvidékeinken is egyre többen vennék elő a cabernet sauvignon mellett/helyett.

Az elmúlt években jelentős marketingháttérrel betámogatott villányi franc-úttörés következetes véghezvitele úgy tűnik, hogy sikeres volt. Tény ugyanakkor, hogy az erőteljes kommunikáció és a többlépcsős márkásítás önmagában nem kulcs a mennybemenetelhez és az indokoltsághoz, hiszen a borkategória-alkotás még sehol nem növelt napsütéses óraszámot és prémiumdűlő-méretet, továbbá az ilyesfajta szekérhúzás nem jelent egyértelmű hordólefaragást és stílusegyesítést sem. Sebaj, szekér legalább van, és úgy tűnik, hogy a kapcsolatos tábortagok nemcsak igyekeznek mozgatni azt, amúgy magyar modell szerint, ki-ki a maga irányába, hanem mintha közösségileg tennének is a haladásért. Azt pedig szűkebb fogyasztói tapasztalatok mellett is be lehet látni, hogy a cabernet franc kiváló szekérkerék, kiváltképpen akkor, ha ügyes kezek gondozásába kerül. Bakonyi Péter ráadásul nem kizárólag az ügyeskezű villányi borászok egyike, de mindezek tetejére évről-évre olyan franc-t pakol össze, amely az aktuális évjáratviszonyok mellett gyakorlatilag mestermunkaszerűen és őszintén képezi le az úgynevezett jelen minden előnyét és küzdelmét. Teszi mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a végeredmény lehetőségektől függetlenül zseniális, nem is beszélve arról, hogy délvégi viszonylatban páratlanul tiszta (memóriafrissítés itt, itt és itt).

A paloznaki Homola Pincészetnél tavaly júniusban egy jó hangulatú sajtótúra keretében jártam először, amelynek a megismétlésére idén már áprilisban sort kerített a pince stábja. A 2009-es évjárattal debütáló borászat mára kb. 15 hektár területtel rendelkezik és - nem csupán borászati, de közéleti szempontból is - a borvidék egyik fontos szereplőjévé avanzsált. A pince épülete mellett található Homola Borterasz, a 2012 óta minden évben (idén is) megrendezésre kerülő Jazzpiknik és a 2015-ben megnyílt Sáfránkert Vendéglő révén Paloznak kilépett a közeli települések árnyékából és lassan saját jogon is vonzó turisztikai célponttá válik.

Az Alsóörs határában található Gölye-mál dűlőben szabadtéri piknikkel indult az idei kirándulás, majd a Somlyó-hegyi kilátó érintésével a Sáfránkert Vendéglőbe érkeztünk. A késői ebéd elfogyasztása után a pincében és a birtokközpont melletti borteraszon kóstoltuk meg az aktuális borkínálatot és néhány hordómintát.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...

Annak ellenére, hogy Légli Géza eleinte nem kívánta a folytatni a családi hagyományként élő borászkodást, mára kétségtelenül az egyik legismertebb dél-balatoni pincészet lett a Kislaki Bormanufaktúra (ma már egyszerűen csak Kislaki). A Balatonboglártól 3 kilométerre délre található Szőlőskislakon, löszös talajon - illetve a Jánoshegyen változatos altalajok felett kötött vályogtalajon - 19 hektáron gazdálkodik a birtok. A szőlőben természetközeli kézi művelés, gyomirtó és rovarölő szerek mellőzése, a pincében minimális beavatkozás a cél.
A "bevezető" birtokborok, a rosé, a Pirosbor névre hallgató siller mellett dűlős fehér- és vörösborokat is rendszeresen palackoznak a pincénél, és 2011-ből először a Kislak fantázianévre hallgató csúcsbor is elkészült. Légli Géza vörösborait általában szívesen fogyasztom, így kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, beszereztem egy palackkal a Kislakból is.

Van az a fura és megfoghatatlan érzése az embernek, hogy az ízlése állandóan változik. Ahogy egyre többet tapasztalunk, talán – gondoljuk – egyre közelebb kerülünk valamiféle bölcsek kövéhez. Amit talán sok-sok éve kedveltünk, ma már csak fanyalogva nézegetnénk. A sok élmény és méricskélés kitágítja a világot, a rossztól a csúcsig, a kristálytisztától a dögletesig vagy ezerszer oda-vissza dobál. Aztán könnyen kiderülhet, hogy a régi, az akkor feledhetetlen most az egyre táguló játéktér szélén billeg, pont ott, ahonnan valamikor elindultunk. Nem feltétlenül arra a jól „becsattantós” időszakra gondolok, amikor mindent megittunk, aztán később csak próbáltunk felejteni. Arra gondolok inkább, amikor az ember már egy kicsit rutinosabb és nagyon is odafigyel arra, amit csinál. Ha a változás folyamatát akarjuk követni, vannak azért biztos pontok, de valljuk be, nagy a homályzóna is. Én például vagy 15 éve voltam először Villányban és teljesen letaglóztak az akkori borok. Még az a hülye kis oportó is adta az x-faktort, a többiről pedig ne is beszéljünk. Az akkort rekonstruálni nem lehet, hiszen kétszer ugyanaz a bor nem fordul meg senki a poharában. Aztán ha mégis előkerül egy-egy korabeli referencia pont, akkor néha megszólal a vészcsengő és komoly zavar keletkezik a mátrixban. Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elmélázni azon, hogy ki vagy mi változik itt és vajon miért konyult le végleg kábé 10 éve a villányi csúcsboripar?

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Nem volt még tisztán cabernet franc kóstolónk a klubban, most igyekeztünk pótolni. Nagyjából a 15-30 Euros szegmensben relatíve fiatalabb évjáratú borokat válogattunk, köztük jobbnak tartott hazaiakat, illetve néhány külföldi versenyzőt is. Vakon kóstoltunk.

A címadásban az alliteráció kimaxolva, de lássuk, miről is szólt ez borkarácsony... előtte azonban még boldog karácsonyt szeretnék kívánni minden kedves olvasónknak!

Tavaly hagyományteremtő célzattal első alkalommal rendezték meg balatoni borászok és vendéglátósok az Adventi Balatoni Szalont a Városligeti Műjégpálya dísztermében. Idén is sokan összegyűltek a balatoni gasztronómiai ismert arcai közül, hogy bemutassák termékeiket és szolgáltatásaikat az érdeklődőknek. Az est nyitásaként a borászok "borkarácsonyfát" állítottak a műjégpálya közepén, majd átkerült a hangsúly az illatokra és az ízekre.
A Balatonon az utóbbi években egyre nagyobb a mozgolódás, a borászok, éttermesek a tóparti infrastruktúra és vendéglátás felvirágoztatása érdekében széleskörű összefogást sürgetnek, és igyekeznek ezt tettekkel is alátámasztani. A Nyitott Balaton, a Balatoni Kör (amelynek eddigi elnöke, Kardos Gábor éppen a rendezvényen adta át a tisztséget Laposa Bencének), a Badacsonyi Kör, a Badacsony New York-ban, az északi parti őszi-téli gasztrotérkép, a Csopaki Kódex, vagy a Vörös Balaton már mind különböző méretű és kiterjedésű. de hasznos összefogásnak az eredménye, most pedig egy "összbalatoni" újdonságból, a BalatonBorból is kaphattunk egy kis ízelítőt.

Na jó, volt annak bő egy hónapja is, de úgy gondoltam, hogy ez a bor megérdemel egy posztot a mostanában kissé elhanyagolt "Tegnap ittam" szekcióban. Már csak azért is, mert korábban többen is nagyon szerettük a blog szerzői közül, olyannyira, hogy ungert és én a 2013-as magyar toplistánkra is felvettük. Ahogy visszaolvastam a korábbi jegyzeteket, magam is meglepődtem, hogy cirka egy év alatt mennyi írás született róla, akár nálunk, akár máshol (1., 2., 3., 4.).
Ami a Weninger borokat illeti úgy általánosságban, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a 2000-es évek során komoly rajongótáborra, de legalábbis elismerésre tettek szert jó egyensúlyú, remekül érlelhető tételeik, majd mióta a birtok átállt a biodinamikus gazdálkodásra, a borok arca is megváltozott valamelyest, ezzel már jobban megosztva a borkedvelőket. Egyesek továbbra is lelkes Weninger-fanatikusok maradtak, míg mások nehezen tudják értelmezni az újabb évjáratokból kikerülő borokat (ahogy az itt a poszt egyik bekezdése és a kommentek összevetésével is nyilvánvaló).
Magamat valahova középre sorolnám: ittam a frissebb évjáratokból is remek borokat, de akadt néhány tétel, amelyekért a borász munkásságának maximális tisztelete mellett sem tudtam őszintén rajongani, és az is előfordult, hogy egy fiatalon általam nagyon kedvelt bor az idő múlásával lezajlott változások miatt esett ki a pikszisből, és itt nem elöregedésről van szó. A szóban forgó 2009-es Frettner viszont egyértelműen azok közé tartozik, amelyeket kezdettől fogva nagyon szerettem. Olyannyira, hogy egyben szerintem az egyik legszebb cabernet franc, amit életemben kóstoltam, még ha nem is állítanám, hogy így képzelem el a cabernet franc archetípusát.
Mivel az utolsó palackom nyakát tekertem ki október vége felé, könnyen lehet, hogy utoljára volt szerencsém megkóstolni. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az egyik nagy kedvenctől.

Nem vagyok egy Bordeaux-fan. Úgy szoktam ezt állítani, hogy valójában eddig vajmi keveset kóstoltam onnan. Igazából nem azt akarom felvezetni, hogy amíg nem volt meg a Lafite , a Petrus meg a társai addig miért is fogalmazok meg ilyesmiket, inkább az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e onnan is jópofa dolgokat szerezni annyi pénzért, amennyiért máshonnan már határozottan igen. A nem kevésbé drága Burgundia nálam már bizonyította, hogy akkor is meglelni olykor a varázst, ha nem ragaszkodunk a legelitebb appellációkhoz, termelőkhöz. Most ennek a mintájára vajon mi történik, ha Bordeaux-ból némi utánajárással megfizethető áron kevésbé felkapott körzetek megbízható termelőitől, vagy jelentősebb körzetek feltörekvőbb, még kevésbé befutott borászaitól választunk borokat . Így tettem, a biztonság kedvéért csupa 2010-est, meg 2009-est, ugye ezek voltak az elmúlt évek legjobb évjáratai. A borokat a www.karl-kerler.de oldalról rendeltem. Szeretem azt a helyet, sok languedoc-i és rhone-i bort rendeltem már onnan, ezekben a kategóriákban is kifejezetten jellemző rájuk a fenti ismérveknek megfelelő termelők, borok jelenléte, így gondoltam hátha Bordeaux-t illetőleg sincs másképp. Nézzük az első versenyzőt.

Fronsac jobb parti körzet, Pomerol közvetlen nyugati szomszédságában. Szőlőtermesztési hagyományai egészen a római korig nyúlnak vissza. Érdekesség, hogy még a 18. század végén, illetve a 19. század elején is nagyobb renoméja volt, mint akár Pomerolnak, vagy Saint-Émilionnak. Persze ma már hozzávetőleg sincs akkora jelentősége, mint az említett sztárkörzeteknek, de épp ezért érdekes lehet jó vételeket vadászni. A Chateau La Vieille Cure Parker szerint az appelláció top 2-3 birtokának egyike. A Chateau történelmének legújabb szakasza 1986-ban kezdődött, amikor két amerikai Bordeaux-fanatikus befekető megvette és tetőtől talpig felújította, korszerűsítette. Az ültetvények jelentős részét újratelepítették, de vannak még számottevő mennyiségben öreg tőkék is, akár 100 éves korig. 75% Merlot, 22% Cabernet Franc, 3% Cabernet Sauvignon. Ez a bor Parkernél 91-93 pontig futotta. 24 Euroért kevés bordói mondhatja el magáról.

Nyílt illat, tiszta, érett, sőt már-már enyhén lekváros hatású sötét gyümölcsökkel, leginkább szilva és feketeribizli. Mellettük grafitra, földességre emlékeztető jegyek, illetve a hordó külön megér egy misét. Elég sokféle fűszerre lehet asszociálni a jelenlététől, van, hogy picit toastos, van hogy egy kis bourbon vanília villan, van hogy némi fahéjas-szegfűszeges fűszeresség ugrik be, egyik jegy sem domináns. Mennyiségileg véletlen se akarnak háttérben maradni, de stíluson belül gondolkodva partiban vannak az alapanyaggal. Közepesnél nagyobb test. Nem bombasztikus, de határozottan telt ízű. Első nekifutásra közepesen tömör anyag, kifejezetten lekerekedett részletekkel, a vártnál kicsit puhább tanninokkal, de remek egyensúlyával abszolút kész, fogyasztható, másfelől viszont már-már újvilágiasan modern, kicsit arctalan benyomást tett. Szellőzés után, leginkább másnapra tartás terén mutatott fejlődést. Szilárdabbnak, strukturálisan is eggyel komolyabbnak tűnt, így stílusban is nyert némi bordóias karaktert. Közepesnél hosszabb. 6 pontot simán megér, legjobb pillanataiban még egy plusz jelet is hozzáírhatunk, de komolyabban nem mozgatta meg a fantáziámat. (88)

Szóval három szuper toszkán ...így, szigorúan különírva, hiszen bár a trió két tagja valóban a szupertoszkánok közé tartozik, a harmadik bor színtiszta brunello. Ezt a három bort az osztrák Wein&Co. Stephansplatzon található egységében kóstoltam egy májusi ausztriai kiruccanás alkalmával. Szétnézni indultam a boltba szombat este, de amikor megláttam, hogy néhány gratis bemutatott tétel mellett az alábbi három bor is kóstolható egy bőven vállalható összeg fejében, eszembe sem jutott, hogy ellenálljak a kísértésnek. A három bor kb. 4 centes kóstolóadagjáért összesen 10 eurót kellett leszurkolni, ami a borok palackonkénti polci árát figyelembe véve nem egy tragikus összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy viszonylag ritkán van lehetőség három ilyen tételt egymás mellett pohárral kóstolni. (Az egyetlen illúzióromboló tényező a bolttal egybenyitott borbárból beáramló füst volt, ami minimum az orrpróbánál különösen zavaróan hatott.) Mindhárom bor nagyon fiatal még, a kóstolás során is érezhető volt, hogy még felfelé visz az útjuk.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.

Nézzük mire jutottam:

A közel jövőben olyan kóstolót tervezek a klubban, hogy különböző árkategóriákon belül szeretnék egymás mellé rakni dél-francia, piemonti, dél-pannon vöröseket. A vége az lenne az eseménynek, hogy az említett területekről 35-45 Euro környékén tanyázó tételek feszülnének egymásnak. Amíg a külföldi versenyzők már megvannak, addig teljes bizonytalanságban vagyok, hogy itthonról melyik tétel képviselje ezt a kategóriát.

Ilyenkor jön kapóra, hogy épp megkezdődött a szegedi borfesztivál, így lehetőségem nyílik deciáron tesztelgetni a képbe jöhető borsos árú jelölteket. A nyitó napon tehát kiballagtam kisüvegjeimmel, majd otthon egymás mellett, mindenféle sorrendben végigkóstoltam néhány nehézsúlyú versenyzőt.