Legutóbbi csopaki-paloznaki kirándulásom alkalmával a Szent Donát Birtokhoz már nem jutottam el, de nyáron, július egyik legmelegebb napján bepótoltam a vizitet. Csopak elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, mind a borászok közötti összefogás, mind a borok minősége, mind gasztronómia szempontjából, és ennek a fejlődésnek a Szent Donát Birtok és a hozzá kapcsolódó Márga megkerülhetetlen tényezője, motorja. A hőség ellenére jól sikerült időpontot választani a kóstolóra, mert a 2016-os borok szinte kivétel nélkül palackba kerültek már, kettő közülük éppen azon a hétvégén mutatkozott be a nagyközönségnek és ismerős vendégek is éppen a pincénél tartózkodtak, ráadásul vendéglátóst játszani. 

Tulajdonképpen a puszta véletlennek köszönhető, hogy idén életemben először teljesen spontán eljutottam Mórra, de azon túl sem bántam meg a dolgot, hogy most ezzel eggyel kevesebb magyar borvidék van, ahol még életemben nem jártam (csak a 35 fokban vasútállomáshoz loholást tudtam volna jó szívvel kihagyni a műsorból, főleg úgy, hogy a vonatom azután fél órát késett, de legalább a kedves bakter úr megszánt egy literes hideg árványvízzel). Voltaképpen a Balaton helyett Móron nyaraló barátaimhoz ugrottam be egy napra potyautasnak, cserébe leszervezve egy kis borozgatást délutánra. 
Az eredeti tervek szerint két pincéhez mentünk volna kóstolni a kultúrprogramok után, de végül Miklós Csabi váratlanul jött elfoglaltsága miatt csak a Csetvei Pincénél jártunk. Utólag nem is olyan nagy baj, hogy nem kellett pincéről pincére rohanni, így is kellemesen telt a délután a hűvös kóstolóhelyiségben. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Pillanatnyilag épp a Balatonon tartózkodunk családilag. Péntek estére kikönyörögtem, hogy bemehessek pár órára a Füredi Borhetekre plusz még fuvart is kapjak. Megkaptam.  Aztán a Tagore sétányon akárhogy kerestem nem sok nyoma volt borfesztnek. Némi kérdezősködés után pofáraesés, sajnos benéztem a dátumot, illetve azon a bizonyos honlapon, amelyen én néztem három nappal korábbi dátum volt írva kezdő időpontnak.

Sebaj, valahogy igyekeztem hasznosan eltölteni a hirtelen nyakamba szakadt szabadidőt, így benéztem a néhány perces sétára található Figula Borbárba.

A kép a borászat honlapjáról származik. 

Végignéztem a borlapot, jó széles portfólió, adott az esély, hogy annyit igyak csak itt, mintha eredeti tervek szerint a borfeszten csámborognék.:) Külön örültem, hogy végre lehetőségem nyílik lekóstolni a Bortársaságnál teljes terjedelmében csak válogatás formájában elérhető 6 féle dűlős olaszrizlinget. Gondoltam erről még úgyse írt senki, akár jegyzetelhetek is. Aztán persze másnap a blogon lecsekkolva láttam, hogy a debütálásról cirka fél évet lecsúsztam, örök tanulság, amiről furmintfan nem írt még, az nincs is. :) Nem baj, legalább ismét megspórolhatom a háttérinfók összbogarászását, link ide, én pedig maradhatok szokás szerint a puszta és sivár kóstolási jegyzeteknél. :)

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.

Nem tudom, hogy Raimund Prüm rokona-e a Mosel-legenda J. J. Prüm-nek, én eddig nem is találkoztam a nevével, de ez persze semmit nem jelent. Ettől függetlenül, amikor megláttam, hogy az Aldi-ban 1600 Ft-ért árulnak egy mosel-i rieslinget, nem volt kérdés, hogy teszek vele egy próbát. Német riesling-fronton már belépő szinten is lehet élményszámba menő borokat kóstolni, de 2000 Ft alá az alapborok ára is ritkán megy. Ha figyelembe vesszük, hogy ennyi pénzért nem dűlős furmintokat se nagyon vásárolhatunk, és a németeknél stabilabb a színvonal, gyorsan belátható, hogy ez itt egy best buy-gyanús bor.

Gervai János kis pincészetéről jó másfél éve írtam először, akkor a 2014-es és 2013-as borokat, valamint a 2015-ös mintákat kóstoltuk végig, az időjárás miatt szőlőbe nem mentünk. János júliusban felhívott, hogy ha van kedvem és időm, valamikor szívesen megmutatja a szőlőt és a 2016-os borokat, én pedig kaptam az alkalmon. Egy szombati napon be is vágtuk magunkat a kocsiba, hogy kis túránk után az Onyx délutáni-esti műszakjának megkezdése előtt még visszaérjünk a fővárosba. Gervai János ugyanis az Onyx head sommelier-jeként elég elfoglalt ember, ráadásul szinte teljes szabadidejét a pincének és a szőlőnek szenteli, másra nem nagyon jut idő. Pedig a lepalackozott bormennyiség növekedésével a kereskedelemmel, marketinggel, arculattervezéssel is foglalkozni kell, ehelyett leginkább a támberendezések vagy az ültetvények rendbehozatala köti le az energiáját. 

A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Nagyjából közismert, miként vált befutott márkává, sőt, mintegy védjeggyé az egerszalóki St. Andrea belépőszintre árazott fehér házasítása. A Napbor többé-kevésbé megbízható sarokpont lett, és bár az országos alapkínálathoz képest még így sem kifejezetten olcsó, úgy gondolom, hogy hatékonyan képes megtalálni fogyasztóit az úgynevezett borpiacon. Úgy vélem, hogy a bor szerepe kettős. Egyrészről törekednie kell – és úgy tűnik, törekszik is – az önmaga által felépített elvárások évről-évre történő megugrására, ráadásul mutat valamint a pince alapstílusából is. Másrészről viszont fehér nagyházasításként felépíthető egyfajta párhuzam a bikavérrel, ebből fakadóan a fajtajellegek háttérbe tolása mellett jó lenne kapni valamint a borvidéki stílusból is. Utóbbi viszonylatában én kevésbé látok konszenzust, hiszen a fehér Eger képe fogyasztói nézőpontból még csak kialakulni látszódik, ezért közel sem lehet egyértelműségekről beszélni. Ezúttal nem kerestünk bonyolultabb elméleti párhuzamokat, ketten két külön palackot vizsgálva csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Napbor friss, kettőezer-tizenhatos évjárata képes-e élvezetes, esetleg érdekes fehérbor lenni önmagához, valamint az eddigi tapasztalatainkhoz képest. A konklúzió csakegyszóval: részben.

Érdekes és kissé mostoha sors felénk a sárgamuskotályé. Tokajban száraz/félszáraz borként kis túlzással a rosé szerepét tölti be, de önállóan édes borként is ritkán kerül a szortiment csúcsa közelébe és a többi borvidéken is csak kiegészítő fajtaként számítanak rá. Igazán komoly bort itthon ezért ritkán lehet kóstolni a fajtából, ez pedig az árakon is tükröződik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem készül belőle jó bor, de pl. Südsteiermark-ban remek dűlős tételeket is készítenek belőle, még ha ott sem ez a piramis csúcsa. Demeter Zoltán Őszhegyén kívül hirtelen nem is tudnék belföldről száraz muskotályt említeni, amelynek a palackára átlépné a 3000 forintos határt, persze jó kérdés, hogy adott esetben egyáltalán mekkora kereslet lenne itthon az ilyesmire. Mindenesetre most a Mátrából készült egy (még ha a borvidék nem is szerepel a címkén), ami viszont maximálisan megérdemli a figyelmet, és kijelölheti az utat.

Arra, hogy a Mátrában a "veterán" Németh Attila Gáboron és a Tőkések triumvirátusán túl is van potenciál bor-fronton, az egyre több feltörekvő borászat közül szerintem a Centurio Szőlőbirtok a legékesebb példa. Ludányi Balázs kis családi borászata évről évre nem csupán stabil minőséget hoz, hanem még emelni is képes a léc magasságán. A fiatal mátrai borász 2015-ből is egy kiváló sorral tette le a névjegyét (tegyük hozzá, a 2013-as sem volt piskóta), de úgy tűnik hogy a 2016-os borokra is érdemes odafigyelni.

Szakértelem hiányában csak egyfajta önző, fogyasztói szemszögből tudom vizsgálni azt a fajta közérdeklődést, ami az olaszrizlinget, mint szőlőfajta-alapot igyekszik körülvenni az elmúlt időszakban. A Kárpát-medence leginkább köznyelven megszólaló fehérszőlője tekintetében elsősorban annak önnön sokszínűsége tűnik ki, mint kapaszkodási pont. Értem ezt pontosabban arra, hogy a fröccsalaptól kezdve a középszinten át egészen a klasszismagasságú dűlőmutogatásig alkalmas mindenre, ha a feladatának megfelelően tartódik karban. A névvita, valamint a vélt-valós túldimenzionálással kapcsolatosan időről-időre előkerülő népi hangok borissza-szempontból mintegy lényegtelenek, ennél sokkal fontosabb, hogy valóban egyre több érdekes, sokszínű, valamint a termőterületről is mondanivalóval bíró bor kerül kerül ki a fajta keretei közül, ez pedig ad okot némi optimizmusra, bizakodásra és érdeklődésre. A Felvidéken tevékenykedő Bott-pince olaszrizlingje pedig mintha efféle ékes példa lenne, dacára annak, hogy közel sem képezi a pinceportfólió fókuszpontját. Ez a muzslai olaszrizling ugyanis éppen elég érdekes ahhoz, hogy érdemeljen némi figyelmet a rohanó borvilág nagyjai között is, még akkor is, ha kettőezer-tizenhat olasza közel sem pincezászló-viteli célból készült el. Ennek ellenére úgy vélem, hogy magasabb lécet ugrik meg, mint néhány határon inneni kategóriatársa.

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Ez egy olyan kellemes, laza hangulatú rendezvény, hogy nem igazán volt kedvem írni róla, de Furmintfan nyomására és házi krónikás tradíciókat (2014, 2015, 2016) életben tartva összegereblyéztem néhány gondolatot a kóstolási jegyzeteinkkel. Négy évvel ezelőtt a Furmint Február kapcsán azt találtam írni, hogy:  

“A hárslevelű is megbízhatóan hozza az olyan csúcsélményeket, mint a legjobb furmintok. Csak hogy aláhúzzam az előző állításomat néhány név: Szepsy Király, Demeter Zoltán Szerelmi, Kikelet Váti, Nobilis Barakonyi és Gizella Szil-völgy.”

Ezt az állításomat azóta számtalanszor megerősítette számos ilyen-olyan vertikális, portfólió, évjárat és más kóstolási élmények is. A legjobb furmintok mellett csak nyujanszokban maradnak el (már ha elmaradnak) a legkiemelkedőbb hársak, és az árakat sem pumpálták olyan magasra a sokszor csak a kereskedők által látott, vagy látni vélt értékek. A főszereplők itt és most is lazán húztak egy olyan átlag minőséget, mint a szemközti épületben a nagytestvér reprezentánsai. Szinte minden kategóriában felbukkantak szép darabok, a Hilltop házasított bestbuy gyanús Ihlet cuvee-jével kezdve, a jól iható, tartalmas sauvignon blanc stílusú italokon át, az igazán csúcsborokig mint a '15-ös Váti vagy a '16-os Royal Tokaji Betsek.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

A Kóstolom csapata exkluzív Villa Tolnay kóstolóra invitált április végére a Kossuth téri Bortársaság kóstolótermébe, különleges tételeket is ígérve. A Csobáncon székelő pincészet a friss évjáratok borai mellett rendszeresen előránt remek formában lévő korosabb borokat is a pincéből, de így is akadt bőven meglepetés az időben és a fajták között egyaránt össze-vissza cikázó kóstolósorban. Nagy László társtulajdonos és birtokigazgató közben mesélt múltról, jelenről, jövőről, úgyhogy először vegyük át az alapokat a birtokról, azután lássuk a borokat!

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Mindennapos dolog, hogy egy borászat egy borász nevét viseli, az már ritkábban, hogy a névadó borász a céget elhagyva a saját nevével megegyező márkanevet vált saját nevét is hátrahagyja, majd évekkel később új borászat felépítésébe fog. Kim Crawford története pont erről szól. (Tudom, Laposa, de azért mégsem egészen ugyanaz a sztori.)

(Kim és Erica Crawford - A képet innen metszettem.)

A véletlenek sorozatának köszönhető, hogy ez az írás megszületett. Ha már egyszer úgyis külföldre szakadt barátait látogatja meg az ember, igyekszik ott olyan borokat inni, amelyek itthon nem vagy nem könnyen elérhetőek. Így akadt meg a szemem a számomra addig teljesen ismeretlen Loveblock birtok sauvignon blanc-ján, majd ahogy a rendelés leadása után igyekeztem némi háttér-információt begyűjteni a borról, szembesültem a mögötte álló érdekes történettel is. A hab a tortán az volt, amikor bevásárlás közben kiderült, hogy az egyik helyi supermarket polcáról leemelhetőek a borász eredeti birtokának, a Kim Crawford Wines-nak a borai is. Így lett teljesen kerek a történet.

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

Példaértékű összefogás eredménye a képen szereplő bor, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte. A Doblo Wine & Bar-t, a 0,75 bistro-t, a Palack-ot, az Andante Borpatiká-t, a Köz’Pont-ot, az ETAP Wine Bar-t, a Tasting Table-t, a VinoPiano Borbár-t, továbbá a Bortársaság-ot, a szekszárdi Sebestyén Pincé-t és a Wine Flow boros oldalt tömörítő kezdeményezés hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében készítette el közös borát, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható.

A cél egy jól iható, bisztrós stílusú, csavarzárral ellátott könnyed bor palackba zárása és a fogyasztók elé tárása volt. A fajtaválasztásnál egyértelmű volt, hogy Kárpát-medencei fajtából kell készülnie, a borászokkal folytatott konzultációt követően a választás végül a kékfrankosra esett. A bor Sebestyén Csaba és Sebestyén Csilla szőlőjéből és pincéjében készült Szekszárdon, végül 1200 palackot töltöttek le belőle.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A mozgalom nem csupán egy közös borral áll ki a közönség elé, hanem a tudatos és minőség borfogyasztás népszerűsítésére közös programokat – borbár-túrákat, közösen szervezett vidéki pince- és dűlőtúrákat, egymásnál történő vendégszerepléseket – is tervez. A résztvevők reményei szerint a közös bor története sem ér véget, további honi szőlőfajtákból kívánják a következő években bővíteni a sorozatot. 

Az Etyeki Kúriánál immáron hagyomány, hogy tavasszal előveszik a pince egyik zászlóshajójának számító pinot noir korábbi évjáratait és egy szerencsés kis csapat belekortyolhat a Kúria történelmébe. Az első vertikális kóstolót még 2010-ben tartották meg, szerényebb körülmények között, az egyik régi pinceépületben. Azóta minden évben rendeznek egy ilyen kóstolót, és voltak néhányan a közönség soraiban, akik minden alkalommal ott is voltak a jeles eseményen. Tavalyi "elsőbálozásom" után másodjára volt szerencsém rész venni a roppant tanulságos szeánszon. A fele sem tréfa, de idén éppen április elsejére esett a kóstoló napja. Szerencsére az időjárás is kegyes volt az Etyekre zarándokolókhoz és a kóstoló "hivatalos" része után is órákig lehetett még élvezni a napsütést a teraszon.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.