Az új-zélandi Matua (maori nyelven családfő) borászat büszkén hirdeti magáról, hogy ők voltak az elsők, akik Marlborough-ban sauvignon blanc-t készítettek (ugyanezt állítja egyébként magáról a Brancott Estate is), mondhatjuk tehát, hogy Új-Zéland legismertebb borvidékének úttörő, de mindenképpen egyik első meghatározó pincészetéről van szó.
Bill és Ross Spence több generációs borászcsalád sarjai, akik 1966-ben megvásárolták első területüket, majd a 70-es években alapították meg saját borászatukat és 1974-ben lepalackozták első boraikat is, köztük az első Marlborough Sauvignon Blanc-t. A borászat a következő évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, Új-Zéland több borvidékén is területeket vásároltak. 2001-ben a Beringer-Blass Wine Estates képében új befektető is állt a házhoz. Greg Rowdon, aki 2016-tól a Matua főborászi tisztségét tölti be, 2002-ben csatlakozott a csapathoz. A harsány türkiz színű címkékkel hódító jelenlegi arculat 2012-ben alakult ki.
A Matua ma már számos új-zélandi borvidéken - Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Nelson, Marlborough, Central Otago - rendelkezik ültetvényekkel, és a "kötelező" sauvignon blanc-pinot noir páros mellett chardonnay, pinot gris, albarino, riesling, cabernet sauvignon, merlot, syrah, malbec fajtákkal foglalkoznak. A széles szortiment az "alapboroktól" a dűlőszelektált tételekig terjed. Az alapborokon kívül itt tárgyalt Lands & Legends sorozat tagjai válogatott parcellák gyümölcséből készülnek, adott borok esetében a legszebb hordók boraiból házasítva.

Megérkezett a tavasz, indul a könnyedebb, lendületesebb borok szezonja, Új-Zéland pedig úgyis nagy kedvencem, úgyhogy tavaszköszöntés gyanánt megkóstoltam (3 napon át) a Matua itthon elérhető négy borát.
Pontszámok szempontjából nem lesz nagy szórás, ezt előrebocsátom. Ahogy azt is, hogy mindkét szőlőfajta esetében az olcsóbb "alapbor" csúszott jobban.

Mindig izgalmas dolog egy borászat életpályáját végigkövetni az első szárnypróbálgatásoktól az éppen aktuális pillanatokig. A Tállyai Radikálisok, röviden TR Művek csapata egy maroknyi, hozzájuk közel álló borfirkásznak és borkereskedőnek mutatta be a pince borait és történetét a kezdetektől napjainkig a Most! Bisztróban. Én is ott voltam a multivertikálison vagy omnivertikálison, szóval az eddig palackba került borok kóstolóján. :)
A TR Művekről már tettem említést egy mádi látogatás kapcsán, ugyanis jó két és fél éve Mádon egy Barta-kóstolón találkoztam a négy fiatal borrajongóval (elnézést!) és néhány palack bor elfogyasztása mellett gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Az Öreg Király bejárása és a Barta borok megkóstolása után megmutatták - akkor még bérelt - feldolgozójukat és az első boraikat is megvizsgáltuk még tartály-/hordóminta formájában. Azóta nagyot fordult a lelkes csapattal a világ: a boraik már két vezető kereskedő cég kínálatában is elérhetőek, neves éttermekbe is bekerültek, a területek és a feldolgozó egyaránt bővültek, új borász állt a házhoz, szóval nem telt eseménytelenül a birtok megalapítása óta az utóbbi bő 4 év, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Bortársaság "Borász a házban" kóstolósorozatának februárban Figula Mihály volt a vendége, a kóstoló apropója pedig a közelmúltban forgalomba került olaszrizling válogatás volt. 2012-ben személyesen is jártam a pincészetnél (a lenti fotó is akkor készült), a látogatásról kellemes emlékeket őrzök, a boraikat is fogyasztom alkalmanként, ez a sor pedig különösen érdekesnek tűnt, úgyhogy ellátogattam a Borsuliba, hogy a borász tolmácsolása mellett kóstoljam meg a borokat.

A rend kedvéért ejtsünk néhány szót a birtokról is. A balatonfüredi Figula Pincészet 1993-ban alakult, a család borászati hagyományai azonban korábbi időkre nyúlnak vissza, hiszen a felmenők közül Tolnay István a XIX. században az egyik legtekintélyesebb balatonfüredi borosgazda volt. A 2000-es Év Bortermelőjének választott és 2008-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Figula Mihály munkáját fia, ifjabb Figula Mihály és a család többi tagja hasonló szellemiségben folytatja a jelenleg 30 hektáros birtokon. A szőlők a birtokközpont hat kilométeres körzetében találhatóak Balatonfüreden, Balatonszőlősön, Pécselyen, Csopakon és Tihanyban. A fehér és a kék szőlő aránya 80%-20%, a fő fajták: olaszrizling, zenit, szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, sárgamuskotály, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és kékfrankos.

Kétnapos, már-már hagyományszerű évzáró számvetésünk következik. Miközben mindenhol lassan-biztosan tankpezsgő-folyón csúsznak lefelé a lencsével körített virsliszerű húskészítmények, mi részben közszolgálatilag, részben önnönmagunk idei szesz-számvetéseként igyekezzük csokorba szedni, mit szerettünk az idén nagyon és még annál is jobban. Aki felesleges idejét még feleslegesebben blogunkra áldozva követett minket, kevésbé fog meglepődni listáinkon. A fórum természetesen idén is demokratikus, nyitott – írjátok meg ti is bátran hozzászólás-formában, mit ittatok szívesen az idén a nemzeti térfélen. És ha van idő és türelem, akár azt is, hogy miért. Egyúttal engedjétek meg, hogy az évzáró félbejegyzés keretei között szerzőként és összefésülőként kívánjak nektek boldogabb, sikeresebb és borgazdag(abb) új évet.

Amíg mi itt az északi féltekén még csak reménykedünk benne, hogy a 2016-os évjárat tökéletes lesz (bár pl. Chablis-ban sajnos erről már szinte biztosan letettek) addig a déli félgömbön már túl is vannak a szüreten, sőt - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - lassan az első fecskék is megérkeznek az új évjáratból.
Az 1988-ban alapított Vina Montes-nél 2015-ben készült először ez a kifejezetten korai szüretből származó sauvignon blanc. Az új bor nagy siker lett, így természetesen jött a folytatás. A közönséget általában megosztó fajta nekem nagy kedvencem, nyáron pedig különösen jól csúszik, úgyhogy ez a bor most éppen kapóra jött.

A szeszbulvárban tipikusan forradalmi jelzőkkel illetett piac- és értékrend-átrendeződés sokféle behatás mellett a borok és a sörök vonatkozásában egyaránt kitermelt tucatszámnyi tömegrendezvényt. A koreográfia egyetlen kaptafája, hogy valamilyen aktuálisnak gondolt téma köré összetrombitálnak soktucatnyi termelőt és és még annál is több fogyasztót, hogy valamiféle fixre szabott belépő mellett jól megitassák őket, hogy mindezek után fogyasztási habitustól függően több-kevesebb emlékkel mindenki hazamenjen elégedetten. Ahogy terjedt a szeszfesztivál divatszerűsége, engem annál kevésbé kezdtek érdekelni az ilyesfajta sétáltatós kóstolók. Tömött, fülledt termekben ugyanis nemhogy kóstolni, de inni és beszélgetni sem számít kisebb kihívásnak, mint kerekesszékkel felszállni egy kettőnyolcvanas Ikarusra. Mindez csak azért lényeges, mert szerencsére vannak még szabályerősítő kivételek, és az ideivel együtt összesen háromszor összeboronált Hárslevelűk Éjszakája pontosan ilyen üdítő színfont a túltelített fesztiválpiacon.

Idestova 2012 óta tájékoztatunk a Furmint Február nagykóstolóról, amely rendre boncasztalra fekteti a legpotensebb szőlőfajtánkat, a furmintot. Minden alkalommal nagy izgalommal készülünk erre a példás rendezvényre, amelynek legfőbb értéke, hogy nemigen változott. Többnyire ugyanaz maradt, aminek induláskor szánták. Még mindig a furmint lelki alkatáról szól, és persze rajta keresztül valahol magunkról is képet alkothatunk. A jó hír talán, hogy a játszóteret már meghaladtuk, a furmintot idehaza senkinek sem kell bemutatni. A kérdés inkább az maradt, hogy mit akarunk, és mit tudunk kezdeni vele „magunkon” kívül? A válasz még érik, de addig is alább megosztjuk miről mesélt nekünk idén a Furmint Február.