Remek alkalmat kínált a Bott-borokban elmerülni vágyóknak a Pince és a Terroir Club közös rendezésében megvalósult retrospektív kóstoló. A hordómintáktól építkező és a pince időszámításának kezdetéig visszanyúló tételeket Bott Judit és Bodó József mutatták meg az érdeklődőknek. Számomra különösen hasznos volt ez, hiszen ez a tokaji pincécske nagy elmaradásom, boraikkal általában csak futtában találkoztam: itt egy Teleki, ott egy Csontos, amott egy Határi. Ez pont kevés volt ahhoz, hogy teljes képet kapjak a legjobbak közt emlegetett termelőnél folyó munkáról. Eközben szerzőtársam sokszor nyakig merül Bott-borokban és a birtoknál olykor-olykor – nagyon helyesen – munkára is kényszerítik. Következzen tehát egyéni felzárkózásom és hozzá egy részletes beszámoló a múltidéző kóstolóról.

Amikor Ribera del Dueroban a Bodegas Aalto pincészetnél jártam, önkéntelenül is felfigyeltem a szakmai tótumfaktumként tevékenykedő Mariano García nevére. Spanyolországot járva lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a névvel, hiszen Garcíát az ország egyik legjobb és legbefolyásosabb borászának tartják. 1968-ban kezdett a Vega Siciliánál dolgozni, mindössze 24 évesen a már főborászi pozíciót tudhatta magáénak, majd ezt követően mintegy 30 évig ontotta magából a meghatározó és a Vega Siciliát a kultikus borelitbe visszarántó tételeket. Az Aalto modern lábbelibe bújtatott tempranillói szintén kivételes minőséget képviselnek, és nem véletlenül szereztek maguknak cirka egy évtized alatt komoly hírnevet. Mariano García azonban nem csak az Aalto stábját erősíti, de saját családi pincészetével is szerves része a nemzetközi „borkeringésnek”. Vajon milyen bort készít valaki a Vega Sicilia árnyékában eltöltött negyedszázad és az Aalto modernül újrafogalmazott csodái között? Erre, azaz Mariano García spanyol hangjára voltam kíváncsi.

Természetesen idén sem maradhattunk távol Magyarország legizgalmasabb szőlőfajtáját boncasztalra fektető Furmint Február Nagykóstolótól. Aki viszont kimaradt, az biztosan lemaradt valamiről, hiszen a furmint fajtából készülő borok ismét tűzijátékot vontak a Városliget egére. Nincs még egy alkalom, ahol a furmint ilyen szégyentelenül magas koncentrációban és ennyire pucéran kerülhetne poharunkba. Termőhelyek, szüreti időpontok és borkészítési technológiák végre valóban összehasonlításra kerülhetnek és mindenki megfogalmazhatja a saját furmint-ideálját. És ezt akár közvetlenül a termelőnek is elmondhatja, hiszen a Furmint Február nem csak a borokat, de a termelőket is csatasorba állítja. Következzen tehát a FURMINT nagyképernyőn, azaz részletes beszámolónk a Furmint Február Nagykóstolóról!

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

A sors úgy hozta, tavaly nyáron eltölthettem egy kis időt Andalúziában, immár másodszor. Amikor első alkalommal jártam Dél-Spanyolország e kietlen, ámde mégis vérbő táján, csak a jerez-i borokra fókuszáltam. Fantasztikus, magas fallal körülvett univerzum ez, rendre visszahull, ki könnyűnek találtatik. Minő tragédia. Ha már újrázás, gondoltam, ne álljunk meg az alkoholtól roskadozó solerák árnyékában. Pedig „csöndes” bort keresvén, nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ e forró szeglete lekvárra van kalibrálva. Ha Andalúziában mégis valami komolyabbra vágynánk, a homokos tengerpartoktól kissé távolabb kell keresgélnünk. A délnyugati hegyormok és vastag felhők szorításába ékelődő történelmi városka, Ronda, sok szempontból Dél-Spanyolország helyi maximuma. Nevének ellentmondó szépsége, fantasztikus fekvése és gazdag történelme közül bármelyikért érdemes meglátogatni. A modern bikaviadal ősforrásaként számon tartott Rondában azonban nem csupán bikák vére folyik olykor, de a környék szőlei szokatlanul jó vörös és fehér borokkal is kecsegtetnek. Ez eddig amolyan hétköznapi eset volna csak, de mi sem szokatlanabb Martin Kieninger kékfrankossal és zweigelttel dolgozó pincécskéjénél. Kárpát-medencei reflexiók következnek Andalúziából.

Nem tudom, mi különbözteti meg az átlagos szilveszteri bulit az emlékezetestől. A kiváló ételek, a jó társaság és persze a remek borok biztosan mindenhol segítenek. Nézzük mivel próbáltunk mi tűzijátékot varázsolni kétezer tizenkettő utolsó egére.

A számunkra emlékezetes magyar borokat felvonultató poszt után rátérünk az idén megméretett és elég fajsúlyosnak bizonyult külföldi versenyzőkre. Persze a Borrajongó állandó főszereplője, a rajnai rizling viszi a prímet, de mellette megjelennek Bordeaux, Burgundia, Dél-Franciaország, valamint a spanyol Ribera del Duero és Ausztrália legszebb pillanatai is. A többit pedig – ti. 2012-ben is körbe nyaltuk a világot – a pár egyéb segédmuzsikus úgyis bizonyítja.

Tudjuk, hogy igazán unalmas és elcsépelt toplistázni, de nem bírtuk ki nélküle. Idén is számtalan feledhetetlen bor fordult meg ugyanis poharainkban, amelyek mindannyian egy jól definiált közös tulajdonsággal rendelkeznek: maradandó élményt okoztak. Nézzük hát szerzőnként melyek voltak 2012 legemlékezetesebb magyar borai.

Az idei Karácsony semmilyen szempontból sem ígérkezett promenádnak. Sok minden történt év közben, ami a „Boldog Karácsony” szófordulatot kicsit átértelmezni. De nyavalygás helyett jöjjön a karácsonyi vacsora, mert bármi is van, enni azt kell. A tavaly már bejáratott kagyló és champagne párosítást megtartottuk, a pihe-puha bárányt idén halra cseréltük, amit ezúttal rendhagyóan vörös borral ütöttünk agyon. Milyen szerencse, hogy már korábban jégre került.

Soproni bortúránk elég gyatrán indult, a város szerintem sok mindent tesz azért, hogy nehéz legyen klasszikus borvidéki centrumnak tekinteni. Lassan, de biztosan öntött el az érzés: a kékfrankos fővárosát Sopronon kívül kell keresni. Először a Balfon található Weninger Pincészethez látogattam el. Annak ellenére, hogy a pince blogunk frekventált szereplője, még sosem jártam náluk. Ha felidézem a Weninger borokat, szinte kivétel nélkül kellemes élmények társulnak hozzájuk. Sav definiálta kiváló szerkezet, komoly beltartalom, izgalmas hordókezelés, hosszas érlelhetőség és remek arányok. Mindenből annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb. A sok szempontból is úttörő pincészetnél Franz Weningerrel találkozom.

Az elmúlt két hónapban elfogyasztott rieslingek jegyzetei következnek szokás szerint egy csokorba gyűjtve.

Folytatnám a Mondovino Fine Wine Lounge jóvoltából kóstolt pofátlanul drága borok sorát. Megvillan Piemont és Kalifornia, de aztán a bordeaux-i „high class” territóriumán állapodok meg. Mégpedig szilárd alapokon. A végén pedig felpattanok a legfehérebb paripára.

Ha elegendően telhetetlenek voltunk és a Mondovino szabad kínálata sem elégített ki bennünket (a bortengerről szóló beszámolóm itt és itt olvasható), akkor érdemes lehetett az úgynevezett Fine Wine Lounge „kultúrsaroknak” némi időt szentelni. Itt ugyanis egy finom kis borcsapoló automatából lehetett darabonként 5-15 Euróért a legkomolyabb mákonyokhoz hozzájutni. Igaz, az apró adagok (3cl) nem igazán alkalmasak az aljas lerészegedésre, de azért – ha futólag is – megismerkedhettem néhány igencsak nehéz súlyú versenyzővel. Ennek szentelem ezt és a következő posztot.

Tavaly még csak elsőbálos “mondovinós” voltam, de látva a rendezvény grandiőz borlabirintusát, megesküdtem, hogy engem csak vastag láncokkal lehet onnan távol tartani. A Wein & Co évente megrendezett borbemutató kóstolója valóban meghökkentő kínálattal szippantja be a régió borkedvelőit. A rendezvénynek idén ismét a bécsi Konzerthaus adott otthont, a tavalyi Mondovinohoz hasonlóan 200 kiállító vagy 2.000 tétellel kínálta a díszes közönséget.  A 40-45 Euró áron megvásárolható két napos belépő önmagában olyan csúcsborokhoz enged hozzáférést, amelyek kóstolására keveseknek van lehetősége. A kiállítók – jelezvén az osztrák borpiac vásárlói oldalának erejét – simán poharunkba lötykölik a 100-200 Euróra árazott borritkaságokat. Sokan vitatják, hogy lehet-e napi 50-60 tétel kóstolásakor érdemben bort értékelni. Valószínűleg nem. Egy ilyen alkalom azonban mindennél jobb lehetőséget biztosít híres borvidékek általános teljesítményének felmérésére, évjáratok áttekintésére, stílusok megismerésére, valamint technológiai- és divatirányzatok feltérképezésére. Ez pedig, bármennyire is megterhelő érzékeink számára, felbecsülhetetlen értékű tapasztalattal gazdagít. Ennek jegyében vágjunk bele az alábbi összefoglalóba.

Rioja és Ribera del Duero után következzen egy kis ízelítő Priorat boraiból. A borvidék általános jellemzőiről például itt és itt juthatunk információhoz, bejegyzésemben a kóstolt tételekre koncentrálok. Nem volt pofonegyszerű még öt bort sem összeszedni a piciny vidékről, de azért sikerült. Nagyon szép borokat kóstoltunk, és akárcsak az eddigi tesztek alkalmával, ezúttal is sikerült kiemelkedő tételbe is belefutni, amely pontosan megmutatta miért lehet Prioratot szeretni:  

Úgy tűnik a mátrai Karner Gábor kezd révbe érni kékfrankosaival. A Terra Hungarica szervezte Kékfrankos Nap ültetett kóstolóján a Vitézföld 2009 nálam a legjobb három bor között szerepelt. Pedig az akkurátusan összeállított kékfrankos-sort a legkiválóbb magyar termelők és pár osztrák pince adta össze. Úgy tűnik, véleményemmel nem voltam egyedül, mert nagyon sokan hümmögtek-duruzsoltak, amikor a Vitézföld 2009 a poharakban forgott. A 2006-2008 közötti Tavaszföld és Vitézföld borok sok problémával küzdöttek, én személy szerint nem kedveltem őket. Most viszont úgy látszik, Karner Gábor nagyot váltott és a könnyedebb, rövidebb héjon áztatással készülő, jóval tisztább borok irányába nyitott. Ezúttal a 2009-es birtokbort kóstoltam.

Amint egy közelmúltbeli bejegyzésemben említettem, az október a spanyol borok hónapja volt nálam. Rioja után néhány Ribera del Dueroban készült bort kóstoltam meg. Tulajdonképpen mindegyik rendben volt, a legszebbek pedig kifejezetten tetszetős, remekül elkészített borok voltak. Mielőtt a tárgyra térnénk, javaslok némi csemegézést akov bortárs minden igényt kielégítő borvidék jellemzéséből.

A Meinklang biodinamikus gazdaságot bemutató írásunk első része után most nézzük a borkészítés mozzanatait. A szőlészeti és pincemunkák természetesen a Hold- és bolygóállásokhoz igazodnak. A borok erjesztése vadélesztővel történik, a must ülepítéséhez és mozgatásához csak a gravitációt hívják segítségül. Amennyiben alkalmaznak almasav bontást, az is természetesen történik. A kész borokhoz gyakran egy jó adag széndioxidot adnak, ez védi a bort és megalapozza a minimális kénhasználatot. A Meinklang borok tipikusan 20mg/l szabad és 80mg/l teljes kéndioxidot tartalmaznak.

Ez a kóstoló olyan hirtelen jött össze, legalábbis nem mostanára terveztük. Aztán múlt heti esedékes találkozónkra többen nem tudtak volna eljönni, így az eredeti hosszabbra tervezett sort jobbnak láttuk elnapolni, helyette pedig inkább egy szűkebb körű szemináriumot ültünk.  Mivel a kis csapat egy része úgyse volt jelen a tavaszi burgundi-kóstolónkon, én pedig abból úgyse ismerem az "elég" fogalmát, így máris megszületett, hogy mit is kéne kóstolni.

A Terrior Club rendezésében ismét egy igen hasznos és tanulságos „foglalkozásra” és kóstolóra került sor. A téma ezúttal a jó öreg Somló, mégpedig egy nagy kacsintással a természethű borkészítés felé. A rendezvény két meghívottja Takács Lajos (Hollóvár), valamint az utóbbi években Somlón is termelésbe fogó biodinamikus osztrák, Werner Miklisch (Meinklang). Terjedelmi okok miatt a beszámolót két részre osztom, a poszt első részében a Hollóvárra, a folytatásban pedig a Meinklangra koncentrálok.

Azt hiszem ezen a blogon Takács Lajost és a Hollóvár borokat senkinek sem kell bemutatni. Lajos fősodort kerülő borai egyaránt adtak alkalmat gyermeki rácsodálkozásra és késhegyig menő vitára. Ha csak saját tapasztalataimat nézem, szinte ketté akarok hasadni. A régebbi Hollóvár évjáratok gyakran rendkívül tartalmasak, nekem sokszor már-már túlontúl is nehézkesek és rusztikusak. A borokra gyakran jellemző a kései szüretes karakter, a mézes-botrytiszes ízvilág és a lecsengésben visszaköszönő héjas kesernyésség. Igaz, ha egy tökéletes palack kerül elém, nincs alapvető kifogásom a borstílus ellen. Mégis, nagy kíváncsisággal és nyitottsággal néztem a kóstoló elébe, főként annak tudatában, hogy az aprócska birtoknál alapvető szemléletváltás zajlott le az elmúlt években.

Borunkat az Etyeken található, szinte agyonhallgatott, bor blogokon és a sajtóban ritkán feltűnő Haraszty Vallejo pincészet készítette. Márciusban jártam náluk, végigkóstoltam az egész portfóliót és azt tudom mondani, hogy példaértékű munka folyik ott és már most több a pince puszta ígéretnél. A szortiment legalsó szintjén is korrekt, jól árazott és tiszta borokkal találkoztam. A most értékelt nedű a Virtuoso sorozat tagja, amely már a magasabb minőségű termékek közé tartozik. Emlékeim szerint ebből a sorozatból mind a chardonnay, mind a sauvignon blanc baráti árazású és már egy teljesebb, komplexebb kategóriát képvisel. Az összes bor közül talán a pincészet körül található ültetvényről származó Öreghegy pinot noir fogott meg leginkább. Ebből vittem is haza egy palackkal, amelynek sorsát egy erdei gombavacsora teljesítette be, és meg kell hagyni, nagyon is kellemesen csúsztatta apró kalapos barátainkat a jól megérdemelt végzetük felé.

Az előző részben említett Bott-látogatás második (a pince-beli) felvonása előtt tényleg csak egy villámlátogatás erejéig Szilágyi Lacihoz is beugrottunk. Alapvetően nem kóstolni mentünk, csak vásárolni, viszont épp nyitva volt a 11-es szortiment színe-java, így nem tudtuk kihagyni a feltárulkozó lehetőséget. Egyáltalán nem készítettem jegyzeteket, csak némelyikhez utólag, emlékezetből.

A tavaly szeptemberben (nem kis szerencsével) létrehozott philadelphiai borklubom most ünnepelte fennállásának első évfordulóját, és igyekeztem a társaság tagjainak nem mindennapi borokkal előrukkolni. Sokat meséltem nekik Magyarországról (főként persze a borokkal kapcsolatban) és bő féléve rágták már a fülem, hogy mutassak nekik honi nedűket. Ennek akadálya részemről természetesen nem az akarat hiánya, sokkal inkább a logisztikai problémák leküzdése volt. Nem újdonság ugyanis, hogy nagyon kevés magyar bor jut el az USA-ba, ráadásul az a kevés sem mindig jó minőségű (sajnos van például büntetőbikavér 7 dollárért), szóval a helyi választék kiaknázása nem jöhetett szóba. A csomagküldés drága mulatság és némileg kockázatos is, ezért nem láttam más megoldást, minthogy személyesen hozom be a kóstolóra kiválogatott palackokat. Némi segítséggel sikerült is viszonylag rövid idő alatt nyolc palackot importálni és így nem volt akadálya a kóstolónak. Tervezek további magyar boros bemutatókat, ezért ezúttal csak fehérborokat kóstoltunk a csapat tagjaival. Igyekeztem a magyar fajtákra összpontosítani és Tokajon kívülről is mutatni egy-két bort, a két legfontosabb tokajinak (furmint, hárslevelű) pedig a könnyedebb és koncentráltabb változatát is kóstoltuk. Bizonyára lehetett volna ennél erősebb sort is összeállítani, de úgy gondolom az alábbi borok összességében alkalmasak voltak a szép magyar fehérek demonstrálásra.

Ennek a posztnak tartalmilag nem sok köze lesz Tokajhoz, csak a kóstoló helyszíne és ideje végett kerül a hétvége élményei közé.

Tulajdonképpen arról van szó röviden, hogy az én közreműködésemmel abszolváltunk egy elsősorban Wachau-témájú kóstolót a  "Ne csak írja..." -sorozat legutóbbi résztvevő borászaival.

Íme: