Tar Ferenc, a sokat emlegetett www.riesling.hu tulajdonosa nemcsak rieslingben utazik ám, hanem egy sor egyéb érdekességet is behozott hazánkba, mely borokat a www.finewines.hu honlapon lehet (majd) elérni.

Az egyik új irány Piemont, jelenleg négy termelő aktuális szortimentjének egy része vásárolható meg. Ezek közül rendeltem Feri ajánlásainak figyelembevételével egy különböző fajtákat, árkategóriákat érintő sort, hogy tarthassak egy a műfajjal ismerkedő kóstolót a társaimnak.

Kissé elszomorodtam, hogy ezúttal sem lehettem jelen a drbarta által celebrált éves furmintteszten, ezért a Philadelphiában rendelkezésemre álló szolíd készletemből bontottam témához kapcsolódóan két palackot, vigasztalásképpen (igaz, nem a 2011-es év terméséből)…Sikerült is jobbkedvre derülnöm:)

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

A Douroban járni és a Quinta do Vallado pincészetet kihagyni, végzetes hiba lett volna, nem is gondoltam elkövetni. Az 1716-ban alapított Vallado az egyik legöregebb birtok az egész Douroban. Vagy harminc másik „quintával” együtt a legendás Dona Antónia Ferreira asszonyság kezelésébe tartozott, kétszáz évig szállította a kiváló minőségű Portóit a Ferreira hordóiba. Végül 1987-ben az évszázadok alatt terebélyesre növő Ferreira család kénytelenül megvált az öreg Portói háztól, amely aztán a hatalmas borkonszern, a Sogrape fennhatósága alá került. A quinták viszont maradtak, a hatalmas család ágai-bogai pedig tiszta lappal, közel nulláról kezdhettek építkezni.

A sauvignon blanc-nal nem indult problémamentesen a kapcsolatom. Ez főleg annak tudható be, hogy sokáig kizárólag magyar italokkal próbálkoztam, és be kell valljam, a mai napig nem ittam igazán nekem tetsző honi sauvignon-t. Simon József 2002-es bora tetszett leginkább, de az is inkább egy remek fehér volt, mint a fajta kiemelkedő képviselője. Aztán mikor sikerült beszerezni néhány chilei meg új-zélandi palackot, egycsapásra megváltoztak a dolgok és főleg utóbbiaknak kifejezett kedvelője lettem. Főleg nyáron, melegben. Ahogy telt-múlt az idő, a fajta kevésbé hedonikus, inkább precíz és ásványos, általam szintén nagyon kedvelt változataival is sikerült egész nagy példányszámban összefutnom: a loire-i borokkal. A harmadik, személyesen preferált sauvignon-os vidék Bordeaux, innen sajnos a mai napig nagyon korlátozottak a tapasztalataim. Ezúttal mindhárom területről vásároltam egy-egy palackot, és egymás mellett kóstoltam őket.

Ha egy megkérdőjelezhetetlenül elismert portugál birtokot kellene megnevezni, én biztosan a Quinta do Novalra tenném a voksot. Nem csupán azért, mert a történetét 1715-ig visszavezető Noval megfelelően historikus, hanem – eltekintve a hetvenes-nyolcvanas évek megingásaitól – a borok színvonala egy szűken markolt nemzetközi elitben is megsüvegelendő. A Novalnak az 1931-es Vintage Port hozott világhírnevet. Az 1927-es évjárat hatalmas termése és a „begyűrűző” gazdasági válság kellemetlen kombója igen érzékenyen érintette a portugál bortermelőket. Az 1931-es év deklarációjára tehát gondolni sem lehetett. A Novalnál azonban nem majréztak, vettek egy nagy levegőt, deklaráltak, majd piacra léptek. A döntés őket igazolta, hiszen a bor akkorát szólt, hogy rövid idő alatt minden Port-fogyasztó megtanulta a Noval nevet. A magát ma is tartó vélekedés szerint a Quinta do Noval 1931 a valaha készült legjobb évjáratos Portói. Igazi legenda, pontosabban egy élő legenda, hiszen bárki, aki képes a csillagászi összeget kifizetni érte, ma is meghajolhat még előtte.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Ismét eltelt egy év és megint sor került az egyik legpatinásabb Tokaji birtok, a Királyudvar évjárat bemutatójára. Tavaly már leírtam, miért is nagyszerű dolog az, ha egy magát komolynak tekintő termelő egy fókuszált és informatív évjárat-értékelést és borbemutatót prezentál az értő közönség számára. Most eltekintek ettől, legyen annyi elég, hogy a 2012-es évjárat rejtelmeit ismét egy kiváló előadáson és borsoron keresztül ismerhettük meg. Ezen felül, aki az elképesztő forróság ellenére elvonszolta magát a kóstoló helyszínéig, a korábbi évjáratok borait is megméricskélhette. Az előadást és kóstolót a pincészet tulajdonosa, Anthony Hwang celebrálta.

Dom. La Suffréne: Bandol Cuvée Les Lauves 2009

Provence borairól sok mindenkinek a divatos rosék ugorhatnak be elsőnek, de azért természetesen készülnek itt komoly vörösek is. Bandol kiemelt jelentőségű körzet, ahol egész Provence talán legtöbbre tartott borai születnek. Az első számú szőlőfajta a mourvédre, ami ugyan sok egyéb dél-francia vidéken szintén jelen van, de talán csak itt készülnek akár 100%-ig ebből a fajtából borok. Stílus tekintetében nagytestű, alkoholos, buja, vad, intenzíven fűszeres borokra kell számítani. A képen jellegzetes teraszos ültetvények Bandol-ban, innen vettem kölcsön.

A Dom.La Suffrene 50 hektár korüli birtok. Cedric Gravier borász/tulajdonos 1996-ban vette át a nagyapjától. Jelen borunk a pince zászlóshajója, 90 %-ban öreg-tőkés mourvédre, 10%-ban carignan mészköves-vörös agyagos talajról. 38 hl/ha körüli hozam. Saját flórával történő erjesztés betontatályokban, majd hatalmas fahordókban érik 21 hónapig. Szűrés és derítés nélkül palackozzák. 4-5 éves palackérlelést mindenképp javasolnak,de 10-20 évre is nyugodtan el lehet rakni. 23 Euro

Eleinte kicsit zárkózott, melegedve egyre bujább illat. Rengeteg fűszer, szerecsendió, sáfrány, kömény, szegfűszeg, vaníliarúd, mellettük elég koncentrált a gyümölcsösség is, érett és aszalt formájú szilva. Nagy, öblös test, csordultig töltve ízekkel. Itt is sok-sok fűszert találunk, vaskos gyümölcsökkel. Nem mondanám kifejezetten fókuszált szerkezetűnek, de az aromák intenzitása, hosszúsága megadja a korty fejlődését, vezetését. Széles, érett savak, szintén érett, de masszív tanninok, közepes szemcsemérettel, némi tapadással. Elég hosszú lecsengés. Lehet butaság, de fűszeres aromái emlékeztettek egy szekszárdi kadarkára, csak az egész sokkal nagyobb és koncentráltabb. A 15.5-es alkohol annyiban érződik, hogy erős, melegítő hangulatú az itóka, de jól elfér a gazdagság mellett. 6.5-7 pont (89-90) 

Néhány hónappal ezelőtt már írtam hasonló témában egy posztot, ezúttal az volt a minikóstoló érdekessége, hogy két érett bor is bekerült a sorba, amelyeket megbízható forrásból, jóval a polci áraik alatt sikerült beszerezni. Ez amúgy nem mellékes dolog a sokszor méregdrágán mért bordeaux-iak esetében. Az alábbi három bort kóstoltam, a két idősebb 6 órát szellőzött mielőtt pohárba került:  

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Ha valaki augusztusban menne spanyol bortúrára, mindenképpen lebeszélném róla. Spanyolországban ugyanis – hasonlóan más nyugati nemzetekhez – ebben a hónapban szokás kiadni a nyári szabadságot. Emiatt nehéz aztán kompetens embert találni, aki egy keményen végigdolgozott év után pont még augusztusban is a cégnél gürcöl. Nincs ez másként a Barbadillonál sem. Ha még hozzávesszük, hogy a sokszor „turistagyárként” dolgozó sherry-házak nem kivételeznek akárkivel, kár lenne egyedi elbánásra számítani. Kapcsolaton keresztül próbáltam szakmai látogatást kérni, először diszkréten lepattintottak, majd ígéretet kaptam, hogy találkozhatok a Barbadillo család egyik tagjával. A gyakorlatban ebből egy kedves kézrázás, egy sztenderd tárlatvezetés, plusz egy kibővített kóstolósor valósult meg. Sebaj, végül nem volt okom panaszkodni, gyors, de korrekt eljárásban részesültem.

Első esti nagy kóstolónk témája a hárslevelű volt. A frissen épült Basilicus Borkultúra Központ volt a helyszín, a résztvevő borászatok pedig a Bott-pince, a Tokaj Nobilis, a Tokaj Kikelet, Demeter Zoltán, az Erzsébet pince, a Paulay Borház, Dorogi István, a Basilicus birtok, illetve a Bodnár-pince.

A technikai részletekről: 2012-es tételekkel indítottunk és haladtunk időben visszafelé egészen 2005-ig. A borokat vakon kaptuk kettesével és minden évjárat után az adott kört felfedtük. Kissé korlátozott volt a rendelkezésre álló idő, így elég tempósan haladt a sor, amiből következik, hogy tényleg csak futó benyomásokat sikerült rögzítenem. A pontozásról lemondanék, de egy aláhúzással megjelöltem a kiemelkedőbbnek érzett tételeket.

Magyarország legdrágább száraz fehérborának öt évjáratával, barátokkal és blogger kollégákkal ültünk egy asztalhoz. Nagyon kíváncsiak voltunk hogyan teljesít és érik Szepsy István emblematikus Szent Tamása. A kíváncsiságba azért némi félelem is vegyült, hiszen a termelő és dűlő híre, no meg a bor árazása nagyon komoly elvárásokat támaszt. Természetesen nem százpontos borokat vártunk, de minden tételnél minimum bólogatni gondoltunk. Nézzük, így alakult-e.

Még nem ejtettem szót egyik kedvenc hazai beszerzési helyemről. A  szentesi Gólyás Borház és Galéria lenne. Közepesen széles, de  jó érzékkel összeválogatott hazai kínálattal rendelkezik, de ami igazi vonzerejét adja, számomra legalábbis, a tulajdonos, Kálmán Tibor TÉNYLEG hasznos ajánlásai és remek kóstolási képessége. Akik ismernek esetleg tudhatják, hogy az elmúlt évek alatt immár baráti viszony alakult ki köztünk, sőt rendszeres kóstolótársunk, oszlopos, meghatározó tagja is lett kis társaságunknak TiBOR-barát :), de ezen tényekből adódó természetes elfogultság mellett is állíthatom, ha egy borra nekem azt mondta, hogy érdemes ránézni, arra MINDIG valóban érdemes volt.

Így volt ez mostanában is,a sok tizeneurós languedoc és cotes-du-rhone között kérdeztem nem tud –e kellemes árfekvésű, gyümölcsös, de a mindennapi, érdektelen ivóboron határozottan túlmutató koncentrációval bíró hazait ajánlani. És egyszer csak megjelent, hóna alatt egy számomra ismeretlen termelő, a mohácsi Planina Borház egyik borával. A családi pince talán top boráról van szó, emlékeim szerint 1900 Ft. egy üveg. Cabernet sauvignon, franc és kékfrankos, 3-4 éves kishordókban érett.

Friss, édeskés erdei gyümölcsök csapják meg orrunkat, szeder, áfonya, feketeribizli. Szájban közepesnél nagyobb testű, ízeiben kifogástalanul kitöltött. A gyümölcsösség egyértelműen dominál itt is, a hordó intelligensen kísér, megadja a korty krémes közegét, sima sűrűségét, de nem akar cserébe ránkzúdítani egy sor közhelyes aromát. Tényleg pirospontot érdemel. A szerkezet nem nagy, de nem is vágyunk rá. Nincsenek kibontakozásra váró denzitások, mély tartalmak, csak úgy szépen arányosan kitöltött, jó közepes lecsengéssel. Vázát érett savak és tanninok adják, nem kell kifejezett cizelláltságot, luxus érzetű tapintatokat várni tőlük, de szépen integráltak a kerek egészbe, miközben a szükséges tartást megadják.  5+, tiszta szívből, örömmel fogyasztva, bármiféle kompenzációs kényszer nélkül. Sok-sok ilyenre volna itthon szükség. Megvenném újra.

Pár hónapja vetettem fel Török Csabának, volna-e kedve egy Tabunello vertikálishoz. Volt. Személy szerint nagyon kíváncsi voltam a kis Szent György-hegyi birtok hétéves evolúciójára és alig vártam, hogy egyetlen asztalon lássam a teljes történetet. Magyarország talán legfurcsább bora a 2007-es évjárattal robbant a köztudatba. Alsó hangon is megosztott mindenkit, hiszen három dimenzióban is megbolygatta a téridő szövétnekét: Szent György-hegyi is, vörös is és Toszkána első számú fajtájából, az itthon vadidegen sangiovese-ből készült. A fogadtatás enyhén szólva is vegyesnek ígérkezett. A fogyasztók egy része élcesen egri kadarkát, másik része kiváló pinot noirt kiáltott. A helyi „szakma” is nagyokat szörnyülködött, sőt a 2HA a mai napig szálka egyes szemekben. Nehezen érthető ez, hiszen a birtokra látogatva pompás szőlőket, egy csodaszép birtokközpontot és profi pincét találunk. Ha teszünk egy rövid sétát a hegyen, hamar rájövünk, hogy Török Csaba – két-három másik termelőtársával együtt – csak zavar a mátrixban. Elhanyagolt szőlők, lepukkant pincék és rangon aluli borok jelentik ugyanis a Szent György-hegy valóságát. Persze, most nem erről lesz szó.

Szicíliából még csak-csak ittam borokat, de konkréten az Etna környékéről (Etna DOC) egyáltalán nem. Így borsos ára ellenére is leemeltem ezt a palackot az egyik bejáratott borbolt polcáról és alig vártam, hogy megkóstoljam. A pincészet mintegy 16 hektár szőlővel rendelkezik és éves szinten mindössze 15000 palack bort készít. A két helyi speciális szőlő a nerello cappuccio és a nerello mascalese, melyeket többnyire a pinot noir-hoz szoktak hasonlítgatni. A talaj nem meglepő módon vulkanikus, ami extrém ásványos borokat eredményez. A bort használt és új francia fában érlelték 20 hónapig, majd palackozás után még fél évig hagyták pihenni, mielőtt piacra került. A San Lorenzo csaknem teljes egészében nerello mascalese-ből (98%) készül, a cappuccio csak nyomnyi mennyiségben van jelen benne. Egész világos rubin színű, téglavörösbe hajló széllel. Közepesen intenzív, gazdag illat: kék virágok, pirosbogyósok, finom fűszerek és rengeteg ásvány. Pazar. Az ízkép is hasonló, a gazdag mineralitás mindent visz, de mellette azért izgalmas gyümölcsösség-fűszeresség is észrevehető. Alig közepes test, minimális finom tanninnal és határozott, de nem tolakodó savgerinccel. Illat-és ízjegyei alapján tényleg pinot-s, a szerkezet viszont kissé lazább, elmarad a komoly francia pinot-k precíz struktúrájától. Nincs azért gond vele, semmi nem lóg ki vagy rontja el az összképet, csak a komoly fókuszáltság, tömörség hiányzik. Mindenesetre nagyon élvezetes bor, valahol 6-7 pont között. $40.

Egy Varsó mellé szakadt barátom hívta fel a figyelmem, hogy a lengyel Lidl nagy átalakulások színtere volt az elmúlt időszakban. Lidl viszonylatban ugyanis igen szokatlan minőségű és árazású borok jelentek meg a polcokon. Ez önmagában még csak érdekesen hangzik, de ha végignézzük a listát, meg is lepődhetünk: Champagne, Elzász Grand Cru, Médoc Cru Bourgeois, Saint-Émilion Grand Cru, Crozes-Hermitage, Châteauneuf-du-Pape, Gigondas, Sauternes, Brunello di Montalcino. Kiindulva a „Lidli” itthoni, főként olcsó borokra koncentráló kínálatából, már-már meghökkentőnek hat az újítás. Vajon milyen kísérletbe fogott a Lidl Polska északi sorstársainknál?

Számos, bor iránt komolyan érdeklődő barátommal teljesen egyet kell értenem abban, hogy Franz Weninger azon kevés Magyarországon ténykedő borászok egyike, aki képes évről-évre konzisztens minőség előállítására. Természetesen évjáratbeli különbségek vannak, de technológiai bizonytalanságokkal, illetve durva egyensúlyproblémákkal még egyetlen palack boránál sem találkoztam. Nagyjából a 2000-es évjárat óta, a kereskedelmi forgalomban megjelenő borai közül talán egyet-kettőt nem kóstoltam, a Frettnerek közül is minden évjáratból megismertem legalább egy palackot. Ez az egyik olyan magyar vörösbor, aminek bizonyos évjárataiból sikerült eltennem néhány palackot és nyomon követni érésüket. Ráadásul nagy megelégedésemre, merthogy a komolyabb Weninger boroknak nem árt adni pár év palackérlelést, hogy legszebb arcukat mutassák. Többen többfélét írtak a Frettner legutóbbi évjáratáról, ami az eddigi szokásoktól eltérően kizárólag cabernet franc-ból készült. Karácsonyi otthonlétem alkalmával sajnos nem volt alkalmam megkóstolni, nemrégiben azonban egy kedves barátom látogatása alkalmával sikerült importálni otthonról egy palackkal. Közepes rubinszínű. Illatában a gyümölcsök háttérben, az ásványos jegyek abszolút dominánsak. Közepesen telt korty, mineralitás, pirosbogyósok, kevés piros fűszerpaprika. A korty szép egyensúlyú, de nem mondanám kifejezetten fókuszáltnak, tömörnek. Szépen érett elegendő mennyiségű sav, bársonyos tanninok, elég hosszú lecsengés. Jó bor, de jelenleg semmiképp nem tartom nemzetközi szinten kiemelkedőnek. 6 pontos. Tartalékai még lehetnek, ezért raktározok belőle néhány palackkal, kíváncsi vagyok miképp változik az elkövetkező években. 5000 forint körül volt egy palackkal.

A képet a pincészet honlapjáról vettem kölcsön.

Ismét következzen egy kupacnyi riesling az elmúlt hónapok terméséből. Jelentős részük kapható itthon a riesling.hu-nál.

A képen Bernkastel városkája látható a fölé tornyosuló hírhedt Doctor-dűlővel.

Ausztria legöregebb borászata és egyben a világ talán legrégebben biodinamikus szőlőművelést gyakorló birtoka végre megérkezett Magyarországra. Wachau kiemelkedő és egyedi termelőjeként számon tartott Nikolaihof boraival ezentúl a Terroir Club jóvoltából találkozhatunk. A hazai premierre Nikolaus Saahs, a pincészet fiatal vezetője látogatott Budapestre, hogy a Nikolaihof-filozófiát hordozó palackok tartalmát az érdeklődők poharába töltse. Az eseménynek a Gundel étterem egyik diszkrét különterme adott otthont.

drbarta hétfői bejegyzéséhez kapcsolódva írok erről a remek borról. A hétvégén bontottam, több napom át szépen tartotta magát. A jónevű pincészet egyik csúcsbora, syrah, grenache és mourvédre alkotja. Sötét rubinszínű. Tipikus chateauneuf illat:  bőrös-gombás animalitás (kifejezett, de nem zavaró), gazdag gyümölcsösség (friss és aszalt vörös és feketebogyósok), alig érezhető fás jegyek, pici füst. Nagytestű, öblös korty, gazdagon gyümölcsös, mellé felsorakozik az elegáns fűszeresség, kék virágok és a finom animalitás. Jelentős mennyiségű sav-alkohol-tannin, de egyik sem lóg ki, remekül integrált valamennyi alkotó. Szép fókusz és megfelelő tömörség, hosszú száraz lecsengés. Gazdag is, mély is, remek. A Wine Advocate 92-95 pontra tette, a Wine Enthusiast 95 pontot adott rá, nálam 7 pontos. $50.  

A Furmint Február még mindig dübörög. Egyszer azonban minden jónak vége lesz, hamarosan elzárják a csapokat és meg nem áll ugyan, de lassabban csordogál majd a furmint. Február utolsó napjait számlálgatva érdemes volt tehát igyekezni, ha szerettünk volna még egyszer a furmintban megfürödni. Erre én – a szervezők kedves invitálásának eleget téve – a Veritas Budakeszi Rathauskeller boltívei alatt kerítettem sort. Őszintén meglepett, hogy a Budakeszi környékén élők mennyire kellemes és igényes helyett kaptak, a minőségi ivászathoz-evészethez már nem szükséges Budapest belvárosa felé megindulni. A modern bisztrókonyhát is kínáló borszaküzlet és bár természetesen a Veritas portfóliójából építkezik, vagy 30 bort poharaznak – köztük több Champagne-t is –, valamint a vendégek polci áron bármit a poharukba kérhetnek. Ismerve az éttermi árakat, itt kezdtem Budakeszi polgáraira igazán irigykedni. A tárgyra térve a már említett Furmint Február keretében sor került itt egy furmint kóstolóra és a borokat támogató kiadós falatozásra. A kóstolt tételeket – túl a finom ételeken – Árvay Angelika és Molnár Péter (Patricius Borház) kísérték.

A Loire-vidék az elmúlt 2-3 évben személyes kedvenceim közé tartozik, mind fehér mind vörös fronton. A vörösek közül leginkább Touraine borait szeretem, ennek a régiónak egy kisebb apellációja Chinon. A borok 90%-a vörös, kevés rozé és még kevesebb chenin blanc-ból készülő fehér is fellelhető errefelé. A fő szőlőfajta a cabernet franc, ittam egy-két gamay-t is innen, de azok messze elmaradtak a jobb cabernet-k színvonalától. Akárcsak a közeli Vouvray-ban, itt is jellemző talajtípus a sárgás színű, tengeri fosszíliákban gazdag tuffeau, de ezen kívül gyakori a könnyedebb borokat adó kavicsos, hordalékos talaj is. Három Chinon-t kóstoltam ezúttal, a kiválónak tartott 2009-es évjáratból:

Ismét következzen egy adag riesling az elmúlt néhány hónap külön meg nem írt tapasztalataiból. Kedvcsinálónak egy kép a Rajna-vidék egyik legjobb és leglátványosabb dűlőjéről a rüdesheimi Berg Schlossbergről. Innen csentem.