A november végével kezdődő hétvégét Sopronban töltöttük. Nem árt rápihenni az ünnepekre, mert hiába röpködnek a szabadnapok, a családi forgatagban két lakoma közt nehéz pihenni. Csütörtökön, még kellemes időben, de már a tél ígéretével érkezünk Sopronba. Az egyik híres-neves, még a szocializmus időszakában épült négy csillagos hotelben szállunk meg. Mint alma mater, szinte az összes soproni vendéglátós megfordult itt, ha más nem, gyakorlaton. Késő van, esély sem lenne már a városban vacsorázni, így a hotel étterme mellett döntünk. Még van vagy fél óra zárásig, a lámpákat csak nekünk kapcsolják fel. Fura dolog egy nagy étteremben egyedül ücsörögni. Mohón kopogó szemem elfeledteti velem az okos vendég első számú szabályát: „Soha, de soha ne egyél üres étteremben!”.

Erőlevest rendelek, amely nem tiszta ízű, részben talán vegetával készült. A levesbe aprított, éppen felmagozni készülő cukkínire a modern csavar szerepét osztották. A borlapot ellenőrizve szinte a hideg futkos a hátamon, mintha 30 évet mentünk volna vissza az időben. Félédes zöldveltelini, félédes merlot és kékfrankos, valamint termelő nélkül listázott Tokaji Szamorodni a borlap csúcsai. A hotellánc nevén futatott tételekkel is lehet ismerkedni, de az anakronisztikus téeszcsékben palackozott lőrék láttán nehéz rendelési rohamban kitörni. Végül egy lédig Hauer Kékfrankos 2011-et rendelek, amely decis talpas pohárban érkezik. A bor egyébként korrekt, egyszerű reduktív tétel, nem szűkölködik sem gyümölcsökben, sem frissességben. Van pár másodpercem megnyugodni, amíg a főétel megérkezik. A rommá klopfolt és szárazra sütött szezámmagos „jércemell” azonban hirtelen a Kádár-korszakba ránt vissza. Állott salátával, szottyadt és rossz ízű paradicsommal egészül ki a művészi fogás. A joghurtos salátaöntet porból készült, a mindent elsöprő műfokhagyma miatt hiba lenne elfogyasztani. Sem hétköznapi, sem klasszikus értelemben nem tudok főzni, de ha bárki éjjel háromkor kirúg az ágyból és kezembe nyom egy fakanalat, ennél azért jóval többet fogok felmutatni.

Este még sétálunk egyet a csodás középkori épületekkel kirakott Várkerületben. Közvilágítás alig van, az ember majdnem elesik a padkákkal tarkított és százszor felásott, majd újraaszfaltozott sétálóutcákban. A régi házak vakolata négyzetméteres felületeken omlik-repedezik. Ki gondolná, hogy Magyarország egyik legtehetősebb városában járunk? A sétáló utca néptelen, a Várkerület egyetlen kávéházat, éttermet vagy valamire való üzletet sem mutat fel. Nem lakik itt senki, fényt sem látni az ablakokban, csak a Karácsonyi Vásár bódéit vigyázó „szekus” lődörög. A lelkek járnak ide vissza, szinte tökéletes a Soproni Szellemváros. Önkéntelenül is eszembe jut a határ túloldalán lévő régi magyar királyi város, Ruszt, amely a Fertő-tó körüli területek ékköve. A sopronihoz nagyon közeli utcakép itt tényleg életre kel. Minden makulátlan, kellemes borbárok és éttermek hívogatják az élvhajhász utazót. Az egész város totálisan a borról szól, így van ez most és így volt ez a középkorban is. És akkor a patinás Wein Akademie még szóba sem került.

A hotel reggelije jó magyar Forintokat ment meg. Sajnos nem nekem, mert örülhetek, ha a listaáron huszonháromezres szobaárba valami ehető belefér. Olcsó zalai, páclével spékelt gépsonka és gyorsérlelésű szalámi jut a tányérra. Az önkiszolgáló automatából kávé helyett ízetlen mosogatólé lövell. Akár a csapnivaló kávé is jöhet, no de meleg vizet nem kérek. Eddig azt hittem csak Kádár Jánossal lakomázunk, de valójában a teljes Központi Bizottság eszik velünk egy tányérból. És pont ott, ahonnan néhány kilométerre a vasfüggöny egykor leomlott!

Este alig találunk valamit, ami nyitva lenne. Az angol sörözőnek és klubnak berendezett Perkovátz-Házba térünk be, hátha szippanthatunk még valamit. A sör-profil ellenére van borlap és pohárral is lehet soproni borokat kóstolni. Megnyugvás, nem kell a bánatot Guinnessbe fojtanom. Mielőtt őszintén lelkes lennék, látom, jutott Varga Töpszli, Tokaji Asszonyfektető és „megnemnevezett” Édes Szamorodni is a listára. Először a Pfneiszl „Újra együtt” Kékfrankos 2009 kerül poharamba. Régen találkoztam ennyire jellegtelen kékfrankossal. A Tangó 2009 és a Cabernet Sauvignon 2007 igaz sokkal jobbak, de valódi izgalmat nem nyújtanak. Kávés hordó és lekvárba csúszó aromatika. Végül az enyhén édeskés Iváncsics Merlot 2009 sem győz meg róla, hogy – turistafejjel gondolkodva – nem osztrák, hanem soproni bort kéne innom. Ennek ellenére – papíron persze – még lehet Sopron a Kékfrankos Fővárosa, de erre egyelőre vajmi kevés nyom utal.

Végül másnap – megbízható ajánlásra – az Erhardt Étteremben vacsorázunk, amely egy másik naprendszert képvisel. Elegánsan kellemes hely, végre normális és széles borlappal, vinotékával és jó kiszolgálással. A vargányaleves íze természetes, a szezonális fogásként tálalt libacomb kiválóan elkészített. Az árak a földön járnak. A vacsorához egy Ákos Pince bort rendelünk, amely végre vitán felül meggyőző. Igaz, ehhez a Svájcban élő tulajdonos és a borokat készítő Franz Weninger kellett.

Ákos Pince Soproni Bonus 2007

Kékfrankos, merlot, syrah és zweigelt házasítása. Szemre pinot noirosan áttetsző, illata megkapóan elegáns és komplex. Az öt év ellenére sok friss piros bogyós gyümölccsel, „weningeres” hordókezeléssel, fűszerrel, medvecukorral és földességgel varázsol el. A test a közepesnél alig teltebb, az illatban érzett világ köszön vissza kóstolásra is: piros ribizli, roppanós cseresznye, medvecukor, kevés vanília és elsöprő fűszeresség. Ennek egy részét kétségtelenül a hordó, egy részét pedig a fifikás házasítás adja. Az egész „rendszert” egy jó adag, de kellemesen érett és jó állagú savtartalom hajtja meg. A tannin rendben van, éppen annyi, amennyi egy ilyen borba szükséges. Szép, hosszú és izgalmas lecsengés. Remek bor, tagadhatatlan régiós karakterrel. Eléri a 7 pontot. Jó vétel. 2.900Ft. 13,5%

(A következő cikksorozatban három pincészethez fogok ellátogatni és megpróbálok minél részletesebben beszámolni a tapasztaltakról és persze a kóstolt borokról.)