Folytatom a Wachauer Weinfrühling, azaz a Wachau-i Bortavasz múlt héten megkezdett élménybeszámolóját a többi pincészettel.

(Dürnstein)

Vannak olyan ikonikus borok - elsősorban vörösek -, amelyek kiemelkedő minőséget és stabilitást képviselnek és az évek során szinte már önálló márkanévvé váltak. Ahogy sok más bortermelő országban, úgy Magyarországon is kialakult egy ilyen elit mezőny, az utóbbi bő 20 évben több borvidék is kitermelte a maga állócsillagait. A villányi nagyágyúkkal kezdődött minden, majd utánuk Eger, Szekszárd, Dél-Balaton következett, és egészen biztos, hogy a Heimann Barbárnak bérelt helye van ezek között a nagy vörösek között. A mai írás a pince csúcsboráról fog szólni, több évjárat tükrében.
A Heimann család és a Bortársaság Borsuli ugyanis nem akármilyen kóstolót hirdetett meg november elejére, nem csoda, hogy az esemény villámgyorsan teltházas lett. A terjedelmes várólistán sorakozók szomjának enyhítésére megszervezték az ismétlést is, ezek a helyek is hamar beteltek. Heimannék a Barbárból hoztak magukkal egy vertikális sort, ami már önmagában különleges élményt vetített előre, de ezt még megfejelték azzal, hogy a régebbi évjáratok egy része magnum palackos kiszerelésben állt csatasorba. Egyben itt debütált a Barbár legújabb, 2019-es évjárata is, amit a birtokon egy Márton-napi borvacsorán mutatnak be. Az első kóstoló alkalmával Heimann Ágnes és ifj. Heimann Zoltán kísérte el a borokat a Borsuliba.

Idén 5 hónapnak kellett eltelnie, hogy először hazai borvidékre vigyen az utam, nem így terveztem, de így jött ki a lépés. Május utolsó hétvégéjét a Tokaji borvidéken töltöttem, de nem csak a borozgatás volt a cél. Az elmúlt években a kultúrtörténeti emlékek meglátogatása mindig hátrasorolódott a programban - pedig azokban is bővelkedik a térség -, ezúttal kicsit kiegyenlítettebb volt a leosztás. Három pincénél azért így is jártam, kettő tokaji és egy mádi vizit fért bele az időbe.

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

A 2021-es esztendő eddigi egyetlen szervezett beltéri kóstolója után majdnem fél évet kellett várnom a kötelezőre, történetesen mindkét eseményre a Tokaj Magic szervezésében került sor. A januári aszús évkezdés után ismét egy száraz boros vertikális sort néztünk meg, ezúttal Tarcalról, visszatérve a Tokaj Magic kóstolók megszokott helyszínére, a Borganikába. A Kikelet Pince tulajdonos-borásza, Berecz Stéphanie volt az este vendége, aki boraival egyrészt a löszös termőhelyeket, másrészt a száraz hárslevelűt emelte új magasságokba, amióta Berecz Zsolttal 2002-ben megalapították kis családi pincéjüket.

A tarcali Váti és Lónyai száraz borai évek óta a Tokaji borvidék löszös termőhelyeinek legszebb megfogalmazásai közé tartoznak, fiatalon igazi örömborok. De vajon hogyan érnek ezek a borok a palackban és egyáltalán hogyan lehet megfogalmazni a löszös termőterületekről származó száraz tokaji borok lényegét? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat a Tokaj Magic múlt heti kóstolóján Berecz Stéphanie és egy sor Lónyai Hárslevelű segítségével.

Itt az év utolsó borpárbajos posztja, a szokásos 7x2 tétellel, száraz fehérektől a tokaji aszúkig. Részben már az ünnepekre készülve néhány komolyabb és drágább palack is előkerült ebben a körben.

Egyúttal boldog karácsonyt is kívánunk minden kedves olvasónak! :)

A Tokaj Magic februári kóstolóján a Bott Pince talán legfontosabb dűlős borából kóstoltunk meg számos évjáratot a Borganikában. A Csontos dűlőt mondhatni, a Bott Pince tette fel újra a térképre. Dűlős száraz bort más rajtuk kívül nem készített innen, a Csontosból készült furmint viszont évről évre az egyébként is magas színvonalon teljesítő Bott szortimentnek is az egyik legjobbja. Ebből a borból hoztunk össze közös erővel egy nagy vertikális sort.

Oregoni chardonnay-k és pinot noir-ok kóstolójával indult 2020 a Carpe Diem-ben. Tar Ferencnek régi "kattanása" az oregoni bor, különösen a pinot noir. Kis hazánkban elvétve találkozni csak a borvidék boraival, ami pedig elérhető, az általában drága is. A finewines.hu kínálatában régóta szerepel pár tétel a borvidékről, időnként kóstolókon is előkerült néhány palack az utóbbi években, de ez volt az első alkalom, hogy egy boresten csak és kizárólag Oregon legyen a fókuszban. Elismert pincék és - a felvezető pezsgőt leszámítva - három kiváló évjárat, 2008, 2012 és 2015 borai kerültek terítékre.

Október-november fordulóján két komoly kóstoló is megrendezésre került a Carpe Diem-ben. Az első a Rhone-vidék egyik meghatározó birtokának a Chateau de Saint Cosme-nak egyik csúcsborát állította fókuszpontba egy vertikális sor formájában, néhány felvezető borral kiegészítve.
A Chateau de Saint Cosme egy 1590 óta működő családi birtok, amelynek tulajdonosa és borásza Louis Barruol. A biodinamikusan művelt, 15 hektárnyi saját terület nagy része Gigondasban, közvetlenül a birtok közelében terül el, a vásárolt szőlőből készülő borok pedig a Rhone különböző appellációiból származnak. Előbbiek Chateau de Saint Cosme, utóbbiak pedig Saint Cosme név alatt kerülnek piacra. Gigondas-ból dűlőszelektált borokat is készít a borász, ezek egyike a Le Claux, amelynek 8 évjáratát gyűjtötte össze Tar Feri, hogy együtt megkóstolhassuk.
Akov személyesen is elzarándokolt néhány éve a pincéhez, a látogatásról írt beszámoló a birtok részletes ismertetésével itt megtalálható, én most igyekszem a lényegre szorítkozni.

Igazi csúcstalálkozót adott egymásnak Rheingau két kiemelkedő pincészete, a Weingut Georg Breuer és a Weingut Leitz a Carpe Diem Borbárban. Tar Ferenc mindkét pincétől az egyik legmagasabb borminőséget produkáló dűlő, a Berg Schlossberg több évjáratának borait válogatta ki, hogy némi felvezetés után összemérjék erejüket. A felcsigázásra nem is vesztegetnék több leütést, a dűlőről és borászatokról viszont még megosztok némi információt az érdeklődőknek a borleírások előtt.

(A Schlossberg fotóit a VDP honlapjáról kölcsönöztem)

Bő három évvel ezelőtt jártam egy sajtóút keretében Gere Attila Pincészeténél, azóta pedig történt egy s más a pincénél, legfőbb ideje volt egy újabb szervezett látogatásnak. Amivel már mindenki szembesülhetett: a pincészet arculata felfrissült, egységesebbé vált, az új címkéken szereplő "A. Gere" név Gere Attila mellett már a következő generációra, Andreára és ifjabb Attilára is utal. Az egyszerűsítés jegyében a korábbi Weninger & Gere márkanév is beolvadt, bár ez a két család közötti együttműködést nem érinti.
Ami a villányi birtokközpontot illeti, megújult a pincészet terasza és kóstolótere, Varró Zoltán belsőépítész tervei alapján. A kóstolóhelyiségben egy szalon, egy étkező, egy borbár és a légkondicionált "borkönyvtár" is kialakításra került. Az új télikert elhúzható üvegfalakat és tetőt kapott, így nyitott terasszá is alakítható, ahol a szabad ég alatt kóstolhatóak a borok. Augusztus végén alaposan körbejártuk a birtokot a szőlőtől a pincéig, Gere Andrea és Csizmadia Kristóf volt az útikalauzunk.

A Tokaj Magic legutóbbi budapesti kóstolóján ismét száraz borok kerültek a rivaldafénybe, Homonna Attila Határi furmintjának kilenc évjáratát kóstoltuk végig. Az eredetileg tervezett sort maga a borász és a kóstolón szintén jelen lévő Szűcs Ferenc egészítette ki saját gyűjteményéből, így egy majdnem komplett vertikális sor állt össze. A kóstoló félidejében maga Homonna Attila is befutott - stílszerűen Erdőbényéről -, ő is mesélt egy kicsit Erdőbényéről, a Határiról és a borokról.

Simán több, mint egy évtizede, hogy értetlen arccal kóstolgattuk az első Tabunellokat. Talán a Budavári Borfesztiválon lehetett ez 2008-2009 környékén. Kétrészről is érthetetlennek tűnt a dolog. Egyfelől derült égből csattant a sangiovese a fehérboros borvidékről, másrészt pedig úgy tűnt végre valaki megcsinálta a legjobb magyar pinot-ot. Nos, azóta eltelt egy kis idő. A Tabunello haladt a maga útján, érzésem szerint a viszonylag magas kezdeti színvonalról csak felfelé lépkedett. Valahol a közepén tartottunk is egy nagyon élvezetes fél-vertikálist, de a fél-vertikális az mégis csak egy fél-vertikális. Akkor még erősen siránkoztam a Szent György-hegy igénytelen tespedtsége miatt, de úgy néz ki ezen is sikerült fogást találni. Az utóbbi öt évben jónéhány termelő jelent meg a hegyen, megváltoztak a kulcsszavak, olybá tűnik látszik valami felfelé konyuló íve az egésznek. Sok minden változott a környéken is, nemcsak a táj szép, de mintha a vidék visszatérne az eredetéhez. Mindenfelé ridegen tartott állatokat látok, boldogok a sajtkészítők és sok nagyon is vállalható étterem és vendéglátóhely közül lehet válogatni. De egy dolog szerencsére változatlan: a Tabunello még mindig a Szent György-hegy LEGFONTOSABB bora.

A Bortársaság Borsulijában időről időre "Borász a házban" jeligére borászokat is vendégül látnak a tematikus kóstolók mellett. Az érdeklődők egyrészt személyesen megismerkedhetnek a borásszal, első kézből származó információkat szerezhetnek a pincészetről és az aktuálisan forgalmazott borokon túl olyan meglepetés tételeket is kóstolhatnak, amelyeket még vagy már nem lehet leemelni a polcokról. Szóval, nagyon hasznos kis szeánszok ezek, főleg azok számára, akik nem nagyon jutnak el a borvidékekre. Külföldi borászok viszonylag ritkán érkeznek a Borsuliba, újvilági pince képviselőjét pedig valószínűleg most először láthattak vendégül a Bortársaság Parlament emeleti kóstolóhelyiségében. A Dog Point Vineyard képviseletében Matthew Sutherland, a pincészet export és kereskedelmi vezetője, egyben az egyik tulajdonos fia mutatta be a birtokot és a borokat, őt Murray Cook borász is elkísérte a kóstolóra.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Még januárban abban a szerencsében volt részem, hogy egy igazán különleges Bott Pince-kóstolón vehettem részt a borászokkal és a Furmint Február szervezőcsapatával. Tulajdonképpen egy előkóstoló volt ez, egy különleges eseményhez válogattuk ki az ott bemutatásra kerülő borokat.
A cél az volt, hogy a pince eddigi évjárataiból, száraz és édes borokból egyaránt szemezgetve egy olyan szerteágazó válogatást állítsunk össze (legalábbis azokból a tételekből, amelyekből maradt értelmezhető mennyiségű palack), amely különböző évjáratokon, dűlőkön, borkategóriákon és maradékcukor-tartalmon átívelve Tokaj és a Bott Pince minél több arcát mutassa meg, természetesen a legszebb borok tükrében. 
 

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

Tar Ferenc és a Carpe Diem egy régóta tervezett és rendhagyó kóstolóval nyitotta meg a 2018-as évet. Feri ezúttal nem a saját kínálatból szemezgetett, hanem egy régi kedvencének vertikális sorával lepte meg az érdeklődőket, néhány bónusz tétellel kiegészítve. A Descendientes de J. Palacios Pétalos névre hallgató bora nálam is elég stabil szereplő az éves fogyasztásban, 2008 óta valószínűleg minden évjáratot kóstoltam, és kellemes emlékeket őrzök a borról, a ráadás palackok pedig különösen felcsigázták a kíváncsiságomat.
 

A Mikulás biztosan úgy gondolta, hogy nagyon jól viselkedtem 2017-ben, mert december 6-án gyors egymásutánban mindjárt két aszúkóstolón is részt vehettem. Sokan leírták már előttem, hogy milyen jó lenne, ha az aszú nem csupán az ünnepek alatt kerülne az asztalra, hanem bármikor ünneppé varázsolhatna egy szimpla hétköznapot is. Ami aszúink kivételes minősége ellenére is - lássuk be - egyelőre utópiának látszik, és biztosan csak hosszabb folyamat eredménye lehet. Az utóbbi években több bormarketinggel, borkereskedelemmel foglalkozó cég tűzte zászlajára az aszút decemberben, azzal a céllal, hogy - kezdetben - legalább az ünnepi asztalhoz bontsanak az emberek egy palackot a legnemesebb édes borból. Nekik köszönhetően sikerült egy nap alatt egy egész évre való aszút megkóstolnom.
 

25 éves a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet, Tokaj-Hegyalja egyik vezető borászata. A 90-es évek végén induló, külföldi tulajdonú borászatok mind úttörő szerepet vállaltak a szocialista tervgazdaság alatt elkorcsosult tokaji szőlészet és borászat újraértékelésében és megújításában. Az AXA Millesimés cégcsoport magyarországi ékköve a rendszerváltás utáni tokaji átalakulás egyik éllovasa volt, és azóta is kivételesen megbízható minőséget képvisel, mind a száraz, mind az édes borok tekintetében. Az AXA Millesimés a világ több jelentős borvidékén is rendelkezik borászatokkal, de - ahogy Mészáros László birtokigazgató bevezetőjében kiemelte - Tokajban volt szükség a legnagyobb kreativitásra. A negyed évszázados jubileum alkalmából "Disznókő - Mérföldkövek" név alatt egy kóstolóval összekötött kisebb ünnepséget tartott a pincészet a budapesti Gundel Étterem báltermében szeptember elején.

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer idén februárban egy remek Bott Pince furmint-kóstoló, amin ott is voltam, meg nem is, mindenesetre megemlékezni nem állt módomban róla. Amikor ugyanis meghirdették a kóstoló időpontját, én már egy bő 15 fős csoport részeként elígérkeztem Szentesi Józsefhez aznap estére és nem szívesen mondtam volna le a budaörsi látogatást. Bodóékkal azt a köztes megoldást találtuk ki, hogy korábban odamegyek a kóstoló helyszínére, segítek nekik kinyitni és megvizsgálni a kóstolóra szánt palackokat, így végül a borokról sem maradok le és "munka" közben beszélgethetünk is egy kicsit. A remek formát mutató borokat valóban végig is kóstoltam, de arra kevés volt az idő, hogy blogposzthoz méltó jegyzetek készüljenek, így sajnos borrajongós bejegyzés nem született a kóstolóról. Cserébe ajánlom az érdeklődők figyelmébe sweetsole írását, ha esetleg még olvasták volna.
Megfogadtam, hogy azért egy régebbi Bott-borral majd pótolom valamelyest a mulasztást, de végül nyárig kellett várni rá, hogy eleget tegyek a magamnak tett ígéretnek. Ha már lúd, legyen kövér, egy júniusi erdőbényei kirándulás tökéletes felvezetésének tűnt egy, a környékbeli dűlőkről palackozott furmint, amire már egyébként is régóta fenem a fogom. Amikor pár évvel ezelőtt a Bott Exczellencziás 2007 előjegyzését meghirdették, sikeresen lemaradtam róla, de rá néhány hónapra sikerült kiimádkoznom az utolsó magnum palackok egyikét Bodóéktól. Ezt a palackot szántam áldozati báránynak és most majd' 10 évesen be is teljesítette végső sorsát az Exczellencziás.

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.