A Mindszenthavi Mulatság meglátogatása előtt és után igyekeztem kihasználni a rendelkezésre álló időt, és mindkét napra sikerült is tartalmas programot összehozni. A péntek délutánt és estét Tokajban töltöttem, kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy meglátogassak két borászatot, ahol eddig még nem jártam. Péntek estére Prácser Miklóssal,  az Erzsébet Pince fiatal borászával beszéltem meg találkozót, de mivel korán érkeztem, a rendelkezésemre álló időben tettem egy kis sétát a Szerelmi-pincesor környékén, majd  beugrottam a Hímesudvarhoz kóstolni. 

Lassan, de biztosan folytatom az ismerkedést Burgundiával. Fehérek terén már egész sok premier cru és néhány grand cru tétel is landolt a poharamban, vörösben a méginkább elszaladt árak végett nem állok túl jól. Gyakran iszom igen élvezetes „villages” szintű borokat, kimagasló élményt viszont szinte csak ettől magasabb besorolású italoktól kaptam. A közelmúltban kóstoltam egy rövid, de szép pinot sort, három, a Cote de Nuits-ről származó premier cru tétellel a középpontban. Íme:

Eredetileg Homoky-borokkal szerettem volna ismerkedni a hétvégén, de végül a tállyai pincészet jelenleg elérhető triójából két palack érkezett meg sikeresen, úgyhogy gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy kerek legyen a dolog. Így nyitottam még két klasszikus, alapszintű édeset is, hogy megnézzem őket egymás mellett. Utóbbinál többé-kevésbé bejött a papírforma, ellenben a tállyai palackokban sajnos csalódnom kellett. Az új neveknél általában nem helyezem magasra a lécet, többnyire elég, ha a borok nem hibásak, élvezhetőek, még ha nem is kiemelkedőek, egyediek. Most azonban több volt a hiba és a bizonytalanság, mint az erény, úgyhogy a pontozástól eltekintettem.

Idén október közepén negyedik alkalommal tartották meg Bodrogkeresztúron a Mindszenthavi Mulatságot. A rendezvényre már tavaly is szerettem volna eljutni, akkor azonban egy rosszul időzített torokgyulladás megfúrta a kirándulást. Ebben az évben azonban semmi nem állt az utamba, az időjárás ragyogó volt, a torokgyulladás pedig kedvesen megvárta, hogy visszaérjek Budapestre, csak utána indított egész pályás letámadást. Péntek délután érkeztem Tokajba, vasárnap délután indultam haza, így volt időm más pincészetek meglátogatására is. Első körben azonban a fesztiválon töltött szombati napról emlékeznék meg.

Mallorca egyenlő nyár. Végtelen tengerpartok, forró éjszakák, Mediterrán lazítás. Azt hiszem ennél nem is nagyon szoktunk tovább jutni. Pedig érdemes, mert Mallorca nem csupán a tömegturizmus „olcsó” sztereotípiáit kínálja. Igaz, legtöbb honfitársunk megreked a dögletesen unalmas és túlzsúfolt „El Arenal” homokjában. Ha valaki transzvesztitákra és asztaltáncolós bárokra kíváncsi, mindenképpen itt a helye. Viszont ha már Mallorcára eljutottunk, próbáljunk nyitott szemmel járni és messzire elkerülni a vékonyka útikönyvek mainstream kínálatát. A jutalom nem marad el, mert elképesztő tengerpartok, sziklás hegyormok, világítótornyok, barlangok, Michelin-csillagos éttermek és persze hűvös pincék várnak. Témánál is vagyunk.

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Őszintén be kell, hogy valljam, hogy sohasem rajongtam a habzó-pezsgő dolgokért. Bár suhanckorom fénykorából sok, tankpezsgőtől átázott részeg éjszaka rémlik fel, szkepticizmusomat mégsem erre, sokkal inkább az elmúlt évek próbálkozásaira alapozom. A hazai buborékosított borok ritkán jók, valódi pezsgő kevés van; ha van is, legtöbbször izgalommentes. Nyári szomjamat sűrűbben fröccsel, ritkábban proseccóval oltom; úgy látom, hogy utóbbi egészen tisztességes rajongótábort toborozott maga köré itthon is az elmúlt években. A frissen alakult Cava House nevű vállalkozás is ezeket a hullámokat igyekszik meglovagolni katalán habzóboraival. A jelenleg hozzáférhető ötpalackos szortiment a szűkre szabott keretek között is igyekszik a teljes stílusrepertoárt bemutatni a félszáraz rozétól a nullacukros fehérig. A kínálat két szélét megszondázva igyekeztem utánajárni, hogy miről is szól ez a történet.

A Finewines.hu, azaz Tar Ferenc irdatlanul bekeményített. Nem elég, hogy egymás után dönti ránk a komoly rajnai sorokat, majd Piemont tanninjaival támad (ld. itt, majd itt), de most még a pinot noirra is rárepült. Nem is akárhogy, hiszen annyira szép sort rakott össze, igazán kár lett volna lemaradni róla. Mi mindenesetre két szempárral figyeltünk, hiszen új szerzőnk, Furmintfan is jelen volt a rendezvényen.

Nagyjából egy hónapja egy jóbarátom felhívott azzal a hírrel, hogy kapott egy 1999-es Disznókő és egy 2004-es Dúzsi bort, és ha van kedvem, megnézhetnénk, mennyire kezdte ki őket az idő vasfoga. Természetesen volt hozzá kedvem. Korábban egyikünk sem kóstolt ilyen idős száraz furmintot és ilyen idős szekszárdi vöröset sem, úgyhogy kíváncsian, de nem túl nagy elvárásokkal vágtunk bele a kóstolóba.

A Kerkaborum Bussay László, Heimann Zoltán és Sz. Kis László közös borászati vállalkozása. Az ültetvények - 80% furmint, 20% hárslevelű - az ország nyugati szélén, a horvát és a szlovén határ közelében helyezkednek el, 5 hektáron, a Mura folyóra néző Vörcsöki-hegy déli lejtőjén. A birtok a domb alatt kanyargó Kerka-patakról kapta a nevét.

Amikor tavaly nyáron Köveskálon jártam, még híre sem volt annak a faluboros koncepciónak, ami már az akkori termésből meg is valósult. Nekem úgy tűnik, hogy Szabó Gyula eltökélt célja, hogy a pincészetet mintegy olvasztótégelyként használva begyűjtse a Káli-medence szerinte ígéretes területeinek legjobb szőlőit, és azokból a saját elképzelése szerint bort készítsen. Ez kétségtelenül izgalmas és kifizetődő kísérlet, hiszen a helyi gazdák garantáltan pénzt kapnak a termésért, a borász pedig olyan széles mozgásteret kap a termőhelyen belül, amelyet minden bizonnyal képtelen lenne önmaga menedzselni. Persze a kvázi-kereskedőház működésnek is megvannak a maga hátrányai; az egyébként stílusban széttartó alapanyagok egyetlen kéz alatt történő feldolgozása során elveszhetnek azok a nüansznyi, a fajtákon túlmutató stílusjegyek, amelyeket könnyebben meg lehet tartani úgy, hogyha a borok már a kezdetek kezdetétől külön utakat járnak. Az ötlet mindenesetre kalaplengetést érdemel, legalábbis az általam kóstolt két tétel alapján nincs okom panaszra.

A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Akov korábban már megénekelte itt a finewines által szervezett Piemont-esten szerzett élményeit. A nagy érdeklődésre tekintettel Tar Ferenc megismételte a kóstolót, ezúttal a NU Bisztróban.

Ez még önmagában nem feltétlenül érdemelne külön posztot, viszont három tétel - köztük két Barolo - kicserélődött a sorban, és az előző kóstoló tapasztalatai alapján a borok bemutatásának sorrendje is változott valamelyest. Én most csak az akov által nem kóstolt tételekről írok.

Nem hiszem, hogy létezik olyan olvasónk, aki nem találkozott még a Dönnhoff névvel. Nem túlzok, ha azt mondom, a legszélsőségesebb „rajnaisták” is remegő rajongással gondolnak a Helmut Dönnhoff jegyezte palackokra. És valóban, a Dönnhoff név egyet jelent a legkiválóbb, szikrázóan tiszta német termőhelyi borral. Remek hír, hogy egy ideje a riesling.hu – illetve finewines.hu – jóvoltából hazánkban is hozzáférhetőek ezek a nem hétköznapi tételek. A borkereskedés korábbi, tanninban nem szűkölködő Piemont kóstolójáról már beszámoltunk, ezúttal jöjjön tehát az áttetsző tisztaság, mégpedig Dönnhoff módra.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

Bár eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy igen nehéz száraz tokajiakból rossz, vagy akár közepes sort összerakni, de a pénteken nyitott két-két furmint és hárslevelű minden várakozásomat felülmúlta. A tizenegyes dűlős borok alapján egyértelmű, hogy a kivételesen jó évjáratnak és a precíz pincemunkának köszönhetően olyan borok születtek, amiket még minden bizonnyal évekig fogunk követendő példaként emlegetni. A kóstolt borok alapján nehezen tudom meghúzni a két klasszikus hegyaljai fajta közötti megbonthatatlan határvonalat; ha jó kezekbe kerül, a furmint is tud legalább annyira csiszolt, részletgazdag és törékeny lenni, mint a hárslevelű. Ráadásul úgy, hogy semmit sem veszít abból az üzenetből, amit a termőhely hozzáad az összképhez. De nem tudom szó nélkül hagyni a Szil-völgy ígéretét sem; ha a Szilágyi László által gondozásba vett terület már két évvel ezelőtt ilyen izgalmakat rejtegetett, akkor érdemes lesz odafigyelni, hogy mit hoz a jövő.

Ismét beszámolok a félévente sorra kerülő Kézműves Borok Háza portfolió-kóstolóról, ahol a már megszokott baráti környezetben sorakoztak fel kereskedők, vendéglátósok és borkedvelők, hogy megszondázzák a Szentesi József fémjelezte kereskedés kínálatát. A márciusi kóstolóval volt némi átfedés, viszont újdonság, hogy a legtöbb termelőnél palackba került a 2012-es tételek derékhada. A borokat kedvenc „Sonkásunk” kiemelkedő minőségű húsárui kísérték lefelé. Ej, ha ő nem lett volna, másnap biztosan cefetebbül éreztük volna magunkat.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Piemont a magyar borkínálat tátongó fekete foltja. Ha a szerencsétlen borissza meg is feszül, akkor sem igen tud valamire való borokhoz jutni Észak-Olaszország eme elitista borvidékéről. Persze a BT forgalmaz pár tételt, az IFDT kínálatában is van valami, és talán a Gaja borok is lassan-lassan beszivárognak az országba, de ez bőven kevés ahhoz, hogy az ember érdemi csapongásba merülhessen. Ezért is örültem, amikor a postaládámban landolt a finewines.hu nagy Piemont kóstolójának meghívója. A Tar Ferenc fémjelezte webshop lassan-lassan – elindulva a riesling.hu fajta-fixált kínálatától – igazi „csúcsbor-kereskedéssé” kezd szélesedni. Rieslingre Piemont, ez aztán a nagy dobás, miközben szinte észrevétlenül újabb ajtó nyílt a borvilágra.

Ahogy a bevermelt krumpli legalsó zsákjából is nagyon nehéz mintát venni, a blog régebbi cikkeit is felettébb nagy erőfeszítés megtalálni. A blog műfaj már csak ilyen. Az aktuális poszt az előző feje tetején áll és erőszakosan nyomja azt lefelé. Igaz, a cikkek visszakereshetők, azonban a tematikus sorozatokkal már nem ennyire egyszerű a helyzet. Mivel van egy csomó értékes tartalmunk, gondoltam a lényegesebb tematikus sorozatokat összeszedem egy-egy lapra. Így nem tűnnek el feltétlenül, illetve még hivatkozni is lehet rájuk. Nézzük.

Campania

Az olaszországi Campaniába, 2011-ben tett kirándulásom okán kezdtem írni a Borrajongóra. Olyan élmények értek, hogy nem hagyhattam nyom nélkül. Kalandozások az aglianico, a fiano és a greco di tufo hazájában. Elolvasom >>>

Douro

Mega-sorozat a portugál Douro száraz és erősített borairól. Technológia és részletes beszámoló a kilenc meglátogatott csúcsbirtokról. Elolvasom >>>

Ribera del Duero

Nagykörkép a Duero másik feléről, az egyik leghíresebb spanyol borvidékről. Részletes írások a számtalan meglátogatott pincészetről, köztük a net legrészletesebb tudósításai a Dominio de Pingus és a Vega Sicilia belső dolgairól. Elolvasom >>>

Sherry / Jerez – Az oxidáció művészete

Giga-sorozat a legérdekesebb, legszínesebb erősített borról, a spanyol sherry-ről. Részletes technológiai leírások, pincelátogatások. Elolvasom >>>

Jó olvasást!

Bár a hétvégére tervezett koncepciózus kóstolás elmaradt, azért nem töltöttem bormentesen az elmúlt négy napot. Nem nyílt semmi komoly, átlagon felüli odafigyelést igénylő tétel, még sincs okom a panaszra. Őszintén szólva az elmúlt időszak csalódásai után a jól bejáratott pincészetek alapborai is örömet tudtak szerezni, még ha nem is többek annál, mint amire szánják őket. Kósza, hiányos, vagy nem is létező jegyzeteimből igyekszem összefoglalni a négynapos vakációt, a konklúziót is tessék ennek tükrében komolyan venni.

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki lát némi párhuzamot Christer Sandahl és Robert Gilvesy Balaton-felvidéki pincészetei között. A be/hazatelepült tulajdonosok céljai hasonlóak: a lehető legjobbat kihozni a saját elképzelésük és a termőhely konstellációjából. Az út hosszú; amíg a Villa Sandahl-borok már okkal beégtek a köztudatba(nem tudni, hogy ez milyen mértékben köszönhető a Sandahl-vandálkodásnak), addig a Gilvesy Pincészet még csak épp a szárnyait bontogatja. Az első évjárat alapján nekem úgy tűnik, hogy a koncepció a következő: gyors feldolgozással, reduktív erjesztéssel és érleléssel könnyű, friss, jól iható fehérborokat készíteni. Két palack segítségével igyekeztem utánajárni, hogy az állítások mennyire tükrözik a valóságot.

Még a nyári kánikula kellős közepén bonyolítottunk egy szép pinot noir kóstolót. Pár középmezőnyös burgundi mérkőzött egy daliásabb új-zélandi válogatással, amely kiegészült egy ausztrál, valamint két magyar tétellel is.

Itt az ideje, hogy lezárjam igen méretesre duzzadt Douro-sorozatomat. Teszem ezt pedig egy rövid híradással a Vila Nova de Foz Côaban gründolt (2013. május 24-26.) II. Douro Superior Borfesztiválról. A Douro Superior régió központjában másodszor megrendezett eseményen a térség bortermelői kínálják portékáikat, miközben egy kis borverseny és pár mesterkurzus is szerepel az étlapon. Jómagam, az egyik helyi termelő javaslatára látogattam el ide. És nem bántam meg, hiszen a jó hangulatú rendezvény kiváló alkalmat kínált egy sor kisebb és nagyobb pincészet megismerésére. Az alábbiakban pár termelőt és bort ajánlok, amely segíthet a választásban külföldi borrendelésnél vagy helyszíni turistáskodás esetén.