Tavaly a Kikelet Pince 2009-es Furmintja volt az első palack, amit kibontottam, már ha a szilveszteri mulatság éjfél utáni részét nem számítom bele. Idén a házibuliban a kötelező pezsgős koccintást követően a 2009-es Lónyai Hárslevelűvel köszöntöttük az új esztendőt, és néhány bormentes nap elteltével ismét Kikelet-bor került a poharamba. Lehet, hogy ebből hagyomány lesz, hát, soha rosszabb évkezdést. A kiszemelt áldozatnak ezúttal igyekeztem megfelelő játszótársat is találni. 

Július idusán érkezünk Tain-l'Hermitage barátságos kisvárosába. Rendkívül takaros és kellemes kultúrhelynek tűnik, mint a vidéki Franciaország úgy általában. A turizmus fősodra most messze elkerül innen, zavaró tényező a fasorban sincs. Egy nappal korábban még a Szent Bernát-hágón olvadozó hóbuckákat és a lomhán gurgulázó mormotákat csodáltuk. Itt „lent” azért elég meleg van, a dél már finoman próbálkozik, miközben még az Alpok hatása is érvényesül. Az egész települést az időtlenül legendás Hermitage domb brutális, kézzelfogható gránittömbje uralja. A mintegy 140 hektáros Hermitage Franciaország egyik leghíresebb termőhelye, a syrah fajta abszolút cru-je. Egyetlen szempillantással felmérhető, hogy az egész történet nem csak az altalajról, a kavicsokról meg a vízelvezetésről, hanem a tökéletes kitettségről szól. A nagy értékű termőhely az érett syrah apoteózisa, amely nem feltétlenül egyértelmű itt északon.

No, akkor rezignáltan, ám de nagy igyekezettel fogok Rhône-sorozatomba. 2013 júliusában két hetet sikerült a Rhône folyó völgyében tölteni. Saját autóval, sátorral, időnként kis helyen meghunyászkodva, rovarcsípések közepette, de a létező legnagyobb szabadságban követtük a Rhône méltóságteljes kanyarulatait. Északról délre, a hűvös-kellemestől a gatyarohasztó forróságig haladtunk, hogy a tizenhárom, előre eltervezett szakmai pincelátogatás szemüvegén át árnyaljuk ismereteinket. A syrah borsosságától indulunk el tehát, hogy a grenache piros bogyós lekvárjain átgázolva, végül a rusztikumként ismeretes mourvèdre hazájába érkezzünk meg.

Más is társult velem, így ha máshol – és máshogy – olvasnátok e kalandról, az nem puszta véletlen hát. Jó szórakozást!

A Rhône látványa valahonnan a Condrieu tetejéről

A sorozat eddig megjelent cikkei:

M. Chapoutier (Hermitage)

Franck Balthazar (Cornas)

Domaine Vincent Paris (Cornas)

Chateau de Saint Cosme (Gigondas)

Domaine du Pegau (Châteauneuf-du-Pape)

Jean-Michel Stephan: Az élet kén nélkül (Côte-Rôtie)

Látogatóban Michel Gassier-nél (Costières de Nîmes)

Mostanában egyre többször nyitok kedvtelésből, mindenféle koncepciót mellőzve palackokat, ezért úgy döntöttem, hogy felélesztem a réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban létezett sorozatot, és elkezdem megírni az eddig többnyire poszttalanul hagyott, amúgy remek borokat. Legutóbb például egy pannonhalmit és egy somlóit ittam; nem is egymás mellett, hanem egymás után. Bár egyik sem szerepelt rosszul, mégis kevesebbet kaptam tőlük, mint amennyit vártam; egyedi, izgalmas borok közepes élvezeti értékkel.

Samuel Tinon egy igaz magyar bor-rejtély. Pedig megközelítőleg sem magyar, sőt francia és mégis Tokajra tette fel munkásságát. A Sainte-Croix-du-Mont-ban (Bordeaux) található családi birtok ellenére Olaszliszka „varázsát” választotta, amelyet gyermekei és felesége, Mathilde Hulot borszakíró is megosztanak vele. Ha még hozzávesszük, hogy Tinon pincéjében – az utolsók között – élesztőhártya alatt száraz szamorodni készül, hát furcsa érzésünk támadhat. Hallani pedig nem nagyon hallunk róla, borait sem kóstolgatjuk, hiszen alig találkozni velük Magyarországon. Nemrég Olaszliszkán jártam, hogy többet megtudjak Monsieur Tinon titokzatos világáról...

Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasónknak! :)
Az új évet még kicsit a múltba visszakanyarodva nyitnám meg: azokról a borokról fogok most ömlesztve megemlékezni, amelyeket az utóbbi két hónapban kóstoltam, legalább jó 6 pontos élményt nyújtottak, magamnak jegyzeteltem, de itt különböző okok miatt nem írtam róluk. Nem is szaporítanám tovább a szót, következzenek a borok!

Picit rendhagyó, de talán hagyományteremtő módon vesszük most sorra az Úr kétezer tizenharmadik évének legelszomorítóbb „bortörténéseit”. De mivel félig tele a pohár, mellé a bizakodásra okot adó mozzanatokat is szemlézzük. Két szerzőnk már az Új Évre vigad, így olvassátok mindezt akov és ungert tollából.

Egyveleg rovatunkkal jelentkezem az év utolsó előtti napján. Kaptam hideget is, meleget is, előbbit főképpen a magyar borászoktól. Szekszárd kiváltképp gyengén teljesített, a két forró év egyértelműen cserbenhagyta déli borvidékünket. Önkéntelenül eszembe jut az elmúlt napok vitája arról, mit is kellene innia és miről is kellene írnia a magyar borbloggernek. De ez legyen az én problémám.

A malbecet leginkább Argentínával köti össze a jelen borivó nemzedéke, holott a malbec eredetileg a hat engedélyezett kékszőlő-fajta egyike Bordeaux-ban, sőt, a 18. században még a borvidék legnagyobb mennyiségben telepített fajtája volt. Manapság legfeljebb kis mennyiségben kerül a házasításokba, sötétebb színt és nagyobb testet biztosítva. A malbec a 19. század közepén került Argentínába, ahol mára az ország borainak zászlóshajójává vált. Az itteni malbec fürtjei kisebbek, tömöttebbek, bogyói is apróbbak, mint az európaié. Európában a malbec jelenleg leginkább a Délnyugat-franciaországi Cahors appelláció jellemző bora.
Az Óvilág és az Újvilág jellegzetes malbec-termelő vidékeit 1-1 bor segítségével vettem górcső alá.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

A magyar listát követően közzétesszük külföldi borokat szemléző toplistánkat is. Hát, nemigen maradt hiányérzetünk, idén is jó borokat ittunk! Mindannyiunk egészségére váljék!

Ismét véget ért egy év, ismét ideje van annak, hogy összefoglaljuk, mely borok voltak azok, amelyek 2013-ban legnagyobb élményt nyújtották.

Eredetileg két sauvignon blanc-t szerettem volna posztba önteni, de aztán az utolsó pillanatban hozzájuk csapódott Németh Attila Gábor első közelítésben talán meghökkentő analitikájú késői szüretelésű olaszrizlingje, így végül egy vegyes sorral fordultam be az ünnepi célegyenesbe.

Nagy lendülettel járta be a magyar sajtót a Dereszla Aszú 5p 2007 fenomenális amerikai sikere. A bor ugyanis megcsinálta azt, ami eddig egyetlen magyar pincészetnek sem sikerült. A főként külpiacokra termelő – ennél fogva itthon alig ismert – pincészet a Wine Spectator Top 100 első traktusában végzett. A listára kerülő termelők általában szeretik úgy interpretálni a dolgot, hogy a világ legjobb száz borába válogatták őket. Ezzel ellentétben a Wine Spectator Top 100 abszolút nem ezt célozza. A lista azokat a borokat igyekszik összeszedni, amelyek kimagasló minőséget képviselnek, jó vagy elfogadható árukkal és megtermelt mennyiségükkel széles körben hozzáférhetők. Nem sokkal a nagyszerű hír után volt szerencsém a Dereszla Pincészetnél járni, ahol Bai Edit borásszal rengeteget kóstoltunk és beszélgettünk. Beszámoló majd később, most fókuszáljunk a Wine Spectator Top 100 huszadik helyét és a híres magazin 95 pontját megcsípő aszúra!

A beszámoló második részében térjünk tehát át a vörösekre. Kezdjük rögtön sógorékkal, lévén Bécsben vagyunk, volt mit szemlézni Burgenlandból. Az első átütő élményt a cabernet-kékfrankos-tannat alapú Gager Tycoon 2009 képviselte. Jó sav, kirobbanó intenzitás, emberes mennyiségű fa és hosszú lecsengés. Nagy kedvencem, az Umathum minden évben szép szelekcióval érkezik a Mondovinora. A Haideboden 2011 meglepően pinot noiros kivitelű, intelligensen elegáns, a kis mennyiség ellenére is érezhető benne a fűszerező cabernet. A Pinot Noir Unter den Terrassen 2010 fülledt, kicsit büdi, de cseresznyésre és hecsedlisre szellőzik. Nem rossz, de nem is meghökkentő. A Blaufränkisch Kirschgarten 2009 viszont mély, nagyon hosszú, tele izgalommal, de azért még érlelésért kiált. Prielerhez átevezve a Blaufränkisch Johanneshöhe 2010 kerül először poharunkba, az évjárat ellenére korrekt, vonzóan piros bogyós és makulátlanul tiszta. A Pinot Noir Hochsatz 2010 hecsedlis, kevés vegetálissággal, nem rossz, de a nehéz évjárat miatt nem kellően koncentrált. A Cabernet Sauvignon Ungerbergen 2011 ellenben komoly anyag, intenzív és hosszú. A háttérben bujkáló kis zöldesség csak fokozza komplexitását. A pult alól töltögetett Marienthal Blaufränkisch 2011 meglepetésre abszolút tartja a lépést a kabernével, csak szuperlatívuszokban lehetne róla értekezni. Az egyetlen magyar vonatkozású kiállító Franz Weninger volt, aki az osztrák tételek mellett a balfi fivéreket is felsorakoztatta. Idő hiányában csak a Dürau Blaufränkisch 2009-re próbáltam rá, de nem bántam meg, mert számomra ez lett a kiállítás legjobb és legérdekesebb osztrák bora. Piros bogyós, egy picit bőrös, rettentő hosszú lecsengéssel, igazi nagy kékfrankos. Méltó barátja a Preisinger Paradigma 2011 zweigelt, kékfrankos és merlot házasítás, amely vonzóan lédús savanyú gyümölcsökkel, jó adag minőségi fával és komoly tartalmával vált emlékezetessé.

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

Beaujolais hivatalosan Burgundia része, azonban az arrafelé gamay-ból készülő borok nemigen hasonlítanak a borvidék többi részén döntően pinot noir-ból készülő vörös nedűkre. A klasszifikáció is hasonló valamelyest (a B. Nouveau-tól most tekintsünk el): az alapborok Beaujolais néven futnak, eggyel magasabb szint a Beaujolais villages, a legmagasabb kategória pedig a Beaujolais cru, amely egy meghatározott település körül található szőlőkből készített bort jelent. Ilyenből tíz található a vidéken. A két magasabb szintről érdemes válogatni, és bizony nagyon szép borokra, jó vételekre lehet bukkanni. A napokban három cru-t kóstoltam, jó nevű termelőktől:

A Bor Mindenkié és a Palack Borbár csapata november utolsó hétvégéjén tartotta meg mini borfesztivál-sorozatának első rendezvényét, a „Fiatal, szerethető Tokaj”-t. Az öt tokaji pincészet részvételével megtartott sétáló kóstolónak a Palack Borbár melletti Próféta Galéria adott helyet, ahol minden egyes borászatot személyesen a borász vagy a tulajdonos képviselt.

A rendezvény célja, hogy lehetőséget biztosítson az adott borvidék borainak és borászainak megismerésére, a borász és a fogyasztó közötti közvetlen kapcsolat megteremtésére, amire egy tömegkóstoló nem feltétlenül teremti meg a megfelelő körülményeket. A szervezők külön hangsúlyt fektetnek a minőségi borok világával éppen csak ismerkedők csoportjára.

(A képet a Palack facebook-oldaláról vettem kölcsön)

Talán túl sokat vállal az a bor, ami egyszerre akar belépő lenni a magyar és világfajták eleinte közönségmegosztó világába, de szeretne jó ár/értékű pincealap is lenni, ráadásul úgy, hogy jó ivású, élvezhető marad a kevésbé savtoleráns fogyasztók számára is (az alapfurmintra ez nem áll). A 113-as cuvée tündöklése nem a friss évjárattal kezdődött, s bár eddig sem volt különösebb ok a panaszra, vagy az időjárás, vagy a pincekoncepció miatt nekem az eddigi évjáratok kevésbé tűntek kiforrottnak. A friss évjáratnál beállt az egyensúly; olyan bor készült, amelynek már én is szívesen kelek védelmére. Izgalmas volt egymás mellett kóstolni 2011-et és ’12-őt, a fejlődés minden cseppben tetten érhető. 

Sauska Cuvée 113 2011

Öt fajta (furmint, sárgamuskotály, hárslevelű, sauvignon blanc, chardonnay) házasítása. A java tartályban volt, a tíz százaléknyi hordó nem érhető tetten semmilyen formában. Illatát a citrusfélék vezetik. Kissé lineárisnak, egyszerűnek hat, cserébe rendkívül frissítő és vidám. Kóstolva nyoma sincs a meleg évjáratnak; tekintélyes mennyiségű sav maradt meg benne, amelynek köszönhetően él és vibrál a bor. Élettel teli, vitális bor, de a savak a második pohár környékén kissé zavaróvá válnak, átlépik a toleranciaszintemet. Nem sok, de egy árnyalatnyival több részletgazdaságot hiányolok belőle. 4 pont. (2 300Ft)

 Sauska Cuvée 113 2012

Egyel idősebb társával megegyező technológiai koncepció és fajtaösszetétel, mégis egy egész kategóriával fölötte játszik. Talán az évjárat, talán a szüreti időpont megválasztása volt jótékony hatással a végeredményre, nem tudom. Az illat itt is citrusorientált, de rengeteg apró, finom részlettel; zöldfűszerek, tea, hosszabban pörgetve még trópusiak is feltűnnek. Nemcsak élénk, végre van mélység, gazdagság is. A savak kevésbé zúzósak, van idő és erő figyelni a részletekre; a korty telt, gazdag, a savakon túl határozott gyümölcsélményt is nyújt, a lecsengés hosszú, fűszeres. Élvezetes, finom bor, demonstrációs célra bárkinek, bármikor megmutatnám. Meg is fogom. 5,5 pont, best buy. (2 300Ft)

[A képet a pincészet weboldaláról metszettem.]

December elején került sor a Terroir Club prémium Rhone kóstolójára, amely egy kiadós Domaine de Villeneuve vertikális mellett néhány új tételt mutatott be. Lévén a nyáron két hetet töltöttem és kóstoltam a Rhone-völgyében, nagyon kíváncsian és a nyárra nézve kellemes nosztalgiával vártam a kiválónak ígérkező sort.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

Nem vállalkoznék a Kazinczy Boraukció bemutatására, hiszen hetek óta a boros médiumok visszatérő szereplője. A 2013. december 15-én sorra kerülő árverésen a villányi Polgár Zoltán matuzsálem-tételei kapnak főszerepet, mellettük magyar csúcsborok egy kontingense, valamint részben értékesebb és valóban pedigrés francia borok asszisztálnak (a teljes listát ld. itt). Az aukció kínálatát meg nem nevezett hazai gyűjtők készlete adja. Amennyire én meg tudom állapítani, egyesek igen pozitívan, míg mások finoman szólva is szkeptikusan vélekednek az itthon csekély előzményt felmutató értékesítési formáról. Ehhez hasonló kereskedelmi árverésre egyszer, vagy egy évtizeddel ezelőtt került sor. Jótékonysági aukciók természetesen évről évre vannak, de az egyik másik parkett. A szervezők gyűjtésről és nosztalgiáról, az ellenzők pedig drágán beárazott romborokról élcelnek. Keringenek kedves történetek a boldog kilencvenes évekről és könnyen jött „brókerpénzek” hanyag útkereséséről. A szóbeszéd szerint százszám vásárolták a szövetkezeti múltat meghaladó sztárvárományosok palackjait. Akkor senki sem gondolta, hogy ezek egyszer majd előkerülnek, és ismét áruként próbálnak érvényesülni. Hogy a pénzügyi válság melyik szakaszát jellemzi ilyen viselkedésminta, magam meg nem mondhatom.

A Holdvölgy Borászat/Moonvalley Wines sokáig amolyan fehér, vagy minimum halványszürke folt volt a tokaji borászatok között, valószínűleg nem csak számomra. Néhány borukkal találkoztam a 2012-es Pannon Bormustrán, itt-ott még sikerült elcsípnem 1-1 tételt, de átfogóbb élményem sosem volt velük kapcsolatban. Berecz Stéphaniet, a birtok korábbi borászát néhány alkalommal próbáltam faggatni még régebben, minimális eredménnyel: többnyire ő is csak titokzatosan mosolygott, és türelemre intett.
Az idei Budavári Borfesztiválon egy elég hosszúra nyúlt nap egyik utolsó állomásaként végre sikerült megkóstolnom 4-5 Holdvölgy-bort, de nagyon vártam már, hogy nyugodtabb körülmények között is találkozzunk. November végén eljött a megfelelő alkalom, a Feneketlen-tó partján található Dolce Vita Bolt által szervezett kóstoló képében.

Ismét eltelt egy év és megint volt egy jó kis Mondovino. A Wein&Co tulajdonképpeni portfólió-kóstolója Közép-Európa talán legnagyobb és a legkomolyabb termelőket „összerántó” borkiállítása. Idén is vagy kétszáz kiállító ezerötszáz borát lehetett megkóstolni, köztük számtalan magas árazású, szabad „locsolásban” igen ritkán elérhető versenyzőt. Ha átgondoljuk, hogy a két napra 40-45 Euróba fájó belépő mit is kínál, hamar ráébredünk, hogy ennyit ennyiért még a hülyének is megéri. A bécsi Konzerthaus mintegy 4.000 négyzetméteres területén otthonra lelő eseményen idén szokatlanul sok magyar szót lehetett hallani. Talán a Borrajongó korábbi tudósításainak is van ebben némi szerepe. Jó látni, hogy minél többen nyitnak ajtót a nemzetközi borvilágra.

A cím második feléből és a blog fő témájából adódóan itt mégsem egészen az olasz futball-bajnokság másodosztályának legutóbbi fordulójáról lesz szó, hanem négy palack 2011-es olaszrizlingről. Az olaszrizling – mint valószínűleg sokan tudják – kis hazánk legnagyobb területen termelt fehérszőlő-fajtája (~ 4660 ha, az abszolút győztes egyébként a kékfrankos, ~ 8000 ha). Olaszrizlingből szinte mindenféle árkategória elérhető egészen a több ezer forintos dűlős csodákig. Én most inkább a piramis alja környékén keresgéltem.
A kóstolt borok árát 1500,- Ft köré igyekeztem belőni, bár némi kilengést azért megengedtem felfelé egy tételnél. Fontos árkategória ez, valószínűleg sokan osztják a véleményemet, hogy 1000-1500 körüli „alapborokkal” kell az egyszeri fogyasztót először megfogni, és ha sikerül, az egyszeri fogyasztó remélhetőleg végleg lemond a 2 literes PET-palackos alsópolcos gyomormosás-serkentők és a borospalackba zárt borutánzatok fogyasztásáról, és még a fröccsbevalót is jobban megválogatja. Aztán a többi majd elválik.
A négy borból korábban csak egyet kóstoltam, azt is legalább egy éve, így aztán próbálgattam őket mindenféle sorrendben. Az eredmény maradt ugyanaz.