A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Az olaszrizlingnek sem ártana egyfajta nemzeti minimum. Úgy értem: hasznos lenne a minőségi szint meghúzása ott, ahol az élvezetes korrektség műfaja kezdődik, és az alatta tobzódó kritikus tömeg határozott levágásával meg lehetne teremteni azt az olasz-átlagot, ami már nem ad okot a csalódásra és a sarkos kritikára. Mondom ezt úgy, hogy nincsenek nagy elvárásaim: ha a fajtától egy korrektül szerkesztett, egyenes és frissítő bort kapok, akkor elégedetten dőlök hátra, még ha a szavatossági idő aligha hosszabb is egy évnél. A nyári fröccs jó dolog, meg hát amúgy sem kell túlerőlködni a műfajt – és ezzel sem a szkeptikusok, sem a rajongók táborát nem erősítem a fajta képességeit fejtegető vita olykor aktív, olykor csendesebb frontvonalain. Hogy rátérjek a lényegre: kifejezetten örülök neki, hogy Sabarék pont azt a határvonalhúzó olaszt rakták le az asztalra, amit én látni és inni egyaránt szeretek. Azt a komplikációmentesen finom fajtát. Egyszerűség-nagyszerűség háromnegyed literben. Nem tudom, hogy vakarjam-e a fejem annak ürügyén, hogy már ennek is indokolatlanul nagyon tudok örülni.

Balogh Zoltán (Somlói Apátsági Pince) vendégposztja következik. Olvassátok szeretettel!

A mátrai vagányokról szóló igen jó cikk kapcsán került elő immáron sokadik alkalommal a magyar eredetvédelmi rendszer problémáinak a témája. A beszélgetés oda torkollott, hogy Kovács 'akov' András megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy önálló cikk keretében leírni, hogy pontosan miben is áll ez a probléma. Kedvem éppen van, de előre szólok, hogy közel sem egyszerű a borjogban és a boros bürokráciában járatlan fogyasztó számára mindenféle közösségi, országos és borvidéki törvények, szabályok citálása nélkül egyértelműen és érthetően körüljárni a kérdést.

Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

Ha már tegnap ilyen fergeteges sikert aratott az elzászi beszámoló, akkor folytatnám is. :) Most a traminik után következzen két csúcsbor a tegnap már említett termelők szortimentjéből. Bár elég húzós áruk volt, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudhatnak. Meg hát egyszer élünk :)

A múltkor megkezdett Elzász-felzárkózás annyira jól sült el, hogy azóta rendeltem erről a vidékről egy nagyobb adag bort. Több termelő, több fajta, több árkategória. Szép fokozatosan igyekszek majd mindről beszámolni, most első körben jöjjön néhány tramini.  A borokat innen rendeltem. 

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.

Szentesi József, a 2013-as év "Borászok Borásza" díj birtokosa elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar bortörténelemben, többek között, mint a régi magyar fajták újrafelfedezője-megmentője, a magyar "pezsgőforradalom" egyik motorja, és úgy általában, mint borász. Most már több évjárat tükrében tűnik úgy, hogy az ő nevéhez fűződik az egyik legjobb 2000 Ft alatti fehér házasítás is. Az „A” Cuvée-ből most éppen a 2012-es évjárat van forgalomban, ezt kóstolgattam a hétvégén.

Bár ismeretes a fecske és a nyárcsinálás közmondási viszonyrendszere, azért kétségkívül izgalmas látni és kóstolni a minőségi borivószemmel kietlen bükki télben bárminemű bort, ami a maga őszintének ható erejével pozícionálja rá a vidéket az úgynevezett ivótérképre. Hát még olyat, amilyet Borbély Roland és József készít Gallay fedőnéven, hatvanszázaléknyi zenitből és maradékrésznyi pinot blanc-ból, ráadásul spontán és finomseprőn – hosszú- és rövidtávú memóriám bevetésével is csak azt tudom mondani, hogy én még ilyet máshonnan sem ittam, nemhogy a Bükkből.

FIGYELEM! Ma rendhagyó módon kedves olvasónk, kommentelőnk, Silvousplait írását olvashatjátok, egyenesen Franciaországból!

La Percée du vin jaune, 2015. január 31. - február 1., Montigny-lès-Arsures (1. rész)

Tudják, az a felgyűrődött, kifli alakú mészkőhegység a francia-svájci határon, az a Jura. Szegény vidék, rusztikus vidék, termőtalaj helyett völgykatlan, folyó és vadregény. De ahol csak legeltetni és szőlőt művelni lehet, mindig kitűnőek a sajtok és a borok. A borvidék kétezer hektárja a kifli domború oldalán nyolcvan kilométer hosszan, nyugati, dél-nyugati fekvésben, 200-500 méter közötti magasságban található. Az agyagos-mészköves talajt a szivárvány minden színében pompázó márga egészíti ki, mely a boroknak tökéletesen egyedi ásványosságot kölcsönöz.

Ha február, akkor furmint! 2015-tel már a hatodik évben állnak csatasorba a Magyarországon sokak által legtöbbre hivatottnak tartott szőlőfajtából készült borok, hogy a Vajdahunyad Várában megrendezett nagyszabású kóstoló által megkoronázott, országossá duzzadt rendezvénysorozat során lenyűgözzék a borkedvelőket. A borrajongó képviseletében idén (is) akov és jómagam róttuk a köröket a Mezőgazdasági Múzeumban, alaposan megmerítkezve az aktuális furmint-felhozatalban. Annak nem nagyon láttuk értelmét, hogy kb. 80 darab egy-két soros jegyzettel fárasszuk a nagyérdeműt, úgyhogy a rendezvényről szerzett általános benyomásaink mellett inkább csak a kóstolón mutatott aktuális forma alapján legjobbnak ítélt borok rövid ismertetésére szorítkozunk.

Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

2014. június, Szicília.

Az Etna északi lejtőjének szerpentinjeit rójuk, hogy a szicíliai borvilág egyik erősen eklektikus személyiségével találkozzunk. Második napja látogatjuk az itteni borászatokat és kezd bennünk kialakulni egy kép arról, milyen lehet az Etnán dolgozni. A most épp 3350 méteres hegy brutális seb Szicília keleti partjainál. Szinte elképzelhetetlen, de a Föld belseje három kilométernél is magasabbra tolta ezt a monstrumot. A vulkáni kúp meglátogatása valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb élmény, amit Európában csak összeszedhetünk. A holdbélire fakult táj látványa, az emberi ésszel felfoghatatlan méretek, a váratlan formák, oldalkráterek, gőzölgő kürtők és az itt-ott megkapaszkodó növényzet egy örök életre felejthetetlenek. A Föld egyik legaktívabb tűzhányója ma is állandó bizonytalanságot jelent, hiszen a kilométeres lávafolyások nem ritkán lakott területeket is veszélyeztetnek. Azt gondolhatnánk, meszet evett, aki egy vulkánra rendezkedik be, de az Etna bőven ad is, nem csak elvesz. Kellemesen temperált klíma, sok csapadék és gazdag termőhely, amely kiváló minőségű zöldségeket és gyümölcsöket nevel. Itt az élet része az újrakezdés, amit felégetett a természet, majd ismét felépítik a lávafolyás túloldalán. Talán pont ez a kényszeres körforgás és megújulási készség az, ami az Etna régen híres szőlő- és borkultúráját a közelmúltban felébresztette. Potentát régi fajták, magasra vitt szőlőskertek, öreg tőkék, dűlőszelekciók, tradicionális technológia és hosszan érlelhető borok. Minden, ami érdekes lehet, és mind így együtt az Etna oldalán.

A finewines.hu portfóliójában új pincészetet üdvözölhetünk januártól a Domaine La Barroche képében, ennek apropójából Tar Ferenc "Vörös Óriások" fantázianévvel egy nagyon komoly sort kanyarított a csütörtöki kóstolótársaság elé. A finewines Rhone-vidéki kínálatából került ki a palackok több, mint fele, kiegészítve egy spanyol és két olasz borral. Panaszra ismét nem lehetett okunk, a kötetlen beszélgetésbe torkolló, a szokásosnál is lazább hangulatú esten megint remek borok kerültek a szokásosnál szűkebb létszámú társaság poharaiba.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

Egy kis dél-francia egyveleg következzék ismét. A most következő borokat bő fél év alatt fogyasztottam el. Bizonytalan voltam benne, hogy akarok-e egyáltalán írni róluk, egy jelentős részüket nem is jegyzeteltem le, másokat meg más hangulatban igen. Végül összegyűlt annyi anyag, amit már sajnáltam volna veszni hagyni, így összeszedve az emlékeket mégiscsak összesítettem  a közelmúlt témába vágó tapasztalatait. Hátha lesz 1-2 olvasó akit esetleg érdekelne. :)

Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy chardonnay-fogyasztó. Ha kóstolókon találkozok a fajta boraival, természetesen nem utasítom el élből az ismerkedés lehetőségét, de otthoni kortyolgatásra elég ritkán veszek belőlük. A Burgundiával való barátkozás drága mulatság, ha újvilági fehérbort emelek le a polcról, akkor az pedig legtöbbször sauvignon blanc. Kis hazánkból eddig kevés chardonnay győzött meg annyira, hogy egy pohárnál többre - pláne egy egész palackra - vágytam volna. Ha ráadásul meglátom a palackon a "barrique" szót is, biztos, hogy a túl markáns hordó-hatástól félve nyúlok a pohárhoz. Innen szép nyerni.

Múlt héten egy ismerős ajánlotta a figyelmembe az etyeki Nádas Borműhely 2013-as borát, amelyet ott helyben meg is kóstoltam. Jött, látott és győzött. Amikor pár nappal később ugyanabban a műintézményben kötöttem ki, ahol az első találkozásunkra sor került, már örömmel vettem, amikor egy palack kikerült a pultra (aztán hárman gyorsan a végére is jártunk.)

Érdekes és kicsit hálátlan szerep a szamorodnié a tokaji termékpalettán. A szamorodni név szinte ugyanúgy hozzánőtt Tokaj-Hegyaljához, mint az aszú, de manapság az aszúk és újabban a dűlőszelektált száraz borok, azon belül is a furmintok a tokaji borászok liebling-jei. A szamorodni sok pince szortimentjének stabil tagja, mégsem lehet mondani, hogy "divatos" vagy széles körben kellően megbecsült termék lenne. Itthon a fogyasztók közül sokan olcsó aszú-pótlékként tekintenek rá, külföldön pedig a hagyományos piacnak számítható Lengyelországon kívül a late harvestek egyszerűbben kommunikálható üzenetükkel valószínűleg simán beelőzik.
A kis családi pincészeteknek gyakran választaniuk kell, hogy a késői szüret-édes szamorodni-aszú hármasból melyik kategóriá(k)hoz áll rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű alapanyag. Így aztán ilyen helyeken ritkábban találkozunk szamorodnival, amikor viszont mégis, általában drága, cserébe elég komoly tételekkel találkozhatunk. A nagy borászatoknál jellemzően szerencsésebb a helyzet: ha aszú éppen nem is készül az adott évben, egy szamorodninak megfelelő arányban botrytiszes bogyókat is tartalmazó alapanyag általában lejön a tőkékről, így náluk szamorodni szinte minden évjáratban van, ráadásul barátibb áron.
Az aszúk puttonyszámának elhagyásával és a termékleírás módosulásával a szamorodni szerepe változhat, betöltheti a 3 és 4 puttonyos aszúk által hagyott űrt, legalábbis ezt várják a borászok. Biztató jel, hogy több borászat is egyre nagyobb szerepet szán ennek a műfajnak: Szepsyék évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a szamorodnira (ahogy Demeter Zoltán is a voltaképpen szamorodninak megfelelő főborra), az Oremus sem véletlenül hozta vissza ezt a bortípust a szortimentjébe néhány évvel ezelőtt, legutóbb pedig a Disznókő formálta át saját szamorodnijának arculatát. Pár éve múlva meglátjuk, mennyire változik a szamorodni pozíciója, méltó helyére kerül-e ez a bortípus a palettán és a borkedvelő emberek szemében.

Jelen poszt az elérhető árú örömforrásokról szól: három külföldi tulajdonosi háttérrel rendelkező, nagyobb borászat 2010-es évjáratú szamorodniját kaptam csőrvégre. Az azonos évjárat ellenére a három bor meglehetősen eltérő karakterrel rendelkezik, de mindegyikükben találtam szerethető vonást. És, mint kiderült, nem csak Lengyelországban keresik a szamorodnit: jut belőle többek között a szomszédos államokba (Szlovákia, Románia, Ukrajna), Németországba, Oroszországba és Svájcba is.

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Budapesti bandával már igen, de Szegeden még nem tartottunk sauvignon blanc kóstolót, így mindenképp hiánypótló volt számunkra.

Egyszerű tematika, sauvignon blanc, vagy sauvignon blanc-domináns házasítások, külföldiek, hazaiak vegyesen, sem évjárati, sem árkategória szerinti egyezésre nem törekedtem. Vakon kóstoltuk a borokat, ebben a sorrendben jöttek:

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.

Hiába művelt a magyar alkoholista, azért azt nem mondhatja el magáról, hogy sűrűn fogyaszt erdélyi fehérbort, amit ráadásul részben chardonnayból, részben királyleánykából szűrtek odaát, hogy aztán ötezer palacknyi mivoltában mutasson valamit a helyi sajátosságokból egy arrafelé őshonos, valamint egy kozmopolita szőlő szűrőjén keresztül. Még csak hasonlóval sem találkoztam nem túl hosszú szeszpályafutásom során, úgyhogy a Recaș borászat kísérlete épp annyira volt érdekes, amennyire első közelítésben annak hangzik. A termelő weboldala egyébiránt megfelelően informatív, így egy kisebb utánajárással megtudtam, hogy egyrészt nem ma kezdték, másrészt áttekinthetetlenül széles borkínálattal próbálnak kihozakodni a piacra úgy, hogy az ehhez kapcsolódó magas palackszám mellett azért igyekeznek elsősorban minőségben, mintsem mennyiségben gondolkodni. Ez a bor alá is támasztja ezt az általánosítást, meg nem is. Tegnap ittam-négykezes következik.

A finewines - riesling tengelyt működtető Tar Ferenc az év első kóstolósorával rögtön január elején berúgta az ajtót: oregoni pinot noir-ok mérték össze erejüket a világ többi részéről származó fajtársaikkal. A finewines eddigi pinot noir estjei is szép élményekkel tettek gazdagabbá minket (beszámoló itt és itt), kár lett volna kihagyni ezt a januári alkalmat. 
6 oregoni tétel mellett 6 másik pinot noir került a poharunkba az est folyamán. Az őshaza Burgundia mellett a vetélytársak közül nem maradhatott ki Új-Zéland sem, és kvázi felvezetőként egy német tétel is helyet kapott a sorban. Külön öröm, hogy szép számmal szerepeltek régebbi évjáratú borok is. Meglehetősen egységes színvonalat képviselő mezőnyt kóstoltunk, sok remek borral.

(Oregon-pinot noir viszonylatban akov készített néhány éve egy remek ismertetőt, érdemes elolvasni.)