A Fuxli-sztorit talán már nem kell bemutatni a legtöbb rendszeres borfogyasztónak, hiszen a szekszárdi borászok összefogásának köszönhetően 2014-ből már sorrendben a harmadik, egységes arculattal rendelkező Fuxli-szériát köszönthetjük. 2013 után egy kis visszaesés tapasztalható a résztvevő pincészetek számában (a tavalyi 13 helyett idén 10 borászat mutatta be rókabundás címkébe öltöztetett sillereit), de ez feltehetően a 2014-es év közismert nehézségeinek is betudható. A friss borok debütálására a budai VinoPiano borbárban került sor.

Miközben kialakulóban és kiteljesedőben van egyfajta beszélgetés, vita azzal kapcsolatban, hogy Tokaj mivel és hogyan hozakodjon elő a belföld és a nagyvilág számára, mintha túllendültünk volna a borvidék alapszintjének szondázásán, tárgyalásán. Nem célom az igazságosztás, már csak azért sem, mert kellően lemaradtam az elmúlt évek történéseiről: a hétvégi szakivó-evő gárdát összecsődítő Tokaj Grandnak közelébe se mentem, és nem kóstoltam semmit a ’13-as dűlős borokból sem. Úgy gondolom egyébként, hogy miközben a száraz csúcsokon kialakult egyfajta szakadék az ár és a minőség között, nem történt meg a termékpiramis okos, alapszintről történő felépítése. Az ambíciók tudatában, sőt, azoktól függetlenül őszintén mondom, hogy amennyiben Tokajt döntően a határokon belül kell meginni, úgy ez a projekt széleskörű piaci nyitást igényel. Jó borokat, ráadásul elérhető áron. Fogadjuk el, hogy ebben a sok dolgot annál is többféleképpen integráló Tokaj Kereskedőháznak is hatalmas szerepe van. Az első szárnypróbálgatások alapján – fogyasztói oldalról nézve – úgy tűnik, hogy ez a szerep kiteljesedni látszik, aminek én nagyon örülök. Meggyőződésem, hogyha a címszereplő borhoz mérhető anyagok fogják elhagyni az állami bázist, az sokat fog lendíteni a borvidék ügyén.

Több, mint fél év telt el a legutóbbi burgundi rovat óta. Most ismét jelentkezem a szokott gyűjtőposzttal, az azóta összesereglett tapasztalatok csokorba szedésével. A borokat nagyjából a kóstolás időrendje alapján tettem sorrendbe. Elöljáróban annyit, lelőve előre a tanulságot,hogy felkerült a térképemre egy nagyon is érdemes pince, hálistennek  nagyon kellemes árakkal.

Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

(Kedves olvasónk, Silvousplait Jura-beszámolójának második epizódja következik. Az elsőt itt olvashatjátok.)

Méricskéltem a nem túl részletes térképen: a Besançontól ötven kilométerre délnyugatra fekvő, a forrástisztaságú Cuisance folyócskát körbeölelő, alig több mint négyezer lakosú Arbois történelmi belvárosa körülbelül ekkora helyen létezik és gazdagodik távoli évszázadoktól kezdve ("ar bos" termékeny földet jelent kelta nyelven). Az AOC Arbois (843 hektár) Franciaország első eredetvédett bortermő régiója volt (1936. május 15.). Arbois-ban, a Jura borvidék körülbelül tucatnyi borásznak, két nagykereskedőnek és egy termelőszövetkezetnek otthont adó "fővárosában" nem volna nehéz csak a borokról írni. De nem is volna az igazi. Aki ilyen patinával bíró fészkekbe téved, számoljon a következményekkel, és próbáljon szélesebb körű ízelítőt adni a városkáról.

Az idei VinCE talán legérdekesebb programjának a Pontet-Canet vertikális ígérkezett. Példátlan, hogy egy ekkora bordeaux-i név ennyire kiadós kóstolót tart Budapesten. A jegyek menetrend szerint, hosszú hetekkel a rendezvény előtt már elfogytak, így a részvétel csak kevesek öröme lehetett. Szerencsére sikerült bejutnom, így most hosszan tudósíthatok az év minden bizonnyal egyik legjobb kóstolójáról. És még csak március van!

A tavaly évvégén remekül sikerült Németország a rieslingen túl című kóstolónk kapcsán elhatároztam, hogy foglalkozni fogok a témával. Ez így is történt, időről időre nyíltak műfajba vágó palackok, most pedig az elmúlt hónapok termését csokorba foglalva leadnám az azóta szerzett tapasztalatokat. 

A pincék bemutatásától eltekintenék, a fent is linkelt kóstolón írtam már róluk, így most maradnak a száraz és unalmas kóstolási jegyzetek. :) Mint így, tisztában vagyok vele, hogy sokak számára nem fogja az írás elérni az ingerküszöböt akár egyszeri elolvasásra se, így ez most inkább csak annak a nagyon szűk körnek lehet hasznára, akik esetleg a témába vágóan szeretnének borokat rendelni, beszerezni. A borokat a Gute Weine Lobenberg webshopból rendeltem, a Mosbacher kivételével, azt a Finewines.hu-nál.

Az évek során több 2011-es, ún. tokaji "birtokfurmint" gyűlt össze nálam (a kezdeti "véletlen" felhalmozódás után később már szándékosan), és ha már egyszer így esett, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne őket valamikor együtt megkóstolni. Ez az alkalom végül meglehetősen spontán érkezett el idén március közepe táján, így a 2011-es szüret után jó három és fél évvel repült ki a dugó (csavarzár) a palackokból. Így egy füst alatt a tokaji termékpiramis alsó szegmensét is sikerült megszondázni, és a fajta érésével kapcsolatban is elsőkézből szereztem újabb tapasztalatokat.
Természetesen nem ezek a borok képezik a tokaji termékpiramis csúcsát, három és fél év pedig nem számít feltétlenül hosszú időnek érlelés szempontjából, ráadásul éppen ezek a tételek nem is annyira hosszú érlelésre készültek. Mindazonáltal érdekes volt megnézni, mit tudnak az "alapborok" ennyi idő távlatából.

Azt állítom, hogy az édes szamorodni szerepkörileg kulcsfontosságú Tokaj szempontjából. Sőt, továbbmegyek: küldetése van a hazai piacon. Miközben nemzetközileg természetesen hatputtonyos előhozakodás és meggyőzés szükséges, a belföldi szájak megédesítésének kispályás, költséghatékony, ugyanakkor borzasztóan élvezetes módja a szamorodni, hogy a történeti-hagyományos jelentőségéről most éppen ne is beszéljek. Térítőbor a pancsolt édestől a komoly felé, low-budget örömforrás, híd az alap és csúcsok között. Nem dolgom különösképpen igazolni a műfaj fontosságát, de hitemet feltétlenül fontosnak tartottam rögzíteni, ugyanis a közelmúltban akkora pofont kaptam egy forgalmon kívüli palacktól, hogy a fal adta a másikat – a kifejezés lehető legjobb értelmében. Úgy hallottam, hogy a Bott Pincénél felmerült a kérdés, miszerint szükségszerű-e kihozakodni ezzel a borral. Tisztelettel jelentem: mi az hogy, nagyon is. Tény: ez életem eddigi legjobb szamorodnija, úgyhogy feltétlenül szeretnék birtokolni belőle, amint lehetséges.

Amikor tavaly kihirdették az "Év Bortermelője 2014" díj döntőseinek névsorát, rájöttem, hogy az ötből négy borász (+ a jelöltségtől visszalépő Heimann Zoltán) boraival többé-kevésbé képben vagyok, de Koch Csaba borait szinte egyáltalán nem ismerem. Rémlik egy Koch fehérbor úgy 8 évvel ezelőttről, amikor még éppen csak barátkozni kezdtem a minőségi borokkal, de akkor még az ismerkedésnek abban a stádiumában tartott a dolog, hogy évente néhány alkalommal egy barátom hozott néhány üveg jobbnak számító bort (nem kell nagy dolgokra gondolni) és "borkóstolót" tartott. Ez abban merült ki, hogy a haverokkal megittunk a néhány üveg bort, kicsit beszélgettünk róluk komolyabb tapasztalat és ismeretek nélkül, ezzel egyúttal kipipálva a "bemelegítést", aztán belevetettük magunkat a budapesti éjszakába. Utólag persze ezeket az esti foglalkozásokat nehéz a kóstoló szóval illetni, de valahol el kellett kezdeni. Nos, ennyit a ködbe vesző sötét múlt megidézéséről, megpróbálok a tárgyra térni.

Visszakanyarodva tehát a témához, az egyik ilyen alkalommal szerepelt a sorban egy Koch fehérbor, ami különösebben nem fogott meg (persze azért megittuk). Azóta legfeljebb a korai szüretelésű illatos fajtákkal találkoztam, azokkal is szökőévenként. Múlt hét szombaton az egyik - vasárnapokon azóta már zárva tartó - hipermarketben császkáltam, és ahogy általában, elkanyarodtam a boros polcok felé is. Rossz szokás, szakmai ártalom, akármi. Ritkán veszek hiperben bort, többnyire csak megnézem, éppen mit tartanak, milyen akció van, mit vesznek le az emberek a polcról (ez a része a legrosszabb, "a merlot, azt vegyük... a merlot általában édes..."). Most éppen a Koch Kadarka is akciós volt. Másnapra éppen olyan ebédet terveztem, amihez egy könnyű vörös elméletileg passzolt, ráadásul az alföldi boroknak megvan az a jó tulajdonsága, hogy jellemzően az áruk nem vágja földhöz az egyszeri fogyasztót, úgyhogy egy palackot szépen betettem a kosárba, és vasárnap ebéd előtt kidugóztam.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a blog törzsivójának visszatérése után ismét csapatbővítés történt. Szabolcs a Bordogság szünetre küldése után igazolt át hozzánk, így mostantól nálunk olvashatjátok beszámolóit. Bár nem volt humánerőforrás-meghallgatás, azt kétségkívül állítom, hogy a jelölt minden akovi peremfeltételt kielégít. Fogadjátok sok szeretettel az első nekirugaszkodást! (ungert)

Bott Frigyes borait mindig is szerettem, de valahogy mostanáig nem soroltam a legszűkebb kedvenceim közé. Tavaly október óta elkezdtem magamon átszűrni a 13-as borokat, és az áttörés nem váratott sokáig magára. A nevezett hónap olaszrizlinges eseményén a sok punnyadt ‘12-es olaszrizling között hűsítő zuhanyként hatott rám a ‘13-as Granum. Azóta - többek között - utána küldtem már egy üveg kadarkát is, amit még annál is jobbnak és izgalmasabbnak találtam. A Furmint Februáron szerencsém volt a furminthoz és a legnagyobb durranásnak ígérkező Super Granumhoz is. Ezt az írást a hárslevelű ihlette, amit legutoljára - de egészen biztosan nem utolsónak - fogyasztottam ebből a klasszis sorból.

Ennek a hárslevelűnek semmi köze a szőlőfajta öblös, gömbölyű, de kissé unalmas megjelenési formájához. Feszes, savas, tiszta és mégis megvan a hárs karakteréből annyi, hogy nem fog a fajtajelleget kutató számára sem csalódást okozni. Elegánsan visszafogott illatát a citrusok vezetik némi zöldfűszeres, kókuszos aromával színesítve. A 4 grammnyi maradékcukor orral és szájjal is abszolút detektálhatatlan, a savak nemcsak a bor gerincét, de az ízvilágát és a textúráját is meghatározzák. A gasztrobor kifejezés kicsit elhasználódott manapság, sokszor az önmagukban nem, étel mellé talán még élvezhető borok vannak felcímkézve ezzel. Itt azonban sokkal többről van szó. Ez a bor egyszerre csinál étvágyat, kiemeli az étel ízét, ugyanakkor, egészen erőteljes módon, megtartja saját karakterét is. A Granum is bírt hasonló erényekkel, de nem tudta ilyen intenzitással ezt nyújtani. Lecsengése nagyon hosszú és vibráló. Az erős 7 pontos (GM 15/20) szintet hozza, lehet, hogy erős a hasonlat, de a Kumeu River chardonnay-ra emlékeztet feszességével és hibátlanságával.

Sokak szerint a hazai borászok egyik legfontosabb feladata jelenleg a fajtakínálat racionalizálása. Racionalizálás alatt sokan elsősorban a fajtaválaszték drasztikus lecsökkentését várják. Nem tudom, hogy van-e ilyen célja Bott Frigyesnek, de számomra egymaga feleslegessé, de legalábbis fajsúlytalanná teszi ezt a kérdést. Ennek az évjáratnak számtalan kiváló fajta borával és házasításával totálisan rácáfol erre az alaptézisre. Az én olvasatomban azt üzeni, hogy nem érdemes csirájában elfojtani a kisérletezést és 2-3, esetleg 4 fajtára korlátozni a borvidékenként preferált fajták számát. Ez a generáció még a felfedező korszak tagja, majd a következő ráér a fajta választék redukálásához.

Kis társaságunk részéről felmerült az igény egy syrah-fajtakóstolóra. Eredetileg még a hosszabb távon megvalósítandó kívánságok közé csúsztattam, de végül úgy alakult, hogy csak előbbre került, így kutyafuttában csak összedobtunk egy sort.

A koncepció nem bonyolult, legyenek külföldiek, hazaiak vegyesen, lehetőleg korban ne túlzottan eltérőek, illetve árban is nagyságrendileg hasonló polcról származzanak, hogy legyen létjogosultsága vakon megkóstolni őket.

Aztán a sor összeállításánál jött némi nehézség. Külföldi referenciának volt néhány Észak-Rhone vidéki tétel itthon, St. Cosme, Alain Voge, Ogier-tól egy St. Joseph, egy Cornas, egy Cote-Rotie nagyjából 20 és 40 Euro között abszolút ideálisnak hangzott. Csak magyar versenyzőket találni hozzájuk volt bonyolult. A „fair play” miatt szerettem volna olyan borokat válogatni, amelyek legalább ötezer Ft-ba kerülnek. Dél-Pannon vidékeinkről rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy ebben az árkategóriában csak olyan borok vannak melyeknek 15.5 az alkoholja. A 13 körüli franciákkal pedig elég meddőnek tűnt ezeket egy közös, vaksorba rakni. Az etalonnak tartott Kreinbacher-t pedig időközben visszavonta a Bortársaság. Egyik társunk, Szegediszomelijé segítségemre sietett a beszerzéseket tekintve. Végül úgy hozta a sors, hogy mindketten kizárólag Egerből választottuk ki a magyar mezőnyt, így a társaságnak Eger- Észak-Rhone syrah-párbajként hirdettem meg a kóstolót. Az esemény napján viszont a banda úgy döntött hagyjuk a vakkóstolót. Egyrészt stílusban elég heterogénnek ígérkezett a helyzet, másrészt valahogy nem sikerült annyira veretesnek hangzó magyar csapatot összekovácsolni, hogy feltétlen kíváncsiak legyünk , hogy mit dobna a vak „párbaj”, inkább tegyük őket sorba és kóstoljunk „ívet”.

Az idei VinCE sokáig vastag kérdőjellel szerepelt képzeletbeli naptáramban, mivel csak szombaton délelőtt dőlt el, hogy aznap délután mégiscsak ott tudok lenni. Így persze mesterkurzusokra esélyem sem volt bejutni, de ha történetesen lett volna, a Domaine Loew bemutatóra valószínűleg beülök. A birtok boraiba időről időre belefutottam, de 4-5 bornál hosszabb sort sosem kóstoltam tőlük. Nem tudom, hogy milyen volt maga az előadás, de röviddel utána a bemutatott borokat a Borkorzó standjánál szerencsére végig tudtam kóstolni, úgyhogy talán a lényeget így is kipipáltam. 

Laposa: Balatoni Olaszrizling 4 hegy 2013

Nyári alma, csemegeszőlő, sósság, fehér virágok. Nem különösebben komplex, de vonzó, tiszta, nyílt és jellegzetes. Közepes test, jó zamatok. Élénk savak frissítik a kortyot, valahogy úgy, hogy pontosan középen maradjon az egyensúly, sem szikárság, sem kifejezett kerekség nem ugrana be az összképről, élek nélkül van egy kellemes tartása a bornak. Nagyságát tekintve, amolyan alig közepes anyag, nálam nagyjából az élményborozás belépő szintje e tekintetben. Tetszett, csúszott, el tudom képzelni, hogy szép balatoni panorámát nézegetve különösen szívesen kortyolnám. Erősebb 5 pont.  2950 Ft. Bortársaság.

Jásdi: Ranolder fehér cuvée 2013

Semlegesebb almás-citrusos gyümölcsfoszlányok is csak nagyon lassan akarnak előkandikálni, az illat fülledtebb, sósabb, összességében szigorúbb, minerálisabb bort ígér. Szájban közepesnél teltebb. Ízre viszont semmivel sem intenzívebb, sőt neutrálisabb, mint az előbbi bor. Szerkezetre picit komolyabb, tömörebb, savban keményebb, szikárabb. Lehet, hogy némiképp nagyobb jövője lesz, de jelenleg kevesebb örömet ad. 3950 Ft. Bortársaság. 

Figula: Sauvignon Blanc Gella 2012

Érett, de semleges világú fehér húsú gyümölcsök, szúrós alkoholos ígéret. Szájban tiszta, elég nagy testű, de íze nincs sok. A savak kissé laposak, az alkohol viszont kíméletlenül éget. Nem tetszett. 2750 Ft. Bortársaság

Képtelen vagyok határozottan érvelni amellett, hogy miért jó többször nyugatra tartani, mint keletre, már ami a bornak nevezett hobbiszerűség helyi pincevizitjeit illeti – jutott eszembe a megállapítás még hajnali fél öt magasságában. Kézenfekvő, de nem meggyőző a tény, miszerint az utóbbi három évből pontosan ugyanennyit húztam le a Győr és Budapest között ingázva, ami csak éppen annyira volt elemien zseniális, mint kimerítő. A március első hatodikája mindenesetre nemcsak életem harmadik fizetett szabadsága miatt lesz emlékezetes, hanem az egynapos tokaji villámvizit miatt is, ami a reggel fél nyolcas Dáliával kezdődött, és az este fél hatos Vércsével záródott – már ha a városközi vonatjáratokkal akarom keretbe foglalni a napot.

Kristálytiszta, kifinomult, de mégis hamisítatlan kadarka illat. Szaftos piros bogyósok, cseresznye, ribizli, komplex édesköményes-csillagánizsos-vaníliarudas fűszeresség. Szájban alig közepes testű, ízében viszont kellemesen telt, remek zamatokkal.   Tannin csak érintésnyi, savban viszont kifejezetten virgonc, lendületes. Szerkezetileg is elég becsületes anyag, a könnyedebb, selymesebb textúra ellenére van a kortynak magja, fejlődése, lecsengése közepesnél hosszabb. Szépen csiszolt, remek egyensúlyú, elegáns északias kadarka. Azoknak, akik szeretik ezt a műfajt feltétlen ajánlott.  6+ simán, voltak pillanatok, amikor magasabbat se sajnáltam volna. Kb. 4 ezer Ft. Bortársaság.

A Somlói Apátsági Pince régi mumusom. Talán egy 2007-es juhfark volt az első élményem tőlük, amit szerettem és kíváncsian vártam a folytatást. A folytatás jött, de egyre inkább nem tetszettek a borok. A rövidebb-hosszabb héjon áztatás rusztikusságát és az ebből származó hatalmas extraktokat felvállaló pince vélhetően az utolsók között hordozza a klasszikus somlai zászlaját. A sokszor igen éretten szedett gyümölcs, a be-becsusszanó botrytis, a spontán erjedésnek köszönhető maradékcukor, az itt-ott magas alkohol és a sokszor korán érkező (polifenol-)oxidáció nem dobogtatták meg a szívem. Nyilván benne van a pakliban, hogy ennyi paramétert gyötrelmesen nehéz kontroll alatt tartani és terelgetni a harmonikusnak szánt késztermék felé. A pince jól ismert és elektronikusan exponált frontemberével, Balogh Zoltánnal rengeteg vitánk volt ezekről a dolgokról. A túlérésről, a botrytisről, a maradékcukrokról, illetve ezek vélt vagy valós szerepéről a terroir-jegyek gyengítésében, avagy erősítésében. Mondanom sem kell, soha nem jutottunk dűlőre. Ugyanakkor férfiasan bevallom, hogy a Somlói Apátsági Pincét az alapelvek és szőlőben elvégzett munka tekintetében a legtiszteletreméltóbb somlói termelőnek gondolom. Országos szinten is kevesen vannak, akik ennyire rigorózusan kitartanak a választott út mellett, amelynek nem csak a borstílus, hanem a termelői felelősség felvállalása, a pincénél dolgozók családjainak eltartása, a minőségi borra nevelés küldetése és a környezettudatos gondolkodás egyaránt részei. A pince február végén, a Zwack Múzeum falai között mutatta be az éppen most debütáló 2013-as év tételeit, amelyre BZoltán invitálásának köszönhetően jómagam is részt vehettem. A hírek szerint végre sikerült megvalósítani azt, amire mindig is vágytak, így nem maradhattam le róla. Jöjjön tehát a Somlói Apátsági Pince, a választott út és a kétezer-tizenhármas évjárat.

A Bortársaság 2012 decemberében indította el a Tokaji Évjáratkörképet, amelynek keretében két kóstoló alkalmával 9 borász mutatta be 2011-es évjáratú borait és egy külön kiadvány is megjelent a borászokról és boraikról. 2014 elején a 2012-es évjárat mutatkozott be, így a mostani harmadik körkép már egy sorozat részenék tekinthető. A 2014-es évjárat nehézségeinek ismeretében kicsit félek, hogy a sorozat ezután megszakad, de egyelőre a 2013-as borokon a sor.
Az eddigi évekhez hasonlóan a borászok két csoportra osztva, két különböző időpontban mutatták be a borokat. Új pincészet is feltűnt a kínálatban, így tízre bővült a körképben szereplő borászatok száma. 2013 az évjárati hatástól eltekintve is fordulatot jelentett több pincészetnél: technológiai újítások, stílusváltás, új területek, különleges tételek...

Vineum: Tokaji aszú 6 puttonyos 2008

Még a tavalyi szegedi borfesztiválon találkoztam ezzel a borral a Tállya Wines standjánál, és nagyon sajnáltam utólag, hogy nem vettem belőle.  A minap viszont egy CBA Prímába vetett a sors és viszontláttam. Igaz, az ára 6300 Ft-ra nőtt a fesztiválon feljegyzett 4 ezer akárhányról, de cserébe még nagyobb élmény volt, mint akkor.

Mély, komplex illat. Birsalmasajt, mazsola, aszalt füge, datolya, zöld diós-kapros fűszeresség, méz, törökméz, karamella, diós grillázs. Nagy test, olajos sűrűség, mély, gazdag íz. Az indítás intenzitásán túl szerkezetre is komoly, tömörsége hosszan bontakozik. Fajsúlyos, élénk savak szárnyukra veszik a gazdagságot, jólesően átjárják a kortyot.  Igen hosszú lecsengés, finom felszínű cserességgel a végén. Egészen komoly aszú.  Erős 7 pont.  Lehet egyesek hibának rónák fel, hogy talán előrehaladottabb érzetű a koránál, én ezt inkább úgy élem meg, hogy csúcs-közeli állapotban van máris, kiteljesedett komplexitással. Sok hasonló, vagy még magasabb kvalitású aszú ilyen korban még zárkózott, mozdulatlan és az Isten tudja csak mikor lépnek tovább ebből a stádiumból. Nem tudok aszúban ehhez fogható vételt. (kivéve ha a Tesco épp 3 ezerért kiszórja a tízrugós Oremusokat)

Az 1961-ben alapított és első szüretét 1962-ben lebonyolító Villa Maria birtok mára Új-Zéland egyik legismertebb és legsikeresebb borászatává nőtte ki magát. Jelenleg az ország négy borvidékén (Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Marlborough) dolgoznak. Ennek köszönhetően a szortiment igen széles, de tulajdonképpen jól áttekinthető kategóriákra van felosztva. A piramis alján a Private Bin névre hallgató alapborok helyezkednek el, középen a főleg éttermeknek ajánlott Cellar Selection borok, végül a Reserve tételek, és külön a dűlős borok. Bár a birtok számos más fajtával (arneis, cabernet sauvignon, chardonnay, gewürztraminer, grenache, malbec, merlot, pinot gris, riesling, sémillon, syrah, viognier) is foglalkozik, a fő hangsúly Új-Zéland két legsikeresebb fajtáján, a sauvignon blanc-on és a pinot noir-on van.

Pinot noir-ból is számtalan különböző címke alatt (az említett három kategóriába tartozó borok és több dűlős) palackozza borait a birtok, nekem volt szerencsém a 2010-es évjáratból a "birtokborok" három lépcsőfokát képviselő Private Bin, Cellar Selection és Reserve tételek 1-1 palackját félretenni és a napokban együtt megkóstolni.

A Marlborough-i borászat bejárata (a képet a pincészet honlapjáról vettem kölcsön)

Udvarias visszafogottsággal jegyzem meg, hogy miközben a bikavér-brand tulajdonképpen jó ideje csak keresi saját helyét a hazai piacon  – és akkor most ne is merészkedjünk messzebb –, az egri összefogás keretei között időközben megszületett a fakó inverz-bika fehér borvidéki házasítás, ami hasonlóan ambiciózus feladatot vállalt magára: a fajtaspecialitások hátratolásával egy úgymond termőhelyi arcot kíván közvetíteni a fogyasztóknak hitelesen és megbízhatóan. Kérdés, hogy miközben a vörös-előd az alapkritériumokat csak nyomokban teljesíti, ugyanez fehérben egyrészt képes-e működni, másrészt nem kuszálja-e jobban össze az amúgy is zavaros és bizonytalan szálakat. Nem tudok és nem is akarok általánosan következtetni, de én egyelőre nem értem, hogy mi értelme fehérben is megvalósítani egy vörösben sem működő koncepciót. Ha jól tudom, akkor a szkepticizmust nem osztja a piac: a stílus kelendő, a borok fogynak, a malmok őrölnek. Én meg csalódottságomban egyre kevesebbet kóstolok a műfajból, eképpen egyre inkább érdektelenül és felkészületlenül fogalmazom meg azt, hogy mennyire rendbe kellene tenni közös dolgainkat. Nyilván a vörös térfélről is vannak üdítő kivételek, de úgy alakult, hogy egy fehér csillag döntött ki állandósult állapotomból, és győzött meg arról, hogy van még remény.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket:

Spanyol borászat japán névvel, különböző korú embereket ábrázoló arcképes címkékkel és ennek megfelelő fantázianevekkel... figyelemfelkeltésben már egészen jó a birtok. De vajon mit rejtenek a palackok? 
A toro-i Bodega Matsu a 9 spanyol borvidéken borászatokat birtokló Vintae vállalatcsoport tagja. A borok alapanyagát erősen terméskorlátozott, 80-100 éves tinta de toro (tempranillo) tőkék adják, amelyek 650-735 méteres magasságban, homokköves, homokos, mészköves talajon szökkennek szárba. Toro borvidékét kontinentális éghajlat, kevés csapadék jellemzi, az Atlanti-óceán enyhítő hatásával. A nyár napos, száraz és meleg, a tél hideg, a napi hőingadozás is meglehetősen nagy, papíron tehát adottak a feltételek a szép, a gyümölcsös aromákat és a savakat is megőrző borok készítéséhez.
A Matsu márkanév tulajdonképpen a japán "várakozás" szót takarja. A címkék az életüket a bornak szentelő emberek három generációja előtt tisztelegnek. A borok fantázianeve is kapcsolódik az arcok által megjelenített életszakaszokhoz (El Picaro, El Recio, El Viejo... spanyol nyelvlecke indul). A csúcsbor a pincészethez hasonlóan egyszerűen csak Matsu névre hallgat.

Nos, ennyit a külcsínről, lássuk milyen a belbecs, legalábbis két bor esetében.