Az Egri Borműhelyt alapítói 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy közösen gondolkodva és együttműködve érjenek el eredményeket a borvidék ismertségének növelésében, a borkínálat továbbfejlesztése, a meglévő márkák pontosítása, az egri bikavér megerősítése, az egri csillag piaci megszilárdítását, a Szépasszony-völgy újradefiniálását, az egységes Egri Borvidéki Palack bevezetése, valamint a fiatal fogyasztók elérése útján.
2018-ban a tagok egyesülették alakultak és elindították a szakmai kommunikációt. 2019-ben Eger város támogatásával létrehozták az Egri Borvidéki Palackot, egy régi - az 1930-as években már használt -, szinte elfeledett egri boros üveg alapján, a palackon az "Eger 1552" felirattal az egri vár ostromának is emléket állítva.
Az Egri Borműhely tagjai: Bolyki Pincészet és Szőlőbirtok, Eszterházy Károly Egyetem, Gál Tibor Pincészet, Juhász Testvérek Pincészete, Kovács Nimród Winery, Ostoros Családi Pincészet, Petrény Winery, St. Andrea Szőlőbirtok, Thummerer Pincészet és Szőlőbirtok, Tóth Ferenc Pincészet.

A közös munka azóta sem állt, így az Egri Borműhely tagjai augusztus végén Budapestre érkeztek, hogy a High Note SkyBar impozáns kilátást kínáló tetőteraszán mutassák be boraikat a nagyközönségnek. A hangsúly természetesen a bikavéreken és az egri csillagokon volt, de pezsgők és a fajtaborok is előfordultak a standokon.

Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Itt az idei utolsó magyar egyveleg, lényegesen több fehér-, mint vörösborral, a szokásosnál talán több édes tétellel. Még egy év végi kis vegyes azért várható december utolsó napjaiban, (remélhetőleg) komolyabb hazai és külföldi tételekkel.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Itt az év második magyar boros egyvelege, amolyan "corona edition". Mivel a tavaszi hónapokban a vendégségbe járás, az éttermek, borbárok, borkóstolók látogatása értelemszerűen elmaradt, az otthoni kóstolgatásokból lassabban gyűlt össze a szokásos mennyiségű jegyzet. Így viszont jellemzően több időt sikerült eltölteni egy-egy borral, a notesz-bejegyzések is általában hosszabbak lettek.

Az otthoni készlet pusztítása és utántöltése során igyekeztem a magyar borokat előnyben részesíteni, így most az egyveleg szokásos külföldi párjával valószínűleg bevárom a következő magyar boros megamixet. Hát, lássuk, mi fogyott nálam a korona idején...

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam. Az első rész itt található.

A másodikban leginkább egy születésnapi borozás alkalmával és a karácsony környékén alatt elfogyott borok következnek, pezsgőktől a 20 éves aszúkig, sok édes és száraz tokajival, hazai vörösökkel, külföldről osztrák, német, olasz, spanyol és új-zélandi borokkal.

Itt az aktuális magyar egyveleg, egyben az utolsó ebben az évben. Van benne minden pezsgőtől az édesig, ami csak szembejött szeptembertől decemberig, és nem szerepelt más írás keretein belül. Mivel idén úgy alakult, hogy a Budavári Borfesztiválon is csak rövid időt töltöttem, így az ott kóstolt borokat is ide gyűjtöttem ki, külön megemlékezésnek nem láttam értelmét.

Régóta terveztem már egy magyar pinot noir-kóstolót, csakhogy mint tudjuk, a magyar pinot noir nem egy könnyű téma. A fajta a magyar borászok körében is közkedvelt, sok borvidéken elterjedt, sokan próbálkoznak vele, de nem könnyű a burgundiai, oregoni, kaliforniai vagy új-zélandi borok által felállított magas mércét megütni. Kicsit félve kezdtem bele én is a 2015-ös hazai pinot noir-ok gyűjtögetésébe, hogy egyszer majd egy hosszabb sort meg tudjunk kóstolni belőlük. Végül a borok nem egyszerre, hanem kettesével-hármasával fogytak el bő 1 hónap alatt, de úgy gondoltam, mégis egy írás keretében osztom meg a tapasztalatokat.

A legújabb magyar egyveleg talán a szokásoshoz képest is maratonira sikerült, mivel néhány pince több borral is szerepel. A Borjour által szervezett Borjour Miksz alkalmával Orsolyák Attila, a Jackfall Bormanufaktúra és a Vértes Birtok is több tételt mutatott be. A Balaton mellett töltött hétvégéken természetesen nagyrészt helyi borok fogytak míg a Csopakon, illetve Pannonhalmán tett rövid látogatás során is sikerült néhány bort megkóstolni a Petrányi Pincészettől, illetve a Pannonhalmi Apátsági Pincészettől is.

A legutóbbi Borsmenta Sajtóklub kóstolón a pinot noir volt az aktuális téma: 13 bort kóstoltunk különböző borvidékekről, különböző évjáratokból a Kóstolom Borbárban. A magyar pinot nem egyszerű téma, alapvetően kényes fajtáról beszélünk, amellyel sokan próbálkoznak itthon, de viszonylag ritkán hallani/olvasni magyar pinot noir-t felmagasztaló kritikát. Bár a lenti sorból hiányzott néhány pinot-szempontból jelentősnek számító borvidék és pince, így is színes körképet kaptunk.

Így cirka másfél hét pihenő után ideje lenne valamivel elindítani az évet a Borrajongón, úgyhogy egy laza egyveleg formájában ezt is meg teszem. Az előző év utolsó és az új esztendő első péntek estéje egyaránt a bor jegyében telt, van tehát miről írni. Az előző év utolsó péntek estéjén a MyWine-ban borozgattam baráti társasággal, január első péntekjén pedig Kézdy Dániel meghívására verődött össze egy kisebb kompánia a házigazda borbarátaiból. Mindkét alkalommal előkerültek érdekes borok és korábbi évjáratú palackok is. A két este "termését" kötöttem csokorba az idei első blogposztban.
 

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Bár különösképpen nem terveztük, mégis úgy alakult, hogy összehoztunk egy kétnapos, tavaszváró rozé-minitesztet a hét közepére. Dacára a ténynek, hogy kifejezetten messze állunk a műfaj törzsfogyasztói alapcsapatától, mondhatni koncepciótól mentesen kerüljük el a rózsaszín borok többségét. Vagy éppen azok kerülnek el minket. A sztori első, szerdai állomása a Lőrincz György nevével fémjelzett egerszalóki St. Andrea pince, melynek rozéjáról három és fél évvel ezelőtt írtam utoljára. És hát az van, hogy azóta változott egy-két dolog.

A rosé-któl az egységsugarú fogyasztó nem vár sokat, kitölti/megkapja, megissza, elfelejti. A rosé-őrület ettől függetlenül eddig megállíthatannak tűnik és persze jól jön azoknak a borászoknak is, akik egy biztonságosan elkészíthető cash flow-borra vágynak. A készletet általában pont felszippantják, mire jön a következő évjárat, folyt. köv. De mi van azokkal a rosé borokkal, amelyek elé ennél komolyabb célokat tűznek ki?

Nem példa nélküliek a rosé-kóstolók a borrajongón (pl.: 1., 2., 3.), de szinte bizonyosan nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyikünknek sem ez áll érdeklődése középpontjában. Én sem voltam és még most sem vagyok nagy fan, bár egyre inkább kezdem megtalálni a számításomat rosé-fronton. Az évi fogyasztásomat jellemzően a fent említett évi 1-2 kóstoló palackjainak tartalma, baráti vagy családi körben elém került poharak, meg 1-2 kísérleti beszerzés teszi ki. Az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre, hogy időnként kifejezetten kedvet kapok 1 pohár jó roséhoz és pincelátogatásnál sem zárom ki csuklóból a kóstolósorból, már ha megkérdeznek. A tutti-fruttis műanyagszörpöket viszont változatlanul elkerülném, tehát a kedvemre való rosék felkutatása is igényel némi kutatómunkát.

Most kicsit is tovább mentem. Félretettem ugyanis néhány 2015-ös rosét - volt benne magyar, francia, német, osztrák -, hogy kipróbáljam, mit tudnak ezek az itókák a szürettől számított uszkve másfél év elteltével. A borok nem egyszerre nyíltak: amikor éppen úgy tartotta kedvem vagy megfelelő alkalom jött, ad hoc felpattintottam 1-2-3 palackot. Májustól július végéig így el is fogyott a lenti komplett gyűjtemény, és be kell vallanom, többnyire jól szórakoztam.

A tapasztalatok röviden: a magyar sorból igyekeztem többnyire komolyabb, adott esetben hordóval is megtámogatott tételeket válogatni, de úgy fest, még ezeket is jobb frissen meginni. Az osztrák, német rosék teljesen más stílust képviselnek, utóbbiak határozottan riesling-es jegyeket is hordoznak, és ezek azért jobban dacoltak az idő múlásával, bár a németeket így is inkább 1 éves korukban innám. Provence (és többé-kevésbé a többi francia is, kivéve Tavel, lásd lent) teljesen más műfaj, nem lehengerlő aromákkal, inkább kifinomultságukkal hódítanak a borok, és bár abban nem vagyok biztos, hogy ezeket is feltétlenül érdemes lenne tartogatni, nagyfokú hanyatlást nem mutatnak. Tavel rosé-i szinte összehasonlíthatatlanok a többiekkel: erőteljes, komoly, nagy borok, amelyeknek meg sem kottyant az érlelés.

Nagyjából közismert, miként vált befutott márkává, sőt, mintegy védjeggyé az egerszalóki St. Andrea belépőszintre árazott fehér házasítása. A Napbor többé-kevésbé megbízható sarokpont lett, és bár az országos alapkínálathoz képest még így sem kifejezetten olcsó, úgy gondolom, hogy hatékonyan képes megtalálni fogyasztóit az úgynevezett borpiacon. Úgy vélem, hogy a bor szerepe kettős. Egyrészről törekednie kell – és úgy tűnik, törekszik is – az önmaga által felépített elvárások évről-évre történő megugrására, ráadásul mutat valamint a pince alapstílusából is. Másrészről viszont fehér nagyházasításként felépíthető egyfajta párhuzam a bikavérrel, ebből fakadóan a fajtajellegek háttérbe tolása mellett jó lenne kapni valamint a borvidéki stílusból is. Utóbbi viszonylatában én kevésbé látok konszenzust, hiszen a fehér Eger képe fogyasztói nézőpontból még csak kialakulni látszódik, ezért közel sem lehet egyértelműségekről beszélni. Ezúttal nem kerestünk bonyolultabb elméleti párhuzamokat, ketten két külön palackot vizsgálva csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Napbor friss, kettőezer-tizenhatos évjárata képes-e élvezetes, esetleg érdekes fehérbor lenni önmagához, valamint az eddigi tapasztalatainkhoz képest. A konklúzió csakegyszóval: részben.

Itt az újabb adag egyveleg, mindenféle, a márciustól júniusig eltelt időszakban kóstolt magyar borral. Szokás szerint sok a száraz tokaji, de vannak még itt sokan mások, például sok kutyafuttában kóstolt kékfrankos és egy rakás, emlékezetből lejegyzetelt Gere-bor, köztük Balthazar-palackokból (12 l) kóstolt Koparok és Kopárok.

Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

Két borról következik most egy poszt. Mind a kettő top kategóriás bikavér Egerből, mind a kettő 2006-os, azaz mára épp szép kereken 10 évesek. További pikantéria, hogy szubjektíve ezeket tartom a két valaha volt legjobb egri vörösnek az eddigi karrieremben. Üvöltött tehát a szituáció az összehasonlításért. :)

Szégyen, de nem sok magyar bort ittam a kilencvenes évekből. Nem lehetett ekkor még nagyon nagy mennyiség az úgynevezett „csúcsborokból”, így gondolom aztán hamar el is fogytak. Szinte ujjonghatott az igényesebb magyarja, hisz végre felfedezhette a borkombináton túli élet rejtekeit, ahol a savanyú, éretlen lőrén onnan valami igencsak szokatlan dologba meríthette eleddig tétova mézlopóit. Na most, amikor én borozni kezdtem és eljutottam Villányba, akkor éppen a millenniumi évjárattal domborítottak, ritkán mutattak valamit, ami tipikusan az 1999-es vagy 1997-es rendszámot viselte. Sosem késő alapon, Németh Gábort, a talán legismertebb hazai borgyűjtőt és kóstolót kértem meg, hogy kis társaságunk számára prezentáljon egy kiadós sort a kilencvenes évek nagyra tartott magyar boraiból.

A hagyományokhoz híven idén is március 14-én "lőtték fel" az új Egri Csillag borokat Egerben (a szabályozás szerint az Egri Csillag a szüretet követő év március 15-én kerülhet először a polcokra), ennek apropóján megnéztem, mit tud az eddigi talán két legmagasabb árú Egri Csillag (közben találtam drágább Grand Superior Csillagot is, Thummererék 2013-asát). Mindkét bor Egri Csillag Grand Superior; egyikük egy vezető egri pincészet bora 2013-ból, a másik pedig öt ismert egri borász közös munkájának eredménye, egyben az első Egri Csillag Grand Superior

A tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezésre került a lassan-lassan hagyományossá váló Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj. Az eseménynek a Corinthia Hotel grandiőz bálterme adott otthont, ahol a legjelentősebb bikavér termelők sorakoztak fel, hogy szalonkörülmények között adjanak számot a bikavér jelenbeli állapotairól. Furmintfannal jártunk a rendezvényen, hogy képben legyünk bikavérben.

Azt hiszem mindannyian vagyunk úgy bloggerek, hogy megkóstolunk egy csomó bort, amelyekről ilyen-olyan okok miatt aztán nem születik írás, vagy legfeljebb egy ömlesztett egyveleg (pont mint ez). Nem is baj ez, mindenről nem lehet írni, erre se idő, se energia, és sokszor hely sincs. Az utóbbi néhány hétben összegyűjtögettem azokat a tavalyi jegyzeteket (kb. februártól decemberig), amelyek ide nem kerültek ki, és a viszonylag érdekesebbnek tűnő borokat kiválogattam. Vannak köztük olyanok, amelyek a blogon nem, vagy csak ritkán szereplő pincészetektől érkeznek, de vannak itt régi ismerősök, visszatérők is. Ha más haszna nem is volt, legalább egy helyre kerültek a jegyzeteim. :)