Rendkívüli bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki egy új borkereskedést indítson el a hazai piacon. Ennek több oka is van. Egyrészt a magas hozzáadott értékű, drága/drágább boroknak szűk itthon a kereslete, másrészt minden vertikum, kezdve a barátságosabban árazott magyar boroktól, folytatva a kézműves, majd természethű termékekkel és befejezve a külföldi fine wine csúcsszegmenssel, szinte minden többszörösen lefedett. Aki ebbe az arénába be akar lépni, annak fel kell kötnie a gatyóját és mivel szinte már nem lehet újat mondani, valami plusszal érdemes csak próbálkozni. Ezt célozza három barát, akik nemrég indították el a beszerzési közösségszervezést megcélzó, külföldi borok kereskedelmével foglalkozó „Fill the Winebox” c. vállalkozást, amelynek bemutató kóstolójára hívtak el bennünket.

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.

Lassan már úgy tűnt, az ókor óta szervezem ezt a Portói kóstolót, annyira nem akart összejönni. Keveseket érdekel ez itthon, a magyar nem iszik erősített bort (mit akarok én likőrökkel, mondják), aztán közben nyár lett, sok a szesz, meleg lesz (nem lett), mantráztuk. Már söndörödtek a falevelek, mire néhány kollégával végre körbeültük a Portóival megpakolt asztalt. A koncepcióról nem tudnék hosszú előadást tartani, fogtuk, ami a ház körül volt, illetve amit a borvidéken tett látogatásom során össze tudtam szedni. Nem kóstolunk minden áldott nap Portóit, szóval aránytévesztés lett volna valami specifikus témát szondázni.

Július idusán érkezünk Tain-l'Hermitage barátságos kisvárosába. Rendkívül takaros és kellemes kultúrhelynek tűnik, mint a vidéki Franciaország úgy általában. A turizmus fősodra most messze elkerül innen, zavaró tényező a fasorban sincs. Egy nappal korábban még a Szent Bernát-hágón olvadozó hóbuckákat és a lomhán gurgulázó mormotákat csodáltuk. Itt „lent” azért elég meleg van, a dél már finoman próbálkozik, miközben még az Alpok hatása is érvényesül. Az egész települést az időtlenül legendás Hermitage domb brutális, kézzelfogható gránittömbje uralja. A mintegy 140 hektáros Hermitage Franciaország egyik leghíresebb termőhelye, a syrah fajta abszolút cru-je. Egyetlen szempillantással felmérhető, hogy az egész történet nem csak az altalajról, a kavicsokról meg a vízelvezetésről, hanem a tökéletes kitettségről szól. A nagy értékű termőhely az érett syrah apoteózisa, amely nem feltétlenül egyértelmű itt északon.

Ahogy a bevermelt krumpli legalsó zsákjából is nagyon nehéz mintát venni, a blog régebbi cikkeit is felettébb nagy erőfeszítés megtalálni. A blog műfaj már csak ilyen. Az aktuális poszt az előző feje tetején áll és erőszakosan nyomja azt lefelé. Igaz, a cikkek visszakereshetők, azonban a tematikus sorozatokkal már nem ennyire egyszerű a helyzet. Mivel van egy csomó értékes tartalmunk, gondoltam a lényegesebb tematikus sorozatokat összeszedem egy-egy lapra. Így nem tűnnek el feltétlenül, illetve még hivatkozni is lehet rájuk. Nézzük.

Campania

Az olaszországi Campaniába, 2011-ben tett kirándulásom okán kezdtem írni a Borrajongóra. Olyan élmények értek, hogy nem hagyhattam nyom nélkül. Kalandozások az aglianico, a fiano és a greco di tufo hazájában. Elolvasom >>>

Douro

Mega-sorozat a portugál Douro száraz és erősített borairól. Technológia és részletes beszámoló a kilenc meglátogatott csúcsbirtokról. Elolvasom >>>

Ribera del Duero

Nagykörkép a Duero másik feléről, az egyik leghíresebb spanyol borvidékről. Részletes írások a számtalan meglátogatott pincészetről, köztük a net legrészletesebb tudósításai a Dominio de Pingus és a Vega Sicilia belső dolgairól. Elolvasom >>>

Sherry / Jerez – Az oxidáció művészete

Giga-sorozat a legérdekesebb, legszínesebb erősített borról, a spanyol sherry-ről. Részletes technológiai leírások, pincelátogatások. Elolvasom >>>

Jó olvasást!

Itt az ideje, hogy lezárjam igen méretesre duzzadt Douro-sorozatomat. Teszem ezt pedig egy rövid híradással a Vila Nova de Foz Côaban gründolt (2013. május 24-26.) II. Douro Superior Borfesztiválról. A Douro Superior régió központjában másodszor megrendezett eseményen a térség bortermelői kínálják portékáikat, miközben egy kis borverseny és pár mesterkurzus is szerepel az étlapon. Jómagam, az egyik helyi termelő javaslatára látogattam el ide. És nem bántam meg, hiszen a jó hangulatú rendezvény kiváló alkalmat kínált egy sor kisebb és nagyobb pincészet megismerésére. Az alábbiakban pár termelőt és bort ajánlok, amely segíthet a választásban külföldi borrendelésnél vagy helyszíni turistáskodás esetén.

Alig jöttem haza a Douro- túráról, máris egy nem várt meghívó várt. A Veritasnál dolgozó kedves ismerősöm invitált a Budakeszi Rathauskellerben celebrálandó Quinta da Romaneira borvacsorára. Mivel nemrég jártam már a minőségi kosztot kínáló Rathauskellerben és a Romaneira is nagyon érdekelt, hát kapva kaptam az alkalmon.

Mikor a Douro-látogatást terveztem a Baixa Corgo egyik sztárja, az Alves de Sousa nem szerepelt a listámon. Pedig a méretesebb családi birtokok közé tartozó pincészet igen nagy névnek számít, nemcsak otthon, de külföldön is komoly ismertségnek örvend. Az Alves de Sousa egyedüliként Portugáliában kétszer is elnyerte a Revista de Vinhos magazin nagyra értékelt „Év Bortermelője” díját. Egy kedves ismerősöm, Szegedi Csilla borász ajánlotta fel, szívesen beprotezsál a pincészethez, hiszen gyakorlatképpen egy komplett szüretet töltött náluk. Nem gondoltam volna, hogy magyar borászok a Douroban trenírozzák magukat, de sosem késő meglepődni. A felajánlást elfogadtam, így kerültem Alves de Sousáékhoz, amely végül a Portugál-kaland egyik legérdekesebb látogatásának bizonyult, olyan borsorral, amire míg élek, biztosan emlékezni fogok.

Kis késéssel én is beszámolok a Várban tett kiruccanásomról. Pénteken este sikerült feljutnom. A kellemesen meleg délutánra csípősen hűvös és szeles idő kerekedett. Nem éppen ideális fázva, szélben (illatok nuku) kóstolni, de idén csak ennyi jutott. Vasárnap is terveztem menni, de végül egy romantikus pinot noir szüret alattomosan elcsábított. No, de megbecsülve azt, ami van, álljon itt egy részletes tudósítás.

A Vallado meglátogatása után keletnek vettük az irányt és a Douro Superior sztárja, a Quinta do Vale Meão került céltáblánk közepére. A Vila Nova de Foz Côa közelében található birtok az egész Douro egyik legnagyobb neve, a Vale Meão mögött álló mintagazdaságról nemzetközi kontextusban is szuperlatívuszokban diskurálnak. A Vallado és a Meão a borvidék két ellentétes szélén vannak, mégis közös tőről fakadnak, hiszen mindketten a legendás Dona Antónia Ferreira „rendtartásához” tartoztak. 1952-ben itt készült az első Barca Velha („Öreg Bárka”), amely a száraz Douro vörösborok origója, a különös gonddal elkészített Barca Velha ma is Portugália egyik legismertebb és legdrágább presztízsbora. A hetvenes években Dona Antónia ük-ük-ük unokája, Francisco Javier de Olazabal – egyben a nagy Ferreira vezére – hozzálátott, hogy az elaprózódott tulajdonrészeket visszavásárolja és újra családi tulajdonba vegye a híres birtokot. Miután a Ferreira Sogrape-tulajdonba került (1987), a Vale Meão még egészen 1998-ig szállította az alapanyagot az óriásnak. Francisco Javier ekkor azonban felállt az igazgatói székből, hogy időközben borásszá érett fiával, Franciscoval végre a saját útjukra lépjenek.

A Douroban járni és a Quinta do Vallado pincészetet kihagyni, végzetes hiba lett volna, nem is gondoltam elkövetni. Az 1716-ban alapított Vallado az egyik legöregebb birtok az egész Douroban. Vagy harminc másik „quintával” együtt a legendás Dona Antónia Ferreira asszonyság kezelésébe tartozott, kétszáz évig szállította a kiváló minőségű Portóit a Ferreira hordóiba. Végül 1987-ben az évszázadok alatt terebélyesre növő Ferreira család kénytelenül megvált az öreg Portói háztól, amely aztán a hatalmas borkonszern, a Sogrape fennhatósága alá került. A quinták viszont maradtak, a hatalmas család ágai-bogai pedig tiszta lappal, közel nulláról kezdhettek építkezni.

A Quinta do Vale Dona Maria a Quinta do Noval kapcsán már említett Van Zeller családhoz, azon belül is a „minden lében kanál” Christiano Van Zellerhez kötődik. Amikor 1993-ban a Van Zellereket is utolérte a történelmi Port-termelő családokat sújtó szétaprózódás-széthúzás, kénytelenek voltak a Quinta do Novalt értékesíteni. Christiano azonban nem hagyta magát, esze ágában sem volt kiszállni a predesztinált birtokosi szerepből. Inkább felesége, Joana Lemos családjának régi birtoka, a Quinta do Vale D. Maria felé fordította figyelmét. A Lemos família 150 éve rendelkezett a birtok felett, amelyet akkor már két évtizede a Graham’s bérelt. A kilencvenes évek elejére a termőterületek jelentősen lecsökkentek és a birtokközpont is omladozásnak indult. 1996-ban aztán Christiano kivásárolta a Lemosokat és tudatos építkezésbe kezdett. Hozzáláttak a romos épületek felújításának, gondosan válogatott öreg tőkés területeket vettek, valamint rekonstruálták a meglévőket. Főszereplőnk ezzel párhuzamosan több borászatban is kulcspozícióban volt (pl. Quinta do Vallado, Quinta da Portela), valamint másokkal közös (pl. Fonseca) finanszírozású projektekbe vágott. Alig egy évtized kellett, hogy a Novalnak kényszerűen hátat fordító Christiano Van Zeller új vállalkozása révbe érjen. A száraz vörösbort zászlajára tűző Quinta do Vale D. Maria ma a legrespektáltabb termelők sorát gyarapítja.

Következő állomásunk a São João da Pesqueira falu szélén tanyázó Quevedo. A Quevedo egy igazi családi vállalkozás, piciben kezdték és önerőből jutottak a jó közepes méretig, miközben sikeresen megőrizték a családi profilt. A majdnem kizárólag Portóira fókuszáló pincészet a Cima Corgo és a Douro Superior alrégiók határán található. A Pinhão környékén látottakhoz képest a táj picit megváltozik, egy 800 méter magasságban lévő fennsíkon vagyunk, a szőlősorok könnyedén hullámoznak az enyhe domboldalakon. A fennsík pár kilométerre innen zuhanó hegyoldalba vált, hogy aztán elérje a szemünk elől most éppen rejtőzködő Dourot. A kilencvenes évek elején épült, modern pincészethez délután, májusi hőségben érkezünk. A kapuban „döglő” kutyák csak szemhéjukat emelik ránk, igaz, a legszívesebben mi is elfeküdnénk az egyik olajfa árnyékában.

Ha egy megkérdőjelezhetetlenül elismert portugál birtokot kellene megnevezni, én biztosan a Quinta do Novalra tenném a voksot. Nem csupán azért, mert a történetét 1715-ig visszavezető Noval megfelelően historikus, hanem – eltekintve a hetvenes-nyolcvanas évek megingásaitól – a borok színvonala egy szűken markolt nemzetközi elitben is megsüvegelendő. A Novalnak az 1931-es Vintage Port hozott világhírnevet. Az 1927-es évjárat hatalmas termése és a „begyűrűző” gazdasági válság kellemetlen kombója igen érzékenyen érintette a portugál bortermelőket. Az 1931-es év deklarációjára tehát gondolni sem lehetett. A Novalnál azonban nem majréztak, vettek egy nagy levegőt, deklaráltak, majd piacra léptek. A döntés őket igazolta, hiszen a bor akkorát szólt, hogy rövid idő alatt minden Port-fogyasztó megtanulta a Noval nevet. A magát ma is tartó vélekedés szerint a Quinta do Noval 1931 a valaha készült legjobb évjáratos Portói. Igazi legenda, pontosabban egy élő legenda, hiszen bárki, aki képes a csillagászi összeget kifizetni érte, ma is meghajolhat még előtte.

A Poeira vizitet követően Nuno Barrossal a közeli Quinta de La Rosa felé fordítjuk a kocsirudat. Ahogy az előző posztban írtam, a Poeira csillaga, Jorge Moreira 2002 óta tölti be itt a főborászi pozíciót. A két birtok ezernyi szállal és közös projekttel is kötődik egymáshoz. A patinás történelmű Quinta de La Rosa 1906-ban, keresztelői ajándékként került a Bergqvist család tulajdonába. A Bergqvistek 1815 óta foglalkoznak Portói készítéssel, családi Port-házukat, a Feuheerdet a harmincas években eladták, de a La Rosa, mint koronaékszer, a család kezében maradt. A birtok tulajdonosa és arca, Sophia Bergqvist és édesapja a nyolcvanas években döntöttek úgy, hogy újraírják a La Rosa-történetet és top Portói termelőként lépnek piacra. Az első saját Port az 1988-as évjáratból került forgalomba, rá pár évvel később, 1992-ben pedig az elsők között ugrottak fejest a száraz vörösborba.  A kilencvenes évekkel beköszöntő időszakban a Quinta de La Rosa komoly sikereket tudhatott magáénak. A borokat általában véve jónak tartották, de egy küszöböt mégsem tudtak átlépni, valahogy hiányzott belőlük az a bizonyos X faktor. Itt jött aztán Jorge Moreira a képbe. A fiatal borászt bízták meg, hogy a La Rosa boraiba X faktort „csepegtessen” és a birtok újra az őt megillető polcra emelkedjen.

A fantasztikus Wine & Soul után a Pinhão-Völgy átellenes oldalára kanyarogtunk, a szintúgy butik méretű és igencsak komoly névnek számító Poeirához. Az alapító, Jorge Moreira, Portugália fiatal sztárborászainak egyike. A kilencvenes évek közepétől hét évjáratot nyomott le az itthon „tucattermékeiről” ismert, de a Douroban magas szakmai színvonaláért tisztelt Real Companhia Velhanál. Viszonylag messze került a szőlőtől, ezért 2001-ben megvásárolt egy apró, elhanyagolt birtokot itt a Pinhão jobb partján.  Mikor Jorge először ideérkezett, irdatlan nagy szárazság volt, a szőlők tikkadtak, a terepjáró meg fullasztó porfelhőbe burkolta a romos kis birtokközpontot. Ezt kellett szeretni, erre az alapra lehetett építeni, és a friss projekt neve máris adott volt: Poeira, azaz por. Egy évvel később Jorge a közeli Quinta de La Rosa főborásza lett, ahol a tulajdonos az elismert, de csak másodvonalba sorolt borok minőségét szerette volna csúcsra járatni. Mivel Moreira sikerrel járt és láthatólag jó viszonyba került a La Rosa tulajdonosaival, a két pincészet kapcsolatát ma szoros együttműködés és közös projektek jellemzik.

Angela Muir háborgó mesterkurzusa után Julia Harding MW ritka szőlőfajtákat boncolgató előadásával erősítettem. Julia Harding – aki nem ismerné – Jancis Robinsonnal dolgozik. Rövid bevezetőjében bemutatta a nemzetközileg ismert „szőlő-nyomozóval”, José Vouillamoz-szal és Jancis Robinsonnal közösen megalkotott, a világ szőlőfajtáiról referáló Wine Grapes c. munkát. A nem rég napvilágot látott, 1.200 oldalas monstre szőlő-enciklopédia összesen 1.368 szőlőfajta eredetét és tulajdonságait dolgozza fel. A hiánypótló Wine Grapes megírása összesen négyévnyi megfeszített munka eredménye. Hála a modern DNS vizsgálatoknak, a könyv számtalan szőlőfajta eddig homályba vesző gyökerét tárja fel a kíváncsi olvasó számára. A mesterkurzuson szereplő borok többsége igazi ritkaság, egyik-másik fajta világszinten is csak pár hektár területen szűkölködik, ennél fogva a palackba kerülő mennyiség is hátborzongatóan minimális.

Az első rész után jöjjön a Mondovino-beszámoló második része. Az egyéb francia vörösök frontján a Château de Beaucastel kínálatát néztem meg tüzetesebben. Sajnos azt kell mondjam, hogy a 2010-es bordeaux-iak után mókásnak hatottak a Gigondas, Cairanne vagy akár a magasra pozícionált Châteauneuf-du-Pape borok. Magas alkohol, durva dzsemesség, kevés sav és szétomló korty. Inkább egy nagyseggű menyecske, mint egy törékeny hercegnő jutna róluk eszembe. Nem az én világom. Ugyan néha le tudnak térdeltetni ezek a borok, de a legtöbbször nem értem a Robert Parker fűtötte déli hype-ot. Ha már Dél, ha már francia, akkor sokkal inkább éltetném a malbec fajtára felesküdött Cahors appellációt. A híres Château du Cèdre készítette Le Cedre Cahors 2008 eszméletlen komoly darab. Természetesen a bordeaux-i pályán motorozik őkelme is, simán összemérhető az itt említett legnagyobb nevekkel. A szintén nagyhírű, Madiran appellációban nyomuló Château Montus 2009 tannatból készül és a vasökölként lesújtó tannin mögött egy nagyon komoly szerkezettel megáldott, hosszan érlelhető bor bújik meg. Fantasztikus karakter.

A tempranillo Spanyolország legnagyobb területen ültetett kékszőlője. Összesen 207.000 hektáron termesztik, amelyből maga Rioja 49.300 hektárt tesz ki. [1] Nagy számok. Amint már említettem, Ribera del Dueroban elsősorban a helyi viszonyokhoz adoptálódott tinto fino, illetve tinta del país klónokat termesztik. Spanyolországban összesen kb. 550 tempranillo klónt tartanak nyilván, minden borvidék saját, eltérő változatról beszél. Ez részben helyi patriotizmus, hiszen igazolták, hogy a fajtaváltozatok genetikailag rendkívül csekély mértékben térnek el egymástól. [1]

Jó szokásunktól eltérően – holmi rizlingek helyett – most néhány erősített bort kóstoltunk meg. Elég volt végre a 7%-os alkoholokból, had csípjen s égessen a húszas szesz! Mondhatnánk, hogy Pardi barátunk röpke hazalátogatását ünnepeltük ezzel a szép kort megért erősített sorral. A borokat egytől egyig Szomjas Gödény borhűtőjéből aknáztuk ki, pontosan ezt az alkalmat várták. Térben és időben a portói origóból indulunk, majd Dél-Franciaországban végezzük, éppen csak lesodródva az Ibériai-félszigetről. De nem is ez a lényeg, hanem a rég várt találkozások és a magas alkoholok. És még valami. Megkóstoljuk egyben a Borrajongó – azt hiszem, bátran kérkedhetek ezzel – történetének legeslegöregebb borát.