A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással. 

A Furmint Február rendezvénysorozatába az utóbbi évek során több vidéki helyszín is bekapcsolódott és idén Köveskál is csatlakozott a maga a "Furmint Napok"-kal. A Káli-medence kis ékszerdoboza abban a szerencsés helyzetben van, hogy két elismert borászat és három remek étterem is található a faluban, az egész hétvégére programokat kínáló esemény az ő összefogásuknak és áldozatos munkájuknak köszönhetően jöhetett létre. A Furmint Napokon balatoni, somlói, tokaji borászok beszélgettek a fajtáról és mutatták be azt saját boraik tükrében, az éttermek pedig furmintra hangolt menüsorokkal és borvacsorákkal készültek.

A pénteki nyitónapon a borvacsora után a borászok zárt ajtók mögött egy vakkóstoló keretében beszélgettek a fajtáról és lehetőségeiről, szombaton már egyszerre három helyszínen zajlottak a különböző tematikus kóstolók. A szombati vacsora előtt az érdeklődök egy fotókiállítást és vetítést tekinthettek meg a művelődési házban, majd újabb borvacsora következett. Vasárnap még egy pezsgős reggeli és néhány levezető program búcsúztatta a hétvégét.
A szombati napot én is Köveskálon töltöttem, szikrázó napsütés, havas táj, sok ismerős arc és persze borok társaságában.
 

(Köveskál)

Köveskál gasztronómiájának és borkérdésének közelmúltbeli sikertörténetszerű felfutása nemcsak a szűkebb értelemben vett Káli-medencére gyakorolt jótékony hatást, de tolta magával a Balaton-felvidéket is, jól. Sikerek persze nem az ajándékfán teremnek, dolgoztak érte sokan és sokféleképpen. Ebből a munkából pedig a Pálffy Gyula és fia, Attila által szakmavezetett Pálffy Pince is kihasította a maga jelentős szerepét.

Bár a Köveskálra történő személyes visszatérést 2012 óta különféle magánéleti gyökerekkel rendelkező problémák miatt halogatom, időnként innen, a főfaluból is rácsodálkozom, mennyire kellemes borok készülnek arrafelé mostanában. Így történt ez most is, amikor rápróbálkoztam a friss olaszrizlingjükre. Pozitív irányba faragott a fajtával kapcsolatos előítéleteimen, ráadásul mindezt természetesen úton tette meg, ami ügyes dolognak számít.

"Friedrich Dániel útja a Degenfeldtől a Pántlika Pincészet érintésével a Szent György-hegyre vezetett, egy éve Szászi Endrénél dolgozik. Időközben szintén szakmabeli párjával, Csizsinszky Dórával is egy kis családi tulajdonban lévő szőlőt művel és készít bort Badacsonyörsön, ahol fél hektáron olaszrizling, ottonel muskotály és rózsakő terem. A birtok egyébként a Badacsonyörs és Ábrahámhegy határán található Bagolykő szikláról kapta nevét." - írtam a Bagolykő Birtokról másfél évvel ezelőtt, egy villámlátogatás kapcsán. 
Akkor a pince első borait még mintaként szemléztük, azóta viszont kialakult a design és a 2016-os évjáratból már vannak kereskedelmi forgalomban elérhető tételek. Idén november végén Friedrich Dániel meglepett néhány palack 2016-os borral, amelyeket január elején meg is kóstoltam (másnap ungert is kapott egy kis ízelítőt a nyitott üvegekből). 

A Sabar Borház 2015-ös és 2014-es borairól is írtunk már a blog hasábjain. A 2016-os borok is hamarosan forgalomba kerülnek, ennek apropójából került sor egy extra szűk körű kóstolóra a Palack Borbárban, ahol 5 bort néztünk meg a pince képviselőivel. A borok kb. 3-6 hónapja kerültek letöltésre, tehát a palackozás okozta megrázkódtatást már volt idejük kiheverni, szépen lassan fel is váltják a kifutóban lévő 2015-ös tételeket.

A pincészet háza táján voltak bőven változások az utóbbi időben: Nagy László borászt 2016 elején Csizmadia Péter váltotta, de a 2016-os borok már Földi Bálint keze munkáját dicsérik. Építkezésbe is fogtak a pincénél, a feldolgozótól nem messze egy kóstoló helyiség és vendégház kerül kialakításra, jövő nyáron már feltehetően itt fogadhatják a vendégeket és Ádám Gábor tulajdonos koncerteket is szeretne ide szervezni. A pincészet jelenleg 3 hektár saját szőlővel rendelkezik, és bár vannak új telepítések, a borok nagy része várhatóan a jövőben is vásárolt szőlőből készül. 2015-ben kb. 28000 palack bort készítettek, 2016 visszaesést jelentett: 16000 palackot töltöttek le. 2017-ben viszont várhatóan 33000 üveg bor hagyja el a borászatot.

Ami a 2016-os évjáratot illeti, az áprilisi fagykár és a jégverés alaposan megtizedelte a szőlőt, ezt követte a lisztharmat és a peronoszpóra. Nyáron azután volt egy kis hőség is, csapadék is, szeptemberben azonban kifejezetten meleg lett. Végül a termés kevesebb lett, mint előző évben, de az elkészült borok ígéretesek.

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Augusztus utolsó, igen forró szombatja bizonyos szempontból remekül passzolt egy vulkanikus borokról szóló fesztiválnak, még ha a legtöbb ember ilyenkor legszívesebben inkább egy medencében múlatná az időt. Én viszont valamilyen szinten bepótolva az idén is betervezett mátrai bortúrát, Gyöngyöspata hétszintes pincesorát vettem a nyakamba és a tavalyi debütálás után ismét megrendezett Vulkanikus Borok (Fesztiválja) névre keresztelt családias kis rendezvényen ismerkedtem meg néhány borral.
Mátrai borászok és vulkanikus alapkőzeten operáló egyéb borvidékek borászai egyaránt szerepelnek a kiállítók listáján, néhányan pedig a gasztronómiai élvezetekhez igyekeznek hozzájárulni. A családias hangulatú, nyugodalmas mederben csordogáló rendezvényen nem volt tömeg, nem volt kapkodás, kényelmesen lehetett kóstolgatni, beszélgetni, a tájat szemlélni. Eleinte csodálkoztam a Budapestről érkező vendégeknek szervezett busz késői visszaindulási időpontján, aztán ahogy közeledett az a bizonyos késő esti óra, rájöttem, hogy még így is rengeteg olyan termelőt kihagytam, akiknél be volt tervezve a kóstolás, ráadásul a gyöngyöspatai templom megtekintése is kimaradt. Így jártam, de panaszra így sincs ok, jól telt a nap, a többit majd talán jövőre bepótolom. 

Hadd unalmaskodjak tovább a balatoni témával. Javarészt az előző posztok felfedezéseiből, kisebb részben korábbi helyi beszerzésekből állítottam össze egy érdekesnek ígérkező sort a klub számára.

Íme:

A badacsonyi beszámoló második részében elhagyjuk a Szent György-hegyet és egy badacsonyörsi kitérővel Badacsonyba érünk vissza. Megint három pince borai kerülnek terítékre, közülük ketten alig néhány éve léptek ki a nagyközönség elé - még ha bor korábban is készült a két pincénél -, amely gyorsan szívébe is zárta őket. 
Most Badacsonyörsön kezdünk tehát, amely kicsit kijjebb esik a borvidék szívét jelentő, névadó hegy forgatagából, de több fontos pincészet is megvetette itt a lábát és egyéb látnivalók is akadnak bőven. Az Örsi-hegy geológiailag eltéréseket mutat a tanúhegyekhez képest, itt ugyanis homokkő az alapkőzet, amelyet többek között bazaltmorzsalék és lösz is takar. A túra végén azután a borvidéki origónak számító Badacsony lábához tértem vissza, hogy még egy utolsó kóstolóval méltóképpen lezárjam a két napos kirándulást.
 

Már évek óta szerepel a nyári programtervben egy több napos badacsonyi bortúra, de az utóbbi években legjobb esetben is csak a fele valósult meg az álmoknak. Az elmúlt néhány évben 1-1 napot töltöttem a borvidéken direkt kóstolási célzattal, amibe nehéz belesűríteni sok pincét (kivéve, ha a Badacsonyi Bor7-re látogat el az ember fia/lánya). Idén is maradt egy kis hiányérzetem Badacsony-téren, de pontosan annyi napot sikerült a tanúhegyek árnyékában tölteni és pontosan annyi pincét tudtam meglátogatni, mint az előző két évben összesen, és ha így nézzük, akkor már nem is olyan rossz a mérleg.
Terjedelmi okokból két részben érkezik a beszámoló, szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy földrajzilag is pont felezhető az útvonal: a Szent György-hegyen három, Badacsonyörsön és Badacsonyban összesen szintén három pince kínálata került terítékre.
A Szent György-hegyé az első rész, ahol a borvidék két nagy újító vagy eretnek borászánál - nézőpont kérdése, én maradnék az előbbinél - és egy "nagy öregnél" is kóstoltunk, igaz, utóbbi helyen inkább csak az ebéd kiegészítéseként. Ezen a napon társaságom is volt, egy három eleven fiúgyermekkel megáldott család csatlakozott hozzám a szűkebb baráti körből, így a vendéglátó borászoknak nem volt könnyű dolga.
Jobban meggondolva, mindhárom meglátogatott birtok úttörő a maga nemében. Szászi Endre már régi motoros a Szent György-hegyen, de amikor ő már bioművelést alkalmazott, ez még sem itt, sem más hazai borvidéken nem volt gyakori. Török Csaba a 2HA-nál formabontó módon a vörösborokra helyezte a hangsúlyt a portfólióban, és ha ez nem lenne elég, mindenki megrökönyödésére az olasz ikonborok alapjául szolgáló sangiovese-vel kezdett kísérletezni, amiből azóta (szinte) évről évre nem csupán a borvidék, de az egész ország egyik legjobb vörösborát zárja palackba. Bencze István régi magyar fajtákkal, biodinamikus gazdálkodással, amfórás borokkal egyaránt kísérletezik, egyelőre szép eredményekkel, ráadásul úgy tűnik, hogy az ország legjobb rajnai rizlingjei között is bérelt helye lesz az általa készített boroknak. 

Nem is gondolná az ember, hogy Cegléden és közvetlen környékén is van észlelhető boros élet (noha a szőlőtermelés már a középkorban fontos szerepet töltött be a település életében), így aztán eléggé meglepődtem, amikor egy közös ismerősön keresztül egy ceglédi pince kóstolóra invitált. Amikor nyélbe tudtuk ütni a találkozót és felmerült a kérdés, vendéglátóim felvilágosítottak, hogy - legalábbis számomra - meglepően sok pince üzemel a városban. Ami a Kemenczés Borházat mindenképpen megkülönbözteti a többi ceglédi borászattól, az a mátrai alapanyag. 
De hogy kerül a mátrai szőlő az Alföld kapujába? Kezdjük a történetet az elején. 

A bélai szakmázás estébe történő elhajlása után reggel viszonylagosan korán közlekedtünk tova úgy három szlovákiai falunyit, hogy a kürti szállás elfoglalása után kétpincényi élményszerű borozásba vessük bele magunkat éjfélig és tovább. Igaz-igaz, ebből kezdetileg keveset sejtettünk, de ne szaladjunk ennyire előre. Kürt – ékes szlovák megnevezésén csak Strekov – elsősorban a Kasnyik Tamás által igazgatott, magát már-már túlnőni készülő, de egyébként zseniális zenés-boros fesztivál miatt szerepel főként az északi szomszédunk köznyelvi bortérképén, de a szeszvilágban jobban tájékozódók számára egész évben érdekes, hovatovább kötelező úti cél. A fesztivál alatt túlpörgő életet élő, tömött falu ugyanis alaphelyzetben nyugodt, családias és kellemes. Olyannyira, hogy az egyetlen lehetséges szállás-panzió elfoglalása után, Kasnyik Tamásra várva Sütő Zsolt kistraktorozott el csoportunk mellett, részben felkészülten az esti pincemegszállásunkra. Nem sokkal később Tamás is megérkezett egy furgonnal, hogy először a pincébe, aztán pedig a szőlőhegyen található vendégházba kalauzoljon minket rengeteg bor, ebéd, séta és beszélgetés ürügyén. A folytatásról igyekszünk most mesélni, négy kéz segítségével.

Legutóbbi csopaki-paloznaki kirándulásom alkalmával a Szent Donát Birtokhoz már nem jutottam el, de nyáron, július egyik legmelegebb napján bepótoltam a vizitet. Csopak elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, mind a borászok közötti összefogás, mind a borok minősége, mind gasztronómia szempontjából, és ennek a fejlődésnek a Szent Donát Birtok és a hozzá kapcsolódó Márga megkerülhetetlen tényezője, motorja. A hőség ellenére jól sikerült időpontot választani a kóstolóra, mert a 2016-os borok szinte kivétel nélkül palackba kerültek már, kettő közülük éppen azon a hétvégén mutatkozott be a nagyközönségnek és ismerős vendégek is éppen a pincénél tartózkodtak, ráadásul vendéglátóst játszani. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Pillanatnyilag épp a Balatonon tartózkodunk családilag. Péntek estére kikönyörögtem, hogy bemehessek pár órára a Füredi Borhetekre plusz még fuvart is kapjak. Megkaptam.  Aztán a Tagore sétányon akárhogy kerestem nem sok nyoma volt borfesztnek. Némi kérdezősködés után pofáraesés, sajnos benéztem a dátumot, illetve azon a bizonyos honlapon, amelyen én néztem három nappal korábbi dátum volt írva kezdő időpontnak.

Sebaj, valahogy igyekeztem hasznosan eltölteni a hirtelen nyakamba szakadt szabadidőt, így benéztem a néhány perces sétára található Figula Borbárba.

A kép a borászat honlapjáról származik. 

Végignéztem a borlapot, jó széles portfólió, adott az esély, hogy annyit igyak csak itt, mintha eredeti tervek szerint a borfeszten csámborognék.:) Külön örültem, hogy végre lehetőségem nyílik lekóstolni a Bortársaságnál teljes terjedelmében csak válogatás formájában elérhető 6 féle dűlős olaszrizlinget. Gondoltam erről még úgyse írt senki, akár jegyzetelhetek is. Aztán persze másnap a blogon lecsekkolva láttam, hogy a debütálásról cirka fél évet lecsúsztam, örök tanulság, amiről furmintfan nem írt még, az nincs is. :) Nem baj, legalább ismét megspórolhatom a háttérinfók összbogarászását, link ide, én pedig maradhatok szokás szerint a puszta és sivár kóstolási jegyzeteknél. :)

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.