A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Két ember, tizenhét évnyi múlt, két dűlőben hat hektárnyi terület és legfeljebb húszezres palackmennyiség – főszámok tekintetében nagyjából ennyi a bodrogkeresztúri Tokaj Nobilis, azaz Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi borvállalkozása. Nem a véletlenek sorozata, sokkal inkább a kitartó munka és az évek óta magától értetődő természetességgel előállított borok, valamint a fél fogyasztói szemmel is átlátható birtok- és kínálatméret lehet az, aminek köszönhetően Saroltáék simán felzárkóztak a tokaji elit közé. És bár önhibámból kifolyólag itthon viszonylag ritkán fogyasztok Nobilis-bort, ha néha-alkalomadtán rendezvényre tévedek, őket biztos nem hagyom ki. Mindenféle érzékszervi értékítélettől függetlenül egyébként számomra külön öröm, hogy a Nobilis-borok árazása a hasonló minőségi szinten alkotó műhelyekhez képest igencsak földhözragadtnak számít. Konkrétan nincs is dűlős szárazuk ötezer forint felett.

Aligha szorul tehát részletesebb indoklásra, hogy a nagyjából hónapos borcsendemet most és ezúton Nobilis-furmintokkal törjem meg. A legutóbbi Nobilishárs-vertikális (ez és ez) után ugyanis ismét összegyűltünk rész-blogszinten, hogy újabb függőleges keresztmetszetet kapjunk Saroltáék legfontosabb dűlőjéről, furmint-szemüvegen  és négy évjáraton keresztül. Négykéznyi beszámolónk következik, érdemes lehet lapozni, tovább.

Györgykovács “Somló hercege” Imre leadja a fele királyságát, és pont a pompásabbik felét (furmint és hárs). A közelmúltban a somlói nagy generáció meghatározó arcai sorban adják le a pincekulcsot. Takács “Hollóvár” Lajos és Fekete Béla távozása után még egy igazán fájó veszteség a méretben parányi, potenciálban viszont kolosszális borvidék szerelmeseinek. Valahogy nem akar összejönni egy jó kis (bor)dinasztia alapítás a bazalthegyen. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy a borvidék jövőjét leginkább meghatározó borászatának a Somlói Apátsági Pincét gondolom, de az nehezen vonható kétségbe, hogy ha leghosszabb, legkonzisztensebb múltú pincét kellene megneveznem Somlóról, akkor aligha választhatnák mást mint a címszereplőt. Számomra, mi tesz egy borász(ato)t igazán naggyá?

1. Ha felismerhető, konzisztens stílusban és jó minőségben tud évekig vagy akár évtizedekig alkotni.
2. Ha a borász nem írja felül a fajtajelleget.
3. Ha a borász stílusa nem nyomja agyon a termőhelyi sajátosságokat.
4. Ha az első három feltétel egyszerre teljesül.

Ebben a stílusban, ami sokáig unikumnak számított Somlón és még most sincs sok komolyabb követője, egyedüli versenyzőként hágta meg a legnagyobb csúcsokat egymás után. Talán az egyetlen kritika ami illethette a borait, hogy néha már túlontúl légiesek, kevéssé karakteresek, legalábbis Fekete Béla, Hollóvár vagy SAP borokhoz képest. Borai soha nem bonyolultak, akár egydimenziósnak is mondhatjuk, bár a korral általában szépen rétegesednek. A Györgykovács borok nem igazán az ízekkel és illatokkal hódítanak, legalábbis semmiképpen nem az intenzitással, sokkal inkább a finom árnyalatokkal operálnak. Ami igazán kimagasló ezekben, az a hossz-tisztaság-feszesség triumvirátusa. Nem ült fel divathullámokra, a marketing is takaréklángon pislákolt, mégis jól megérdemelt tisztelet alakult ki a munkássága körül. Személy szerint a legtöbb esetben vásári szemfényvesztésnek tartom, ha azt mondják, hogy azért nem tudok értékelni egy bort vagy egy borászt, mert még nem értem meg rá, de a kivétel erősíti a szabály itt is érvényesül. Egészen biztos vagyok abban, ha ugyanazokat a borokat megmutatnák, átlagos borkedvelőknek és hardcore borrajongóknak szignifikáns eltérés lenne az értékelésekben. Nincs mese, az ilyen borok teljes élvezetéhez ki kell hugyozni egy-két Zsiguli árát. A kóstoló ötletét az elővásárlásra bocsájtott utolsó, teljes sor szolgáltatta, holott nagyon jól tudtuk, hogy ezeket a borokat ennyi idős korukban dőreség faggatni, de a józan ész szavát elnyomta az ellenállhatatlan csábító erő: milyen lett az utolsó szem a láncban, felkerült-e az i-re a pont?

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer idén februárban egy remek Bott Pince furmint-kóstoló, amin ott is voltam, meg nem is, mindenesetre megemlékezni nem állt módomban róla. Amikor ugyanis meghirdették a kóstoló időpontját, én már egy bő 15 fős csoport részeként elígérkeztem Szentesi Józsefhez aznap estére és nem szívesen mondtam volna le a budaörsi látogatást. Bodóékkal azt a köztes megoldást találtuk ki, hogy korábban odamegyek a kóstoló helyszínére, segítek nekik kinyitni és megvizsgálni a kóstolóra szánt palackokat, így végül a borokról sem maradok le és "munka" közben beszélgethetünk is egy kicsit. A remek formát mutató borokat valóban végig is kóstoltam, de arra kevés volt az idő, hogy blogposzthoz méltó jegyzetek készüljenek, így sajnos borrajongós bejegyzés nem született a kóstolóról. Cserébe ajánlom az érdeklődők figyelmébe sweetsole írását, ha esetleg még olvasták volna.
Megfogadtam, hogy azért egy régebbi Bott-borral majd pótolom valamelyest a mulasztást, de végül nyárig kellett várni rá, hogy eleget tegyek a magamnak tett ígéretnek. Ha már lúd, legyen kövér, egy júniusi erdőbényei kirándulás tökéletes felvezetésének tűnt egy, a környékbeli dűlőkről palackozott furmint, amire már egyébként is régóta fenem a fogom. Amikor pár évvel ezelőtt a Bott Exczellencziás 2007 előjegyzését meghirdették, sikeresen lemaradtam róla, de rá néhány hónapra sikerült kiimádkoznom az utolsó magnum palackok egyikét Bodóéktól. Ezt a palackot szántam áldozati báránynak és most majd' 10 évesen be is teljesítette végső sorsát az Exczellencziás.

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

Amikor 2011-es évjárattal elindult a MÁD Furmint, még kevesen sejtették, mekkora utat jár be a brand néhány év alatt. A Szent Tamás Pincészet célja a Mád borokkal olyan évről-évre állandó stílusú, magas minőségű település-szintű bor elkészítése, amelyek a mádi területekre jellemző karakterrel bírnak, jól fogyaszthatóak és mennyiségükből adódóan szélesebb fogyasztói kör számára is elérhető. A zászlóshajó furmint mellett egy félszáraz hárslevelű és egy késői szüretelésű házasítás is készül a Mád márkanév alatt (illetve kizárólag külföldi értékesítésre készül egy száraz házasítás is Dry by Tokaj néven), és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tűnik a koncepció.
Én most a furmint éppen aktuális évjáratát kóstoltam meg és a kóstolójegyzetek megosztása mellett egyúttal nézzük meg, mi is történt a Mád-borok háza táján a kezdetektől a napjainking.

Bihari Tamás egyelőre nem számít közismert arcnak a tokaji borászok között, pedig az általa igazgatott, családi hagyományokkal rendelkező birtok nem tegnap kezdte szőlőművelési és bortermelési tevékenységét. A jelenleg hathektárnyi saját és közel egyhektárnyi bérelt területtel dolgozó családi vállalkozás a kettőezer-tizenötös évig tisztességes minőségű és jelentősebb mennyiségű folyóborral látta el az érdeklődőket a saját, nem túl széles értékesítési csatornáin. A jelen helyzete pedig az, hogy Tamás kezei között napirenden van a folyamatok és a pincestílus finomhangolása, az út pedig egyértelműen a minőségi felzárkózás és a klasszikus, palackos értékesítés felé vezet. Ennek keretei között ugyan minősítés nélkül, de ökológiai művelés alatt áll nagyjából két hektárnyi területük a Kishegy, Bomboly és Hintós megnevezésű dűlőkben. Fajtakísérletezésről nincsen szó, a borász furmint- és hárslevelű-alapokra építkezik.

Kallódik már egy ideje ez az írás, hiszen még február végén szerzett élményekről van benne szó, de mivel kiváló és egyébként sem friss borokat kóstoltam, úgy éreztem, hogy megérdemelik a külön bejegyzést. A Carpe Diem három Homonna-borral csatlakozott a Furmint Február-rendezvénysorozathoz a hónap utolsó napjaiban: a borboltok polcairól régóta eltűnt tételeket lehetett pohárral kóstolni. Természetesen ezt a kivételes alkalmat nem hagyhattam ki és nem bántam meg, hogy így döntöttem.

Március elején Köpcös invitálásának köszönhetően egy öreg tokaji édeseket felvonultató kóstolón vettem részt. A fő téma az 1999-es évjárat aszúinak fejlődése, de Köpcös nem lenne Köpcös, ha ezt nem vezeti fel valami kiadóssal. Ennek hála először 1997 és 2002 közötti – zömmel – kései szüretes borokat kóstoltunk. Tévedés ne essék, senki sem szánta ezeket közel két évtizedes érlelésre, ugyanakkor jó tapasztalat megnézni, mit tudnak mégis ezek a korábban szedett, kevesebb aszúszemet tartalmazó, gyorsabban piacra hozott tételek. A kóstolónak a Kikelet Pince biztosított kiváló helyszínt, a vendégek között pedig számos ismert tokaji borászt üdvözölhettünk. Az első részben tehát a kései szüretek.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.

Az egyre szélesebb körökben megbecsülésnek örvendő, folyamatosan kiszélesedő érdeklődés mellett tevékenykedő Szentesi József budaörsi pincéjében akadnak még borformát öltött műhelytitkok bőven. A minap kóstolt furmint éppen ezt a kategóriát igyekszik erősíteni, noha titoknak csak éppen annyira minősül, hogy limitált mennyisége alapján nem hever a borkereskedések polcain. És a pince vezető fajtájának, borának sem mondható. Kevés van belőle ugyanis – egy üvegballon, ráadásul a borász elmondása alapján a jövőben sem cél a furmintkapacitás növelése, száz liternél több valószínűleg sosem lesz. A ballonos erjesztés-érlelésből következik néhány dolog, aki ismeri, az tudja, aki meg véletlenül nincsen képben, az inkább kóstoljon ilyen és ehhez hasonló borokat. A gyakorlati tapasztalat nyilvánvalóan tanulságosabb, mint az én szegről-végről irodalomból összetákolt gyakran ismételt kérdéseim. Ami biztos, hogy ez a fajta furmintstílus idegennek, de éppen ezért izgalmasnak, szórakoztatónak hat a klasszikus vonal mellett. Kísérletnek indokolt, bornak minimum érdekes. És ha már úgy alakult, hogy furmintfan a legutóbbi látogatása során beszerzett egy kisebb palacknyit belőle, nem haboztunk: kinyitottuk, rácsodálkoztunk majd megittuk, jól.

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.

Mindig izgalmas dolog egy borászat életpályáját végigkövetni az első szárnypróbálgatásoktól az éppen aktuális pillanatokig. A Tállyai Radikálisok, röviden TR Művek csapata egy maroknyi, hozzájuk közel álló borfirkásznak és borkereskedőnek mutatta be a pince borait és történetét a kezdetektől napjainkig a Most! Bisztróban. Én is ott voltam a multivertikálison vagy omnivertikálison, szóval az eddig palackba került borok kóstolóján. :)
A TR Művekről már tettem említést egy mádi látogatás kapcsán, ugyanis jó két és fél éve Mádon egy Barta-kóstolón találkoztam a négy fiatal borrajongóval (elnézést!) és néhány palack bor elfogyasztása mellett gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Az Öreg Király bejárása és a Barta borok megkóstolása után megmutatták - akkor még bérelt - feldolgozójukat és az első boraikat is megvizsgáltuk még tartály-/hordóminta formájában. Azóta nagyot fordult a lelkes csapattal a világ: a boraik már két vezető kereskedő cég kínálatában is elérhetőek, neves éttermekbe is bekerültek, a területek és a feldolgozó egyaránt bővültek, új borász állt a házhoz, szóval nem telt eseménytelenül a birtok megalapítása óta az utóbbi bő 4 év, de ne szaladjunk ennyire előre.

Tokaj államborászata óriásit fordult saját tengelye körül, ami mintegy szabályerősítő kivételnek tűnik a magam egyszerű igényrendszerrel bíró fogyasztószemszögemből. Tévhit ugyanis, hogy az emberléptéken túlmutató mennyiségi termelés nem történhet megfelelő minőségi keretek között. Tévhit, amelyet a hazai bortörténelemnél és -méretnél jelentősebb országok és borvidékek már évtizedes távlatokban cáfolnak. Közvetlenebb tapasztalatok és ismeretek hiányában csupán az eddig kóstolt borok alapján tudom állítani, hogy a Grand Tokajjá alakult Tokaj Kereskedőház megnevezésű állami részvénytársaság pályára állt, eképpen végre értékelhető, hovatovább szerethető fehérborok előállításába kezdett, és ezzel mindannyian nyerni fogunk. Hosszú- és rövidtávon egyaránt. Azt ugyan nem tudom, hogy az édesek milyenek, de az alapszinten fogant tokaji szárazak fajtában és házasításban egyaránt remekelnek. Végre tiszta, jól elkészített és szerethető borok készülnek, melyek vásárlása már nem rizikó, hanem mintegy világkifordító biztos pont a hazai borpiacon. És ez így is van rendjén.

A mai "tegnap ittam" főszereplője a Furmint Február jegyében egy ikonikus hegyaljai termőhelyről származó furmint. A Király még a sok híres mádi dűlő között is különleges, mind látványát, mind történetét tekintve, azonban az Öreg Király még ezen belül is unikum. Mivel a II. világháború után a hegy szőlőit kiirtották, sokáig csak a dűlő alsó fekvésű területeiről készültek száraz borok. Majd a 2000-es évek elején jött Barta Károly és fáradságos munkával újratelepítette a fentebb húzódó, erdővel benőtt részeket.
Az Öreg Király meredek kőteraszain sétálgatva - miközben lenyűgöző kilátás tárul a szem elé - azon is ámul az ember, hogy milyen komoly erőfeszítést igényelt, amíg a szőlőtőkéknek sikerült visszahódítani a hegy egy részét az akácerdőtől. Mára már nem csak a legendás dűlő, hanem a birtokközpontként szolgáló Rákóczi-Aspremont kúria is megújult, megszépült. Barta Károly azonban nem ül a babérjain, hamarosan a Kővágó betelepítése is sorra kerül. Egyelőre azonban a Barta borok csak az Öreg Király terméséből készülnek, ahogy az itt kóstolt furmint is.

Ahogy 2012 óta minden évben, idén is tudósítunk a Furmint Február Vajdahunyadvárában megtartott nagy kóstolójáról, ahol évről-évre felvonul a Kárpát-medence furminttermelőinek apraja-nagyja. Idén sem volt ez másképpen, és bár az orosz elnöki delegáció aznapi látogatása alaposan felkavarta a főváros közlekedését, az érdeklődőket ez sem riaszthatta el: kora estére a Mezőgazdasági Múzeum termei szokás szerint megteltek vendégekkel.
A sorrendben nyolcadik Furmint Február Kóstolón 94 kiállító mutatta be borait, mondhatjuk nyugodtan, hogy ez már tényleg a bőség zavara. Nekem sem sikerült annyi újdonságot levadászni, mint szerettem volna, de ennyi borászathoz és borhoz már két nap és két fogsor is kevés lenne. Bár a fogaim így is megérezték a savakat, a 2015-ös tételek általánosságban véve barátságosabbak, zamatosabbak, könnyebben fogyaszthatóak, mint a 2013-as (vagy 2014-es, már akinél forgalomba került) furmintok voltak ilyen idős korukban, az eddig befutott pályájuk alapján azonban gyorsabban is érnek.

A furmint propaganda idén minden fronton is új sebességre kapcsolt: a kóstolón jelentette be Kiss Eliza, a Földművelésügyi Minisztérium kiemelt borágazati ügyekért felelős miniszteri biztosa, hogy a kormányzat a furmint évének nyilvánította 2017-et, azzal a céllal, hogy felhívja a nemzetközi és a hazai piac, illetve a fogyasztók figyelmét az egyik legfontosabb őshonos magyar szőlőfajtára. Ezzel a Furmintday kezdeményezés után most az állam is beállt a furmint mögé. Meglátjuk, mi lesz ezeknek a kampányoknak a nemzetközi szinten mérhető eredménye. 

A magunk részéről majdnem sikerült a lehetetlen, azaz, hogy a borrajongó blog mind az 5 aktív szerzője részt vegyen ugyanazon a kóstolón, de végül csak nem jött össze a csoportkép. :)
Így aztán "csak" négyünk top 10-es listáját és/vagy beszámolóját olvashatjátok lejjebb a hajtás után.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.