Hosszú tömött sorokban kérek elnézést az írás címéért, de az a helyzet, hogy bár a palack valóban nem éppen tegnap nyílt, hanem úgy három hete, mégis azt éreztem, hogy a poszt leginkább a "Tegnap ittam" sorozatba illeszthető be úgy műfajilag, mind terjedelmileg, szóval ezt a nem túl elegáns félmegoldást választottam arra, hogy jelezzem, itt némiképpen kakukktojással van dolgunk. Mindegy is, térjünk a tárgyra. :)
Alsace-i bor sajnos ritkán kerül a poharamba, magam sem értem az igazi okát, hiszen eddig alapvetően kellemes emlékek fűződnek az onnan kóstolt borokhoz. Ez a palack egy ideje már várja elkerülhetetlen sorsát, és amikor végre kibontásra került, arra jutottam, hogy bizony megérdemel egy külön írást… szóval valahogy így jutottunk el idáig.
 

A finewines.hu borkereskedést jelző Tar Ferenc régi álma teljesült, amikor október 15-én egy exkluzív zártkörű nyitóbuli keretében a Budapest, Zoltán utca 9. szám alatt elindult a Carpe Diem Borbár, ahol elsősorban a Finewines kiemelkedő kínálatának igen kulturált szondázására nyílik lehetőség. A pici, de annál igényesebb kis borbár Tar Ferenc és régi barátja, kóstolótársunk Li JiaLei közös vállalkozása. Li a hazai kínai kolónia oszlopos tagja, megrögzött Burgundia-rajongó, a kilencvenes évek óta él és dolgozik Magyarországon. A Carpe Diem Borbár előzményének tekinthetők a Béterv lakásétteremben évek óta tartott emblematikus Finewines kóstolók és „lakásborbár” rendezvények, ahol rendre kiváló német rizlingek, piemonti nagyágyúk, Champagne és Burgundia itthon alig hozzáférhető tételei kerülhettek poharainkba.

Mi mással is lehetne zárni a nyarat, mint egy csokor sauvignon blanc-nal? Terjedelmes sor állt össze augusztus utolsó napjára különböző borvidékek szereplőit felvonultatva, de végül az ambiciózus csokrot inkább kettébontottuk. A választóvonal meghúzásánál a legkézenfekvőbb megoldásnak az Óvilág-Újvilág határvonal tűnt. Így aztán 15 óvilági sauvignon blanc segítségével eredtünk a fajta nyomába, etyeki felvezetéssel, majd Pouilly-Fumé, Sancerre, Südsteiermark, Pfalz képviselőivel. 

Megmondom őszintén, főleg a kezdetek idején nem voltam az Aldi itthoni borválasztékának lelkes híve (bár határozottan egyre több jó a vétel), nem vagyok nagy rosé-fogyasztó sem, de néha előfordul, hogy bizonyos csillagállások alatt tőlem duplán távol álló borok is betalálnak. Nos, ez az Aldi-s Rosé most valami ilyesmi.
Francia rosét 2000 Ft alatt többnyire csak az internet szerint nem létező pincészetek borai, illetve hiperek saját márkásai között lehet találni, így komoly meglepetésként ért, amikor a sarki Aldiban szembetaláltam magam ezzel a borral. Némi utánaolvasás után vettem is egy próbapalackot, és nem bántam meg.

Méltatlanul későn számolok be az utóbbi idők egyik legjobb kóstolóestéjéről, április idusán a Dropshopba igen komoly borok érkeztek, riesling mini világválogatott, nagy nevekkel és még nagyobb borokkal. Előre eldöntöttem, hogy a kóstolási stratégiám, egyszerű, de ütős lesz. Egy amerikai best buy bajnokkal való bemelegítés után, a papíron három legerősebb versenyzőt terveztem összeereszteni. Azt nem lehet a szememre vetni, hogy nem voltak túl acélosak a vetélytársak amelyeket az egyik legkedvesebb moseli pincémhez választottam, de az eredmény megint az lett, mint mindig: 

"A futball olyan játék, amikor két csapat kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”
Gary Lineker

A Drop Shop stábja május elején megint leporolta egyik kedvenc témáját, és nagyon komoly pinot noir sort gereblyézett össze az aktuális szuper szerdára. Kis hazánktól Németországon, Olaszországon, Svájcon és természetesen a klasszikus Burgundián keresztül egészen Új-Zélandig és Kaliforniáig átfogó képet kaphatott a fajta különböző interpretációiról, aki aznap betévedt a Balassi Bálint utcai borszentélybe.

Sauvignon blanc-kedvelőként eleinte gyakran meglepődtem, mennyire megosztja ez a fajta a közönséget. Pedig a borkészítési eljárás, a termőhely és az évjárat tükrében a sauvignon blanc is számtalan arcát mutathatja. Valahogy én a marlborough-itól a stájerországin keresztül a Loire-völgyből érkező tételekig, a hiperintenzív fajélesztős aromabombáktól a visszafogottabb, zöldes jegyeket alig mutató neutrálisabb borokig szinte mindig találok a hangulatomhoz illőt. Ezt a sokoldalúságot próbáltam megvillantani egy kóstolósorral, így tavaszköszöntés címén barátokkal nemrég a nyakára hágtunk egy komolyabb kollekciónak a 2013-as évjáratból. 

Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot. 
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával. 
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.

Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.

A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.

Bő egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne összetrombitálni az etyeki borászokat, együtt kóstolni, megismerni egymást és egymás borait. A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált, így jöhetett létre 2014 decemberében az az össznépi etyeki pinot noir-kóstoló, amin sok borásszal együtt akov, octopus és én is ott voltunk és amelyről akov írt beszámolót. Az első kóstolónak nagyon jó visszhangja volt a résztvevők körében, így nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. A 2015 nyarán megrendezett, sauvignon blanc-t fókuszba állító szeánszon sajnos egyikünk sem tudott részt venni, de a harmadik összejövetelen, a január elején megrendezett chardonnay-szemlén akovval ismét ott voltunk. 

Az EtyekM és a Haraszthy Pincészet után ezúttal az Anonym Pince és borásza, Szövényi Áron vállalta magára a házigazda szerepét. A közelmúltban átadott gyönyörű ikerpince kiváló, hangulatos helyszínnek bizonyult.

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.

Lassan annyit írunk a Tar Ferenc-féle Finewines.hu borairól, hogy magyarázkodásra kényszerülünk. Persze csak annak, aki nem járt még ezeken a kóstolókon. Mert aki járt, annak nem kérdés, hogy itt nyílnak Budapesten talán a legjobb borok. Sokszor sokféle és zömmel csúcsbor. A kereskedés szerteágazó szortimentjének, valamint Feri gyűjteményének hála sokféle csuda kerülhet nála a pohárba. Jelen írásunk apropója a Finewines.hu harmadik születésnapja, amelyre – az időközben WSET diplomát szerző – Tar Ferenc ritka „gyilkos” borsorral készült. Ha ez önmagában nem lett volna elegendő, az esteknek otthont adó, igen kellemes hangulatú Béterv étterem három fogásos meglepetés vacsorával köszönte meg az együtt töltött éveket.

Az idén nyáron annyira kemény volt a klíma, hogy csak egy rosé kóstolóra futotta kis társaságunkkal. Mentségünkre legyen szólva, ha már rosé, akkor nem akármilyen sort sikerült összeverbuválni. Szar rosét már mindannyian ittunk persze, roskadoznak tőle a boltok polcai, sem most, sem korábban nem voltunk ezekre különösebben kíváncsiak. A skála másik vége már érdekesebb, de nehezen beszerezhető és persze drága is. A rosékirályt kerestük tehát, és igen, igen, Dúzsi Tamás nincsen a sorban. Van viszont helyette más, természetesen megint a franciák. Nézzük!

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a chardonnay - már legalábbis ami a témába vágó posztok mennyiségét illeti - nem tartozik a legfelkapottabb fajták közé a magyar borbloggerek körében. Talán éppen az egykor rszabi által fémjelzett bordogságon olvastam valahol, hogy a kommentelők hiányolták a chardonnay-ról szóló írásokat, és egy - igen kellemes meglepetést okozó - etyeki tétel kapcsán én is utaltam rá, hogy nem ez a fajta az, aminek a borait gyakran leemelem a polcról. Néha viszont szeretek (és szükségesnek is érzem) kilépni a komfortzónámból és persze a látókör tágítása sem árt, úgyhogy egy ideje már készülök rá, hogy egymás mellett megkóstoljak néhány hazai és külföldi tételt.
Lassan is össze is gyűlt a megfelelő mennyiségű alapanyag, de időközben a surranópályán beelőztek. Egy szintén borkedvelő barátom hívott fel alig két hete azzal, hogy összegyűjtött egy csokor chardonnay-t, és összehívna egy kisebb csapatot kóstolni, így a mostani hetem első estéje főleg a chardonnay jegyében telt. Az én "gyűjteményem" még pihen egy kis ideig, de ami késik, az jön: lesz folytatás.

A Domaine de Montille elődjét még az 1750-es években alapították Burgundiában, ma is ismert nevét 1863-ban kapta. A Montille-család 12 hektár szőlővel rendelkezett Côte de Nuits és Côte de Beaune kiváló területein, azonban ez rövid időn belül 3 hektárra apadt, amíg Hubert de Montille véget nem vetett a családi vagyon elherdálásának. A Montille-család hagyományosan jogász-család, azonban Hubert de Montille már a borászkodásra is ugyanakkora hangsúlyt fektetett. Ez nagy változást eredményezett a családi birtok életében is: 1947-től nem adták el boraikat a nagy kereskedőházaknak, hanem saját maguk kezdték el palackozni és forgalmazni azokat. Cél - akkor és most is - a különböző parcellák terméséből készült borok egyéniségét, az egyedi terroir-t tükröző karakterét kidomborítani. 
Hubert gyermekei, Étienne és Alix szintén jogi végzettséggel rendelkeznek. Édesapjuk csak azután volt hajlandó átadni nekik a stafétabotot a pincénél, miután "rendes szakmát" tanultak. Fia, Étienne a 80-as évektől dolgozik a borászatnál, de csak 2001-től vette át a birtok irányítását. Lánya, Alix 2003-ban tért haza. A két testvér együtt alapította meg a Maison Deux Montille Soueur-Frére névre hallgató, felvásárolt szőlőből elsősorban fehérborokat készítő négociant-t, amely évente mintegy 35000 palack bort zár palackba.

Hubert de Montille (a fotót a birtok honlapjáról metszettem)

A családi birtok jelenleg 20 hektár ültetvénnyel rendelkezik, 75%-ban Premier Cru, illetve Grand Cru fekvésekben. A nyolcvanas évek közepétől kezdve fokozatosan haladtak az organikus, majd biodinamikus szőlőművelés felé. Nem használnak műtrágyát vagy vegyszereket, csak szerves trágyával, komposzttal dolgoznak és természetes növényvédelmet alkalmaznak. 2012-ben a birtok Ecocert Bio minősítést szerzett. A biodinamikus szőlőművelést pragmatikus művelésmódként, nem vallásként fogják fel. Édesapjuk visszavonulásával a testvérek között egyfajta munkamegosztás is kialakult: Alix a fehérborokat készíti, Étienne a vörösborokért felel. 

Ismét egy kivételes programban lehetett része annak a szemfüles pezsgőkedvelőnek, aki vette a fáradtságot és április 21-én elzarándokolt a Drop Shop borbárba. Bemutatkozott ugyanis a máig családi tulajdonban lévő, kizárólag Grand Cru területeken operáló Ernest Remy Champagne. A pincészetet és az iszonyú kis mennyiségben készülő tételeket Tarek Berrada, a család tagja, egyben a chef du cave mutatta be.

A Balti-tenger mélyén meglelt 170 éves Champagne-ok tartalmáról szóló, a borbulvár határterületét súroló, ámbár annál felületesebb híradásunkra következzen egy kis tudomány. Kevés olyan dobás van a borok világában, amely az írott (és íratlan) sajtó teljes vertikumát cirka 24 óra alatt kajtatja körbe. Ez ilyen volt, éppen csak a délutáni matiné nem foglalkozott vele. Azonban, amikor a posztom megjelenése után sikerült beszereznem a hír ősforrását, az eredeti tudományos publikációt, szinte elszörnyedtem. Ennyire nem lehetünk szegényesek (beleértve engem is), kedves kollégák szerte e világban. Részünkről megrázzuk magunkat és a Borrajongótól megszokott módon, kicsit mélyebben a dolgok mögé nézünk. Szóval, mi van ténylegesen egy 170 éves Champagne-ban?

Roppant mód érdekes vizsgálat eredményét közli a The Drink Business c. lap. Az írás röviden felidézi, hogy 2010-ben a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteknél, 50 méterrel a víz felszíne alatt egy hajóroncsban összesen 168 üveg Champagne-t leltek meg élelmes búvárok. A cirka 170 éves palackokat olyan, részben ma is létező Champagne házak jegyzik, mint a (Piper-)Heidsieck, a Veuve Clicquot, illetve a Champagne Juglar (később Champagne Jacquesson). A hosszú ideig a Balti-tenger sötét és hideg fenekén tartózkodó palackokról sokféle híradás keringett, aztán megkóstolták őket, valaki ihatónak, más meg egyenesen undorítónak írta le az évszázados matuzsálemeket. A vége aztán úgyis az lett, hogy méregdrágán különböző aukciókon kerültek elő a ritka tételek. Most annyi fejlemény történt, hogy a Reimsi Egyetem munkatársai három Veuve Clicquot palackot nyithattak fel, és analitikailag is a történelem nyomába eredhettek.

Egy kis személyes kalandozás után úgy döntöttem a klubban is bepróbálkozok egy rosé sorral. Soha nem volt még eddig. Úgy vettem észre, hozzám hasonlatosan többen is egyfajta zsákutcának tarják a rosét, olyan értelemben, hogy általában megvannak a korlátai. Lehet vitatkozni, hogy egyes képviselői jók, vagy nem jók, de emlékezetes élménnyel gyakorlatilag nem találkozni. Ennek megfelelően a kóstolóra verbuválás kicsit nehezebben ment mint máskor. Valaki kerek-perec megmondta, hogy ezeket a mű, rózsaszín izéket nem hajlandó inni, mert az jó nem lehet, valaki meg udvariasan kivonta magát, hogy oké-oké elhiszi, hogy nem mind olyan, de azért inkább kihagyná.. Azért a kemény mag nagyobbik része kellően nyitottnak bizonyult és eljött...és nagyon nem bánta meg.

Tar Ferenc egy februári üzenete a „fészen” sokakat megrémített. Egy hosszabb pillanatra úgy tűnt, hogy abbahagyja és kiszáll az idehaza viszontagságos és idegőrlő fine wine kereskedelemből. Szerencsére idővel kiderült, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását és továbbra sem kell a német csúcsrizlingek, a piemonti vasöklök vagy éppen az oregoni pinot noir-ok társasága nélkül vegetálnunk. A lényeg, hogy egy időre visszavonul a kóstolóestek szervezésétől, a borrulettek és bormatinék fáradságos világától. A forgalmas időszak végére, a – reméljük – ideiglenes visszalépés elejére egy huszárosan penge borsort állított össze, így míg elvonultan morfondírozik az üzleten, lesz mi emlékeztessen bennünket a finewines.hu kiemelkedő kínálatára.

(Kedves olvasónk, Silvousplait Jura-beszámolójának második epizódja következik. Az elsőt itt olvashatjátok.)

Méricskéltem a nem túl részletes térképen: a Besançontól ötven kilométerre délnyugatra fekvő, a forrástisztaságú Cuisance folyócskát körbeölelő, alig több mint négyezer lakosú Arbois történelmi belvárosa körülbelül ekkora helyen létezik és gazdagodik távoli évszázadoktól kezdve ("ar bos" termékeny földet jelent kelta nyelven). Az AOC Arbois (843 hektár) Franciaország első eredetvédett bortermő régiója volt (1936. május 15.). Arbois-ban, a Jura borvidék körülbelül tucatnyi borásznak, két nagykereskedőnek és egy termelőszövetkezetnek otthont adó "fővárosában" nem volna nehéz csak a borokról írni. De nem is volna az igazi. Aki ilyen patinával bíró fészkekbe téved, számoljon a következményekkel, és próbáljon szélesebb körű ízelítőt adni a városkáról.