Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)

Új-zélandi és burgundi pinot noir-ok kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordulnak a poharamban, többnyire a fajtára hangolt kóstolósorok formájában, de kaliforniai és oregoni pinot-kat ritkán kóstolok. Március elején viszont olyan szerencsésen jött ki a lépés, hogy gyors egymásutánban két alkalommal is elém került egy burgundi-új-zélandi-észak-amerikai pinot-trió.
 

A nagy furmint-özön után és az igazi tél február végi-március eleji beköszöntése alkalmából ideje volt már egy jó vörösbort is bontani. A választásom most egy bordeaux-i borra esett, lassacskán szállingóznak már a szakértők által kiválónak minősített 2015-ös évjárat borai. Bordeaux csak kicsit kevésbé ingoványos talaj, mint Burgundia, az évjáratok és a területek vagy pincék behatóbb ismerete nélkül itt is elég könnyű bakot lőni, bár olcsóbban is lehet jó borhoz jutni. Nem állítom, hogy komolyabb tapasztalattal rendelkezem ezen a téren, így ha bordeaux-ira ácsingózom, első szűrőként csak jobbnak mondott évjáratokkal próbálkozom és igyekszem a kiszemelt birtoknak/bornak is alaposabban utánajárni. A pénztárca meg gyorsan behatárolja a lehetőségeimet. :) A fenti megfontolások alapján a jelenleg 500 hektáron 9 birtokot tömörítő, közel 180 éves múltra visszatekintő Dourthe egyik birtokbora relatíve kockázatmentes megoldásnak tűnt: borvidéki szinten nem drága, és eddig még egyik megvásárolt palack sem okozott csalódást, 2015 pedig ugye, mint említettem jó évjáratnak minősül. A Chateau Pey La Tour 1990-ben került a vállalkozás tulajdonába, jellemzően 1 fehér, 1 rosé és 3 vörös kerül tőlük forgalomba, ez a három vörös közül a középre pozicionált tétel. 
 

A sauvignon blanc-t jellemzően a reduktív, harsogóan intenzív, frissítő, könnyű borokkal azonosítjuk. Azoknak, akik szeretik a fajtát - és akiket nem taszít a jellegzetes aromatika és a gyakran arcba mászóan izgága illat- és ízkavalkád - ideális tavaszi és nyári ivó-/gasztróbor lehet. Készülnek azonban prémium minőségű (és árazású) tételek is a fajtából, amelyek komolyabb babérokra törnek és joggal célozzák meg a fehérbor-csúcskategóriát (még ha burgundi grand cru-k magasságáig nyilván nem is jutnak el). Most mi is megszondáztuk a sauvignon blanc "felső polcot": három nemzetközi szinten fontos termőhely, három pincészet felső kategóriás bora állt csatasorba.
 

A novemberi kóstoló-dömpingből Tar Ferenc és a hozzá tartozó "borbirodalom" (Carpe Diem, finewines.hu, riesling.hu) is alaposan kivette a részét. A hónap során megrendezett több izgalmas kóstoló közül én kettőn vettem részt, syrah-kat és riesling-eket kóstoltunk (ittunk) meg. Mindkét alkalommal nagy élményt adtak a borok, gyakorlatilag egy év végi toplistát meg tudnék velük tölteni.
Kivételesen egy posztba sűrítettem az jegyzeteket, nem is szaporítanám tovább a szót, következzen a lényeg!

A Bortársaság Borsuli már évek óta szervez különböző tematikus kóstolókat az érdeklődőknek, mindenféle boros-pezsgős (sőt, újabban időnként sörös, teás) témakörben, néhányról volt beszámoló a blogon is. A Borsuli vezetője, Furják Andrea és Fiáth Attila Master of Wine-jelölt talán tavaly, talán tavalyelőtt találták ki, hogy évente 1-2 alkalommal kivételes borsorokat mutatnak be "Egyszer az életben - Felsőpolc" címmel. Az ezeken szereplő, különböző borvidékekről származó fehér- vagy vörösborok (a jövőben valószínűleg pezsgők is) különleges minőséget képviselnek, és ahogy a kóstoló címe is mutatja, gyakran igen borsos árú tételekről van szó. Az idén novemberben prezentált fehér sor is tartogatott komoly versenyzőket, és szokás szerint egy magyar bor is szerepelt a nemzetközi mezőnyben.

Szinte hihetetlen, hogy repül az idő: idén 5 éves lett Tar Ferenc borkereskedése a finewines.hu. Mondhatni, hogy a borrajongó stábja a kezdetektől  rendszeresen követi a finewines tevékenységét, szerteágazó szortimentjük borai és a tematikus kóstolók a mi kis blogunk hasábjain is gyakran szerepelnek. A Carpe Diem megnyitása óta a kóstolók helyszíne is állandósult, természetesen a jeles évforduló alkalmából is itt gyűlt össze a közönség. A születésnapi ünneplésre Feri korábban is speciális borsorokkal készült (itt található akov beszámolója a 3. szülinapról), és nem volt ez másként most sem: 10 bort és pezsgőt állított csatasorba, kivétel nélkül magnum-palackos kiszerelésben. 

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikkét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról.)

A Jura borvidék mintegy 2 órás autóúttal érhető el Genf nemzetközi repterétől. A genfi tavat Nyonnál nyugat felé elhagyva, a Jura hegység szerpentinjein St Cerge-en keresztül felkapaszkodva, a svájci francia határon végül La Cure településnél átkelve juthatunk el a Jura légdélebben fekvő településére, Lons-Le-Saunier-ba. A borvidék innen mintegy 80km-es szakaszon követi északi irányba a Jura hegység lábát egészen Salins-les-Bains-ig. Célunkat különleges navigációs készségek nélkül sem tudtuk volna eltéveszteni, ugyanis a svájci francia határállomástól kizárólag a 2017-es Tour de France 8. szakaszának méretes sárga jelöléseit kellett követnünk. Viszonylag közel vagyunk itt Burgundiához, a Saȏne folyó másik partján fekvő, a Jurával némi szimmetriát felmutató Cȏte d’Or kényelmesen elérhető lenne egy óra alatt. Burgundia csábításának viszont most ellenálltunk, és két napig Polignyban, a meseszép Les Jardins sur Glantine-ban vertük fel sátrunkat, minekután ezúttal egy számunkra is gyakorlatilag ismeretlen borvidék felfedezését tűztük ki célul…

Burgundia talán a borvilág legmisztikusabb, legtitokzatosabb, legnehezebben érthető szeglete. Mindössze két fontos szőlőfajta, ugyanakkor temérdek falu, dűlő, évjárat, amelyek labirintusában könnyű eltévedni iránytű nélkül. Ráadásul Burgundia nem olcsó játék, már pusztán a belépő szintet képviselő palackokért is mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni. Egyre mélyebbre... A burgundiai borok iránti kereslet egyre csak nő, a területek ára már az egekben van, a borvidék nem képes lépést tartani az igényekkel. Ennek számos oka van kezdve a természeti tényezőkkel (jég, kártevők), a termelési kondíciókkal (csökkentő termésátlagok, organikus gazdálkodás, elöregedő ültetvények). Az utóbbi időben egyre több borász negociánt-ként lép fel, a legjobb termelőktől felvásárolt szőlővel egészítették ki saját területeik termését. 
A Bortársaságnál már hagyomány, hogy az új évjárat borainak megérkezését követően kóstolót is tartanak a burgundiai kínálatból szemezgetve. Mivel a 2014-es évjáratról jókat lehet hallani/olvasni és eddigi élményeim is ugyanezt igazolták, nagy érdeklődéssel vártam az estét.

Szó sincsen koncepcióról, inkább csak egyfajta véletlen, hogy ideiglenesen elveszni látszom a francia alapszintek borerdejében. A közelmúlt Lidl-felfedezése után ugyanis most itt egy vörös Languedocból, amely három fontos köznapi ismérvvel sarkallhat próbálkozásra boldog-boldogtalant. Az csak egy dolog, hogy a polci ára alulról súrolja a lélektant, mindezek mellé ugyanis borkereskedelmi indokok miatt országos szinten és stabilan elérhető, sőt, olyan fajtákból szűrődött, amely a nemzetközileg kevésbé járatos fogyasztóknak idegen, eképpen izgalmas is lehet. A Mas de Daumas Gassac – webfelület emitt – kifejezetten nagytermelőnek látszik a hazai dimenziókhoz szokott szemeknek. Kétféle termékkategóriát futtatnak, és bár nagyobb presztízzsel nyilvánvalóan a termelő korábban emlegetett nevét viselő borok bírnak, ez a hétköznapi fogyasztásra kalibrált pincealap is jól bizonyítja a sokszor emlegetett tényt, miszerint célszerű és szükségszerű tisztán tartani a kínálat földszintjét is. Engem meggyőztek, bár kicsit bánom, hogy ismét jobban hiányolok érdemi konkurenciát jelentő hazai válaszokat az úgynevezett kétezres vöröskategóriában.

Megesik néha, hogy az ember pont jókor van jó helyen, és ennek köszönhetően nem várt meglepetésekben részesül Én is pontosan így jártam a múlt héten a Drop Shopban. Az aznap estére meghirdetett nagy új-zélandi pinot est farvizén a táblára felkerült poharas tételeket terveztem megszondáztatni még a nagyobb tömeg megérkezése előtt, amikor kiderült, hogy a borbár stábja épp egy kisebb burgundi sort kóstolt meg, értelemszerűen kínálatbővítési szándékkal. Még fel sem ocsúdtam és már ott volt előttem négy nyitott palack, amelyet később még három követett. Új-Zélandra is maradt azért idő, ráadásul a Domain Road nevű pincészet tulajdonosai is beugrottak az este folyamán, így három boruk megkóstolása mellett alkalmam nyílt egy rövidke beszélgetésre is.

Amennyiben ahhoz szükséges hozzászokni, hogy a Lidl a hazai nagyboltok átlagánál komolyabban tolja a borkülföldet, ám legyen. Múltkor hirtelen nekifutásból egy horvát palavac vizsgázott egészen ügyesen a saját műfajában, most pedig itt egy francia fehérbor sok kérdőjellel, de annál meggyőzőbb összhatással. Kezdjük először a kérdőjelekkel, amelyek elsősorban azok számára okoznak ideológiai és erkölcsi dilemmákat, akik nem táraznak be reflexszerűen egy borból csupán amiatt, mert egy nyakátmérőjű arany plecsni hirdeti a palackon Robert Parker kilencven pontját. Ezen kívül ugyanis csak annyit tudunk biztosan, hogy ’16-ból érkezett, házasították és dél-francia. Egészen konkrétan Languedoc-Roussillon-ból hozták, ha hinni lehet a hivatalos kereskedői forrásnak, ami megszokott módon elfeledkezik az évjárat feltüntetéséről – mintha az valamifajta eretnek szokás lenne. Az internet mindenesetre azt állítja, hogy létezett előd, amit muskotály, viognier, sauvignon blanc és vermentino alkotott, ráadásul eggyel konkrétabb, Côtes Catalanes (IGP) eredetmegjelölést kapott. Hogy ebből lehet-e extrapolálni a friss évjáratra, azt nem tisztem eldönteni. Végeredményben úgysem ez a lényeg, hanem a palack belső felületén fekvő anyag érzékszervi élménybehatása.

Sauvignon blanc-okat vizsgáztattunk már egyszer idén nyáron, akkor egy kisebb magyar sor került terítékre. Most külföld következik, Óvilág és Újvilág vegyesen. Először nagyobb sort akartam kanyarítani az asztalra, utána gondolatban három borra redukálódott a menü, amelyet az utolsó előtti pillanatban sikerült mégis felduzzasztani. Igyekeztünk a barátságosabb árú tételek közül válogatni, sőt, némi plusz aktualitást kölcsönöz a sornak, hogy szerepel két olyan bor is, ami helyet kapott egy kereskedő (hamarosan véget érő) szokásos őszi akciói között.  

A rosé-któl az egységsugarú fogyasztó nem vár sokat, kitölti/megkapja, megissza, elfelejti. A rosé-őrület ettől függetlenül eddig megállíthatannak tűnik és persze jól jön azoknak a borászoknak is, akik egy biztonságosan elkészíthető cash flow-borra vágynak. A készletet általában pont felszippantják, mire jön a következő évjárat, folyt. köv. De mi van azokkal a rosé borokkal, amelyek elé ennél komolyabb célokat tűznek ki?

Nem példa nélküliek a rosé-kóstolók a borrajongón (pl.: 1., 2., 3.), de szinte bizonyosan nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyikünknek sem ez áll érdeklődése középpontjában. Én sem voltam és még most sem vagyok nagy fan, bár egyre inkább kezdem megtalálni a számításomat rosé-fronton. Az évi fogyasztásomat jellemzően a fent említett évi 1-2 kóstoló palackjainak tartalma, baráti vagy családi körben elém került poharak, meg 1-2 kísérleti beszerzés teszi ki. Az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre, hogy időnként kifejezetten kedvet kapok 1 pohár jó roséhoz és pincelátogatásnál sem zárom ki csuklóból a kóstolósorból, már ha megkérdeznek. A tutti-fruttis műanyagszörpöket viszont változatlanul elkerülném, tehát a kedvemre való rosék felkutatása is igényel némi kutatómunkát.

Most kicsit is tovább mentem. Félretettem ugyanis néhány 2015-ös rosét - volt benne magyar, francia, német, osztrák -, hogy kipróbáljam, mit tudnak ezek az itókák a szürettől számított uszkve másfél év elteltével. A borok nem egyszerre nyíltak: amikor éppen úgy tartotta kedvem vagy megfelelő alkalom jött, ad hoc felpattintottam 1-2-3 palackot. Májustól július végéig így el is fogyott a lenti komplett gyűjtemény, és be kell vallanom, többnyire jól szórakoztam.

A tapasztalatok röviden: a magyar sorból igyekeztem többnyire komolyabb, adott esetben hordóval is megtámogatott tételeket válogatni, de úgy fest, még ezeket is jobb frissen meginni. Az osztrák, német rosék teljesen más stílust képviselnek, utóbbiak határozottan riesling-es jegyeket is hordoznak, és ezek azért jobban dacoltak az idő múlásával, bár a németeket így is inkább 1 éves korukban innám. Provence (és többé-kevésbé a többi francia is, kivéve Tavel, lásd lent) teljesen más műfaj, nem lehengerlő aromákkal, inkább kifinomultságukkal hódítanak a borok, és bár abban nem vagyok biztos, hogy ezeket is feltétlenül érdemes lenne tartogatni, nagyfokú hanyatlást nem mutatnak. Tavel rosé-i szinte összehasonlíthatatlanok a többiekkel: erőteljes, komoly, nagy borok, amelyeknek meg sem kottyant az érlelés.

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

Jó másfél éve megnéztük, hogy mit tud a Tesco saját márkás nemzetközi kínálata. Mint megállapítottuk, a hipermarketlánc szakértői biztos kézzel válogatnak a világ különböző borvidékein, korrekt árért fajta- és borvidék-tipikus, jó minőségű borokat kapunk a pénzünkért. A Tesco Finest címke mögött gyakran ismert és elismert termelők borai rejtőznek, természetesen inkább a nagyobb birtokok képviseltetik magukat, kis családi borászat aligha képes egy hiper mennyiségi elvárásait teljesíteni.
Most arra voltunk kíváncsiak, mit tud a "felső polc", azaz főleg a drágább borok közül válogattunk.

A jó szokást jó, ha megtartják, így folytassuk csak kedvenc külföldi borainkkal. Nem kell mondani, idén sem kíméltük sem magunkat, sem a jobbnál jobb külföldi borokat, köztük számos ritkasággal vagy közel beszerezhetetlen tétellel. Egy dolog közös bennük: mindegyiket jó szívvel ajánljuk bárkinek, nem fognak, nem okozhatnak csalódást! Egyúttal Boldog Új Évet kívánunk minden kedves olvasónknak, és ha megtiszteltek itt lent bennünket saját toplistátokkal, akkor azt nagyon szépen köszönjük!

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Akov már megemlékezett a blog hasábjain Tar Ferenc legújabb vállalkozásáról, a Li JiaLei-jel közösen nyitott Carpe Diem Borbárról, amely október közepe óta működik az V. kerületi Zoltán utcában. Sajnos úgy alakult, hogy a nyitástól számítva majd' másfél hónapnak kellett eltelnie, mire végre átléptem az új borszentély küszöbét, akkor viszont nagy lendülettel igyekeztem behozni a lemaradást. A táblás kínálat is tartalmazott több csábító tételt, de én igazából az aznapi főszereplők miatt választottam éppen azt a napot a Carpe Diem meglátogatására: a blogon már sokszor szereplő Weingut Leitz 2015-ös riesling-jeit lehetett végigkóstolni. Ráadásképpen az előző napi tematikát képező La Barroche Signature-vertikálisra is rávetettem magam, mert szerencsémre bőven maradt még a palackokban matéria.

A címben szereplő spontaneitás itt most nem erjedésre utal, hanem arra, hogy október végére eredetileg egy nagy chardonnay-kóstolót terveztünk, de a vártnál végül kevesebben gyűltünk össze a társaságból, így az utolsó előtti pillanatban a chardonnay-kat francia vörösborokra cseréltük, leginkább a Rhone-völgyre illetve a 2013-as évjáratra felfűzve. A kóstolósor magját alkotó 5 palack 2013-as Cotes du Rhone elé érkezett két évjárat-azonos felvezető bor majd a végére egy régebbi évjáratú Chateauneuf-du-Pape. Egy ilyen ad hoc jelleggel összepakolt borcsokor nem is nagyon érdemel hosszabb bevezetést, következzenek inkább az est főszereplői.

Rendkívüli bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki egy új borkereskedést indítson el a hazai piacon. Ennek több oka is van. Egyrészt a magas hozzáadott értékű, drága/drágább boroknak szűk itthon a kereslete, másrészt minden vertikum, kezdve a barátságosabban árazott magyar boroktól, folytatva a kézműves, majd természethű termékekkel és befejezve a külföldi fine wine csúcsszegmenssel, szinte minden többszörösen lefedett. Aki ebbe az arénába be akar lépni, annak fel kell kötnie a gatyóját és mivel szinte már nem lehet újat mondani, valami plusszal érdemes csak próbálkozni. Ezt célozza három barát, akik nemrég indították el a beszerzési közösségszervezést megcélzó, külföldi borok kereskedelmével foglalkozó „Fill the Winebox” c. vállalkozást, amelynek bemutató kóstolójára hívtak el bennünket.