Nem vagyok egy Bordeaux-fan. Úgy szoktam ezt állítani, hogy valójában eddig vajmi keveset kóstoltam onnan. Igazából nem azt akarom felvezetni, hogy amíg nem volt meg a Lafite , a Petrus meg a társai addig miért is fogalmazok meg ilyesmiket, inkább az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e onnan is jópofa dolgokat szerezni annyi pénzért, amennyiért máshonnan már határozottan igen. A nem kevésbé drága Burgundia nálam már bizonyította, hogy akkor is meglelni olykor a varázst, ha nem ragaszkodunk a legelitebb appellációkhoz, termelőkhöz. Most ennek a mintájára vajon mi történik, ha Bordeaux-ból némi utánajárással megfizethető áron kevésbé felkapott körzetek megbízható termelőitől, vagy jelentősebb körzetek feltörekvőbb, még kevésbé befutott borászaitól választunk borokat . Így tettem, a biztonság kedvéért csupa 2010-est, meg 2009-est, ugye ezek voltak az elmúlt évek legjobb évjáratai. A borokat a www.karl-kerler.de oldalról rendeltem. Szeretem azt a helyet, sok languedoc-i és rhone-i bort rendeltem már onnan, ezekben a kategóriákban is kifejezetten jellemző rájuk a fenti ismérveknek megfelelő termelők, borok jelenléte, így gondoltam hátha Bordeaux-t illetőleg sincs másképp. Nézzük az első versenyzőt.

Fronsac jobb parti körzet, Pomerol közvetlen nyugati szomszédságában. Szőlőtermesztési hagyományai egészen a római korig nyúlnak vissza. Érdekesség, hogy még a 18. század végén, illetve a 19. század elején is nagyobb renoméja volt, mint akár Pomerolnak, vagy Saint-Émilionnak. Persze ma már hozzávetőleg sincs akkora jelentősége, mint az említett sztárkörzeteknek, de épp ezért érdekes lehet jó vételeket vadászni. A Chateau La Vieille Cure Parker szerint az appelláció top 2-3 birtokának egyike. A Chateau történelmének legújabb szakasza 1986-ban kezdődött, amikor két amerikai Bordeaux-fanatikus befekető megvette és tetőtől talpig felújította, korszerűsítette. Az ültetvények jelentős részét újratelepítették, de vannak még számottevő mennyiségben öreg tőkék is, akár 100 éves korig. 75% Merlot, 22% Cabernet Franc, 3% Cabernet Sauvignon. Ez a bor Parkernél 91-93 pontig futotta. 24 Euroért kevés bordói mondhatja el magáról.

Nyílt illat, tiszta, érett, sőt már-már enyhén lekváros hatású sötét gyümölcsökkel, leginkább szilva és feketeribizli. Mellettük grafitra, földességre emlékeztető jegyek, illetve a hordó külön megér egy misét. Elég sokféle fűszerre lehet asszociálni a jelenlététől, van, hogy picit toastos, van hogy egy kis bourbon vanília villan, van hogy némi fahéjas-szegfűszeges fűszeresség ugrik be, egyik jegy sem domináns. Mennyiségileg véletlen se akarnak háttérben maradni, de stíluson belül gondolkodva partiban vannak az alapanyaggal. Közepesnél nagyobb test. Nem bombasztikus, de határozottan telt ízű. Első nekifutásra közepesen tömör anyag, kifejezetten lekerekedett részletekkel, a vártnál kicsit puhább tanninokkal, de remek egyensúlyával abszolút kész, fogyasztható, másfelől viszont már-már újvilágiasan modern, kicsit arctalan benyomást tett. Szellőzés után, leginkább másnapra tartás terén mutatott fejlődést. Szilárdabbnak, strukturálisan is eggyel komolyabbnak tűnt, így stílusban is nyert némi bordóias karaktert. Közepesnél hosszabb. 6 pontot simán megér, legjobb pillanataiban még egy plusz jelet is hozzáírhatunk, de komolyabban nem mozgatta meg a fantáziámat. (88)

Szóval három szuper toszkán ...így, szigorúan különírva, hiszen bár a trió két tagja valóban a szupertoszkánok közé tartozik, a harmadik bor színtiszta brunello. Ezt a három bort az osztrák Wein&Co. Stephansplatzon található egységében kóstoltam egy májusi ausztriai kiruccanás alkalmával. Szétnézni indultam a boltba szombat este, de amikor megláttam, hogy néhány gratis bemutatott tétel mellett az alábbi három bor is kóstolható egy bőven vállalható összeg fejében, eszembe sem jutott, hogy ellenálljak a kísértésnek. A három bor kb. 4 centes kóstolóadagjáért összesen 10 eurót kellett leszurkolni, ami a borok palackonkénti polci árát figyelembe véve nem egy tragikus összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy viszonylag ritkán van lehetőség három ilyen tételt egymás mellett pohárral kóstolni. (Az egyetlen illúzióromboló tényező a bolttal egybenyitott borbárból beáramló füst volt, ami minimum az orrpróbánál különösen zavaróan hatott.) Mindhárom bor nagyon fiatal még, a kóstolás során is érezhető volt, hogy még felfelé visz az útjuk.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.

Nézzük mire jutottam:

A közel jövőben olyan kóstolót tervezek a klubban, hogy különböző árkategóriákon belül szeretnék egymás mellé rakni dél-francia, piemonti, dél-pannon vöröseket. A vége az lenne az eseménynek, hogy az említett területekről 35-45 Euro környékén tanyázó tételek feszülnének egymásnak. Amíg a külföldi versenyzők már megvannak, addig teljes bizonytalanságban vagyok, hogy itthonról melyik tétel képviselje ezt a kategóriát.

Ilyenkor jön kapóra, hogy épp megkezdődött a szegedi borfesztivál, így lehetőségem nyílik deciáron tesztelgetni a képbe jöhető borsos árú jelölteket. A nyitó napon tehát kiballagtam kisüvegjeimmel, majd otthon egymás mellett, mindenféle sorrendben végigkóstoltam néhány nehézsúlyú versenyzőt. 

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.

Bár fiatalságomból kifolyólag nem követhettem végig kronologikusan a déli Sauska-koncepció felépülését – a történet hivatalosan a szakközépiskolás karrieremmel szinkronban, tehát 2006-ban kezdődött el –, azért mégis érzek egyfajta egészséges elfogultságot a villányi pince boraival kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy a ’08-as siklósi Cuvée 7 tulajdonképpen izomvörös-origóként funkcionál a rövid, de meglehetősen intenzív borfogyasztó karrierem folytonosan szélesítés alatt álló koordináta-rendszerében: tizenkilenc éves fejjel én még azelőtt nemigen ittam hasonlóan kimunkált, gazdag és professzionális vörösbort, úgyhogy nem érzem túlzásnak a katalizátorszerep kiosztását ebben a személyes útkeresésben, amit nevezzünk mondjuk tudatos borfogyasztásnak. Nem kívánok mélyebb önéletrajzi fejtegetésbe bonyolódni, de tény, hogy a múlt tükrében rendkívül szerencsésnek éreztem magamat, hogy egy négy évjáratot és két termőhelyet átfogó Cuvée 7-vertikálison keresztül merülhettem el a délvégi élvezetekben, úgy meg főleg, hogy mindezt a két borász, Markó Ildikó és Latorczai László, valamint Wéber Norbert szőlész jelenlétében és tolmácsolásában tehettem meg.

Kivételes szerencsében lehetett része azoknak, akik a szürke és semmitmondó november közepi kedden elzarándokoltak a Drop Shopba. Edward Donaldson a Pegasus Bay borászat marketing menedzsere, a híres pincészetet alapító és tulajdonló Donaldson család oszlopos tagja látogatott el ugyanis Budapestre. Robert Parker útmutatója alapján a Pegasus Bay „Új-Zéland 5 legjobb borászata” közé soroltatik. Az a nagyjából fél tucat bor, amit eddig tőlük kóstoltam nem is cáfolt rá a sarkalatos parkeri kijelentésre. Nem volt kérdés, ott kellett lenni.

Miközben a bikavér-szkepticizmus – legyen az szekszárdi vagy egri, ebből a nézőpontból teljesen mindegy – minimum a reneszánszát éli, némi önismétléssel ugyan, de megjegyezném, hogy vannak, akik nemcsak üres szólamok, hanem tettek és teli palackok mentén gondolkodnak a szabványosított borvidéki házasításban. Lőrincz György pedig szintet lépve gyakorlatilag bikavéralapra építi a vörös St. Andrea-térfelet, amit én egyrészt a remény üzenetének értelmezek, másrészt azt merem vélelmezni, hogy Eger szerinte van olyan jó, hogy fajtaközileg mutassa meg a termőhelyi adottságokat, amennyiben a kivitelezés alapos, megfelelő. Persze a választás ízlés szerint adott, miszerint borvidéket, vagy adott esetben fajtát szeretnénk inni, nincs olyan kompetenciám ugyanis, hogy meg tudjam ítélni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága, és miért. Azt viszont célszerűnek tartom, hogy időnként megszondázzam a bikakínálatot, elsősorban kalibrálási és tisztánlátási célból, úgyhogy a múlt héten több napon keresztül, párhuzamosan kóstoltam az Áldás és a Hangács aktuális évjáratát, hogy végül elő tudjak hozakodni a saját nagyvonalú konklúziómmal. Magam sem gondoltam, hogy igen komoly fába vágom a fejszémet.

A Borkollégium "Nagy mesterek hordóiból" címmel új kóstolósorozatot hirdetett meg az őszi-téli hónapokra. Ezeken az estéken a Borkollégium gyűjteményéből már kereskedelmi forgalomban nem kapható tételek kerülnek elő, amelyeken keresztül egy-egy neves borász életművéből kaphat ízelítőt a közönség. A kezdeményezés mindenképpen érdekes és hasznos, ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában: akár annak idején "nagy bor"-nak kikiáltott tételek is elvérezhetnek egy-egy ilyen bemutatón.

A sort szeptemberben a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet nyitotta, és nagy örömömre dr. Lőrincz György személyes jelenlétével is megtisztelte a kóstolót.

Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.

A rendszerváltás utáni Villány nemcsak megteremtette saját keretrendszerét, de bebizonyította, hogy a fősodor által definiált, szűk területet körülfogó, szinte az égig érő korlátok úgy tarthatók helyükön, hogy sem a mozgástér szélesítése, sem a kitörés lehetősége nem válik a napi viták, beszélgetések tárgyává. A mazsolával és alkohollal édesített egység-egyéniség borok egyrészt hordósírba fektették a gyümölcsöket, másrészt úgy uniformizálták a borvidéki palettát, hogy a fősodortól való eltérés egyszerre jelent gazdasági kockázatot, reménytelen próbálkozást és dacos különcséget, amit csak egy szűk réteg kiváltsága élvezni és szeretni. Az elmúlt évek eredménye egy kisebb, de már érzékelhető forradalom, melynek célja a borélettér kiszélesítése, sokszínűségének megteremtése, és – tegyük hozzá gyorsan – a minőségi szint emelése. Bakonyi Péter Makárja egy a forradalmárok közül, csak le kell venni a mazsolakeretes kishordó-szemüveget, hogy tisztán lássuk kontúrjait, értékeit.

Pillanatnyilag nem tudok még egy ilyen, éteri tisztaságú, kompromisszummentes és élvezetes cabernet franc-legényt talpon a vidéken. Karaktere hűvös, mint egy rutinosan kihangolt syrah, struktúrája Villány-idegenül hibátlan. Nagy, de nem izmozik: orrban mentolos és fűszeres, érett, de túlérettséget hírből sem ismerő piros gyümölcsökkel indít, és szellőzéssel sem butul, hogy a tehetségesen használt hordóról már ne is beszéljek részleteiben. A korty valószerűtlenül arányos: hibátlanul beépült, épp’ közepes tannin, szép savak, lendületes gyümölcsösség, méreteihez képest dicséretes hosszúság. Elhiteti, hogy gyümölcsből, és nem hordóból készült. Egyedül képes újrakalibrálni a cabernet franc-iránytűt. Borvidéki unikum, magyar etalon, de talán a legfontosabb, hogy egy kiváló, élvezetes vörösbor. Még az is lehet, hogy kivételesen bőkezű vagyok a 7 ponttal. (3990 Ft, Borfalu Bortéka)

[A palack fotóját a borásztól emeltem el.]

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

Bár a szomszédos vizek polipja már megénekelte többször is, azért Bakonyi Péter még közel sem tartozik a villányi fősodorba. Tény, hogy az elegánsan fapados honlap már üzemel egy ideje, de a négy hektáron gazdálkodáshoz kapcsolódó kis volumen nem az az erény, amivel fel lehet venni a versenyt a helyi nagy nevekkel. Persze ez nem is kell, hogy cél legyen – teszem hozzá rögtön. Elég, ha minőségileg helyükön vannak a dolgok. Van itt összesen hatféle bor, és nekem úgy tűnik, hogy vörösben manapság a sauvignon helyi tökéletes helyetteseként emlegetett cabernet franc-ra helyeződik a hangsúly, ami igazodik az úgynevezett minőségvezérelt trendekhez. És ha már ez a helyzet, nem is kezdhettem volna mással az ismerkedést, mint az évjárat nélkül maradt, Pír becenevű franc-nal. Próbára is tett alaposan.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Konyári Pince: Páva 2009

Cabernet sauvignon + cabernet franc. 12 000 Ft., elég borsos és ma már nem is ez a pince legdrágább bora. Illatában feketeribizli krém, tejszín, füst, pörkölt magvak, kávé, fekete olíva. Jó intenzitás, viszont afféle „univerzális nagyvörös” hangulatú, ahol a karaktert tekintve a hordó mindent visz, még ha alapvetően minőségi jegyeket is kölcsönöz az egyébként érezhetően szép alapanyagnak. Szájban nagy test, sűrű, krémes konzisztencia. Szilárd váz, sok tanninnal, kissé fiatalosan tapadós kivitelben. Ízében viszonylag intenzív, itt is a -vastag gyümölcs jól bebugyolálva sok-sok fával- jellegű zamatokat kapjuk . A glicerinen és a viszkozitáson túl is van benne korrekt „szerkezeti súly”, tömörség, de ezen a téren annyira nagyon azért nem komoly, mint amennyire egy 40 euros bortól elvárnám. Tisztességes hossz, viszonylag csiszolt, elég jó minőségű alkotók, érezhetően melegítő alkohol az utóízben. Mint alapanyag nagyjából a hat és hét pont határán, a kifejező-értékét is számba véve viszont nem igazán tudom klasszisként értelmezni. Legyen erős 6 pont. (88)

Octopus-kolléga írásai (pl. itt, itt, itt és itt)  hívták föl figyelmem egy afféle „újhullám” formálódására Villányban. A Hummel, Wassmann és Bakonyi pincékről van szó, stílus, szemlélet szempontjából sokan együtt is szokták emlegetni őket. Előzetes kóstolás nélkül is felkeltették az érdeklődést az organikus, illetve bio-dinamikus háttérrel született, az írások alapján letisztult, nem túlextrahált, nem hordó-orientált, valódi eleganciát megcélzó borok. Lehet ezek a megállapítások elég elcsépelten hangzanak, de amíg mégsem magától értetődő az ilyen borok jelenléte, addig nem lehet eléggé elcsépelni.

A múltkori Szegeden tartott Terra Hungaricán végül volt lehetőségem a Wassmann pince munkásságába bepillantani és teljes mértékben igazolták a fenti elvárásokat. Sikerült is azóta néhány palackot beszerezni tőlük. Oszlopos klubtagunk TíBOR, a Gólyás Borházból, pedig Hummel és Bakonyi témában mozgósította magát (nála egyébként már elérhetőek is ezen két termelő egyes borai) és máris összeállt egy remeknek ígérkező sor.

Két pólus felé koncentráltuk a figyelmünket. Egyrészt a portugieser érdekelt nagyon. Lehet mondani, hogy kifejezetten szeretem a jó portugiesert, de az esetek zömében legjobb esetben is csak korrekt ivóbort szoktak készíteni belőle. Itt most azt csiripelték a verebek, hogy a fenti borászok komolyabban veszik ezt a fajtát, így nagyon kíváncsi voltam, hogy születik-e valamiféle "áttörés". Másrészt meg persze arra voltam kíváncsi, hogy a szortiment tetején milyen borok tanyáznak, így második blokkban megnéztük az említett pincék csúcskabernéit. Belövő borként egyik társunk elhozott egy általa kedvelt portugiesert a Vinatus pincétől, azzal kezdtük a sort:

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

Planina Borház: Prím 2011

TiBorBarát nemrégiben ismét meglepett egy palack aktuális évjáratú Prím-cuvée-vel. A 2009-es nagyon pozitív meglepetés volt az addig számomra ismeretlen mohácsi pincétől, nézzük most a 2011-est.

Friss erdei gyümölcsök, áfonya, fekete ribizli. Édesek, szaftosak és megint csak nagyon tetszik a hordókezelés. Semmiféle tolakodó, közhelyes fűszeresség nincs jelen, csak épp add az egésznek annyi krémes jelleget, hogy ne legyen annyira primőr és áttetsző hangulata az egyébként gyümölcsből építkező bornak. Teljesen korrekt íz-intenzitás, tiszta, harapnivaló korty. Testben, alkoholban picit talán kisebb elődjénél, ugyanakkor lehet pont így lesznek az arányok még jobbak, illetve élettel-telibb, vibrálóbb, könnyebben fogyaszható az összkép. Szerkezeti súlyt tekintve továbbra se kell hatalmas dolgokat elvárni, de azért azt se mondhatni, hogy ne lenne benne anyag. Inkább lazább, mint tömör, de ízei kitöltik végig, tanninból, savból meg épp annyi van, amennyi jó tartást ad egy ilyen koncentrációjú, stílusú bornak. Nincs hiányérzet, gyorsan fogynak egymás után a pohárkák. A lecsengés közepesen hosszú. 5.5-6p határán. 6-7 Euro körüli árkategóriájában szerintem bárhol a világon versenyképes lenne ez a minőségi szint. Venném.