Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.
Ha csak egyetlen egri bikavérrel hozakodhatnék elő reményfenntartás céljából, akkor biztos, hogy ez a kékfrankos, cabernet franc, merlot, pinot noir és menoire alkotta ’08-as dűlőválogatás lenne az. Sűrűség és vastagság helyett eleganciából ad leckét, de úgy, hogy hitelesen, ízig-vérig borvidéki marad. Gyümölcsei a lekvárosságtól tisztes távolságot tartóan érettek, mögöttük finom, gazdag fűszeresség színesíti az összképet. A korty sokrétű, élénken savas, tanninjai tökéletesen besimultak. Precíz, élmentes örömbor tökéletes arányokkal, elképesztő kidolgozottsággal. Nem küzd hitelességi deficittel, ráadásul veszélyesen jól iható, ami a legfontosabb szempontok egyike. Iránytű a bikavér-erdőben, nem is kérdés a 7 pont legteteje. (cca. 3 500 Ft volt, Bortársaság)
[A palack fotóját innen vettem kölcsön.]